Szinte csodálatosnak lehet nevezni a lengyel jelenséget: az Európát alaposan megrázó gazdasági válság közepette az ottani gazdaság növekedett az első félévben. Nem sokkal, körülbelül egy százalékkal, de nőtt akkor, amikor a nagyon erős gazdaságok is megroppantak.
Éppen ezért az egy százalék nagyon értékes (sajnos Magyarország például akkor is egy százalékkal növekedett, amikor összes szomszédja legalább hat százalékkal). Nem beszélve arról, hogy a térség többi, addig nagyon gyors ütemben növekedő gazdaságai hirtelen ugyanolyan mértékben visszaestek. Az ilyen arányú csökkenés nemcsak a válsággal magyarázható, hanem a gazdaság – például a hazai esetében – rossz szerkezeti felépítésével. A gazdasági válság előtti növekedés nem volt természetes, nem egyensúlyra alapult. Ezzel szemben a lengyel gazdaságnak sikerült kialakítani egy olyan egyensúlyt, ami megvédte a világon végigsöprő krízistől. Lengyelországnak olyan vezetői voltak, akik az elejétől fogva komolyan vették a piacgazdaságot. Amikor Románia félig-meddig alkalmazta a kapitalizmus szabályait, Lengyelországban rövid távon fájdalmas, de középtávon már jövedelmező reformokat hajtottak végre. Lengyelország elkapta a nyugati befektetések első hullámát is, a kilencvenes évek elején, amikor nemcsak barátságosabbak voltak, mint a 2000 utániak, hanem a reálgazdaságra irányultak. Így ott sikerült a kommunista ipar helyébe felállítani egy működőképes, modern ipart. Fontos jellemvonása a lengyel gazdaságnak az is, hogy a fogyasztók inkább a hazai árut vásárolják, míg Romániában ez éppen fordítva van. Ugyanakkor éppen ez a lengyel hazafiasság megakadályozta azt is, hogy minden különösebb alap nélkül eladják a fontos pénzügyi és egyéb intézményeket, vállalatokat.
Amikor tehát beköszöntött a válság, Lengyelországnak nem volt óriási külkereskedelmi deficitje, így nem is volt nagyon kitéve a külföldi finanszírozásnak, és nem függött túlzottan a nyugati, szűkülő piacoktól, mivel a belföldi fogyasztás jelentős mértékben lekötötte a belföldi termelést. És éppen ezért Lengyelország az egyedüli, amely kihasználta a mostani gazdasági válság adta lehetőséget: sokkal közelebb került a nyugati szinthez, mint azt remélte volna. Amíg ott visszaesett a gazdaság, addig náluk nőtt. Ezt nem tudta elérni sem Románia (nekünk elég kevés esélyünk volt rá), sem Magyarország (egy bizonyos időszakban úgy nézett ki, képesek megcsinálni, de a szocialista kormányzás...).
Kelet-Európa két tipikus tévedésbe esett: fogyasztott, belső termelés nélkül. Románia és a balti országok egy adott ponton csak a nyugati termékek piacaként jöttek számításba. A másik hiba: sokat termelt belső felvásárlási piac nélkül (Csehország és bizonyos fokig Magyarország). Ezekben az országokban a válság két úton tört be. Az első esetben a fogyasztás finanszírozási forrásainak elapadásával, a másodikban a kereskedelmi csatornán (nem volt ahová eladják az áruikat).
A legnagyobb baj Románia esetében nem az, hogy most elérte a válság – valahogy kilábalunk belőle –, hanem az, hogy már nem tudja követni a lengyel példát, hiszen minden gazdasági bástyáját eladta. Így a nyugati pénztől való függőséget éppen a fogyasztás mérséklésével lehetne csökkenteni. A belső ipar fejlesztése pedig szintén a külső forrásoktól függ. És a helyzet nagyjából hasonló az óriási állami adósságokkal küszködő Magyarországon is. Ha ott még van is remény, hogy egy másik politikai erő képes kivezetni az országot abból a helyzetből, amibe az utóbbi hét évben került, attól tartok, Romániában nincs olyan kormányesélyes politikai erő, amely ezt meg tudná tenni.
Éppen ezért az egy százalék nagyon értékes (sajnos Magyarország például akkor is egy százalékkal növekedett, amikor összes szomszédja legalább hat százalékkal). Nem beszélve arról, hogy a térség többi, addig nagyon gyors ütemben növekedő gazdaságai hirtelen ugyanolyan mértékben visszaestek. Az ilyen arányú csökkenés nemcsak a válsággal magyarázható, hanem a gazdaság – például a hazai esetében – rossz szerkezeti felépítésével. A gazdasági válság előtti növekedés nem volt természetes, nem egyensúlyra alapult. Ezzel szemben a lengyel gazdaságnak sikerült kialakítani egy olyan egyensúlyt, ami megvédte a világon végigsöprő krízistől. Lengyelországnak olyan vezetői voltak, akik az elejétől fogva komolyan vették a piacgazdaságot. Amikor Románia félig-meddig alkalmazta a kapitalizmus szabályait, Lengyelországban rövid távon fájdalmas, de középtávon már jövedelmező reformokat hajtottak végre. Lengyelország elkapta a nyugati befektetések első hullámát is, a kilencvenes évek elején, amikor nemcsak barátságosabbak voltak, mint a 2000 utániak, hanem a reálgazdaságra irányultak. Így ott sikerült a kommunista ipar helyébe felállítani egy működőképes, modern ipart. Fontos jellemvonása a lengyel gazdaságnak az is, hogy a fogyasztók inkább a hazai árut vásárolják, míg Romániában ez éppen fordítva van. Ugyanakkor éppen ez a lengyel hazafiasság megakadályozta azt is, hogy minden különösebb alap nélkül eladják a fontos pénzügyi és egyéb intézményeket, vállalatokat.
Amikor tehát beköszöntött a válság, Lengyelországnak nem volt óriási külkereskedelmi deficitje, így nem is volt nagyon kitéve a külföldi finanszírozásnak, és nem függött túlzottan a nyugati, szűkülő piacoktól, mivel a belföldi fogyasztás jelentős mértékben lekötötte a belföldi termelést. És éppen ezért Lengyelország az egyedüli, amely kihasználta a mostani gazdasági válság adta lehetőséget: sokkal közelebb került a nyugati szinthez, mint azt remélte volna. Amíg ott visszaesett a gazdaság, addig náluk nőtt. Ezt nem tudta elérni sem Románia (nekünk elég kevés esélyünk volt rá), sem Magyarország (egy bizonyos időszakban úgy nézett ki, képesek megcsinálni, de a szocialista kormányzás...).
Kelet-Európa két tipikus tévedésbe esett: fogyasztott, belső termelés nélkül. Románia és a balti országok egy adott ponton csak a nyugati termékek piacaként jöttek számításba. A másik hiba: sokat termelt belső felvásárlási piac nélkül (Csehország és bizonyos fokig Magyarország). Ezekben az országokban a válság két úton tört be. Az első esetben a fogyasztás finanszírozási forrásainak elapadásával, a másodikban a kereskedelmi csatornán (nem volt ahová eladják az áruikat).
A legnagyobb baj Románia esetében nem az, hogy most elérte a válság – valahogy kilábalunk belőle –, hanem az, hogy már nem tudja követni a lengyel példát, hiszen minden gazdasági bástyáját eladta. Így a nyugati pénztől való függőséget éppen a fogyasztás mérséklésével lehetne csökkenteni. A belső ipar fejlesztése pedig szintén a külső forrásoktól függ. És a helyzet nagyjából hasonló az óriási állami adósságokkal küszködő Magyarországon is. Ha ott még van is remény, hogy egy másik politikai erő képes kivezetni az országot abból a helyzetből, amibe az utóbbi hét évben került, attól tartok, Romániában nincs olyan kormányesélyes politikai erő, amely ezt meg tudná tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése