Egy évvel azután, hogy Róma falai előtt megállította seregét, és – talán isteni sugallatra – megkegyelmezett a végóráit élő dekadens városnak, Tisza-parti szálláshelyén, nászéjszakáján megmérgezték Attilát, a legendás hun uralkodót. Európa átkozza emlékét, vérengző barbárként, népeket elnyomó zsarnokként, démonizált ellenségként tekint rá.
A magyar krónikás- és néphagyomány ennek ellenkezőjét vallja. Attilában első királyunkat, a magyarság régi dicsőségének hordozóját, érdekeinek védelmezőjét, ősapját tiszteli.
Kr. u . 453-ban, egy évvel azt követően, hogy Róma falai előtt megállította győztes haderejét, és megkegyelmezett a végóráit élő, dekadens városnak, Tisza-parti szálláshelyén, nászéjszakáján megmérgezték Attilát, a legendás hun uralkodót. Európa átkozza emlékét, vérengző barbárként, népeket elnyomó zsarnokként, démonizált ellenségként tekint rá, meg nem értve alakját.
A magyar krónikás- és néphagyomány ennek ellenkezőjét vallja. Attilában első királyunkat, a magyarság régi dicsőségének hordozóját, érdekeinek védelmezőjét, példaadó ősapját tiszteli. A honfoglalástól virágzott a kultusza, Árpád-házi királyaink Attilától származtatták magukat. Ez a szemlélet a 19. század derekáig töretlenül tartotta magát. Petőfi írja Élet vagy halál című versében: „Föl nemzetem, föl! Jussanak eszedbe világhódító híres őseid. Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel Attilától egész Rákócziig. Hah, milyen múlt! Hacsak félakkorák is leszünk, mint voltak e nagy ősapák, el fogja lepni árnyékunk a sárba és vérbe fúlt ellenség táborát!”
Karizmatikus lénye olyan erőt képvisel másfél évezred távlatából is, amely végletesen megosztó, noha a jelenleg zajló világidőszak alapkérdéseinek megértéséhez és abban a magyarság szerepének átlátásához fontos egy hiteles Attila-kép bemutatása.
Idén kétszeres okunk van az emlékezésre. 403-ban született, ötven évvel később halt meg egy olyan – a maihoz nagyon is hasonló – kaotikus, romlott korban, amikor személyes példájával évszázadokra megmutatta, mi a magyarság feladata ebben az értékvesztett, önmagából kifordult világban.
A kortanú Priszkosz bizánci rétor három alkalommal járt a hun birodalomban, majd a diplomáciai szolgálatból visszavonulva megírta emlékiratait. Beszámolója elveszett, csak töredékek maradtak belőle, amelyek felhasználásával azonban már olyan elfogult, torzított történeti munkák születtek, mint az 550-ben írt gót Jordanes műve, melyből később a nyugat-európai forrásanyag származott. A hivatalos magyar történetírás nem tekinti hitelesnek Priszkoszt, tagadja a hun–magyar rokonságot, mi azonban alakjának megidézéséhez nála alkalmasabb kútfőt nemigen találhatunk.
Egy birodalom felemelkedése
Attila a hanyatlás korszakában lépett a történelem színpadára, mikor a Római Birodalom már megérett a pusztulásra, hogy valami nemesebbnek, tisztábbnak adja át helyét. Hatalmas birodalma szkíta-keresztény értékrenden nyugodott, nem leigázta, meghódította a népeket, miként a rómaiak tették, hanem államot épített, és szakrálisan is működtetni tudta azt. A hun gyűjtőnév volt, a meghódítottak azzá válhattak, ha elismerték uralkodójuknak a hun királyt, és az ő oldalán vonultak hadba. A beolvadóknak nem kellett feladniuk régi szokásaikat, nyelvüket, hitéletüket, saját dinasztiájuk alatt élhettek tovább a birodalom keretei között. (Éppen emiatt a germán mondák sokkal árnyaltabb leírást adnak Atilláról. Etzelt a Nibelung-énekben, valamint Atlit a Völsunga sagában és az Edda-énekekben nemes és nagylelkű szövetségesként ábrázolják.) Óriási különbség volt e két világ között, amely éppen Attila hatására ütközött össze.
Priszkosz leírja, hogy a hunoknak két törzsük volt, a többséget, mintegy nyolcvan százalékot az úgynevezett fekete hunok alkották. Európai vonásokkal rendelkeztek, arcuk hosszúkás volt, termetük közepes, hízásra nem hajlamos. Hajuk, szemük barna, bőrük sárgás, télen egészen fehér. A kisebbséget a fehér hunok tették ki, akik szőkék és kék szeműek voltak.
Priszkosz állítását a történelemtudomány igazolta, hogy a fekete hunok a Turáni-alföldről – ez a régészetileg bizonyítható őshazájuk – azaz Iránból, míg fehérek a mai Kasmír területéről jöttek Európába. (A hunok antropológiai jellemzőit a Kárpát-medencében feltárt számos lelet bizonyítja, a többi közt az 1960-as évekbeli csornai ásatás, amely során egy 85 év körüli, minden bizonnyal nagyon előkelő asszony épen maradt csontváza és diadémja került elő, csaknem húsz kilogramm súlyú aranytárggyal.)
A hun törzsszövetség Kr. u. 375-ben a Volga és a Don mentén élő keleti gótok meghódítása után hatalmas birodalom szervezőerejévé vált. A négyszázas évektől kezdve uralmuk alatt állt a Kárpát-medence, és központjukat is itt állították fel, a Tisza-parton, a Körös-torkolatánál. Államformájuk kettős királyság volt egy szakrális és egy világi vezető irányításával. Az előbbinek ceremoniális szerep jutott, az utóbbi a hadsereg parancsnokaként a világi államvezetésért felelt.
Priszkosz szerint Karaton (nevének jelentése Kerecsen, Sólyom) volt az első ismert uralkodó, mikor a hunok még Belső-Ázsiában, Iránban tartózkodtak. Utána jött egy olyan időszak, mikor Ruga volt a világi és bátyja Oktár, a szakrális király. Ruga fia Mundzsuk, azaz Bendegúz. Apja halála után Bendegúz örökölte tisztségét, mellette Oktár volt a szakrális vezető, majd az ő halála után egy kézben egyesült a hatalom. Bendegúznak több gyermeke is született, de két kedvenc fiára: Attilára és bátyjára Budára hagyta az országot, majd annak halála után Attila lett az egyeduralkodó. (Kölcsey még ismerte ezt a magyar történeti hagyományt így írhatta a Himnuszban: „Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére”.)
Attilát apja tudatosan nevelte és készítette fel a kormányzásra. 12 éves korában a római császári udvarba küldte, s az ifjú anyanyelvi szinten megtanult latinul és görögül, és elsajátította az ókori klasszikus görög-latin műveltséget. Mikor visszatért Hunniába, Buda halála után egy Kínától a Dunáig terjedő birodalom teljhatalmú uralkodójává vált.
Egy mértéktartó uralkodó
Az 5. század elejétől kezdődően fokozatosan Bizánc felé fordult a hunok figyelme. A római impérium keleti császársága intrikákkal, cselszövésekkel, orgyilkosságokkal, összeesküvésekkel és persze a birodalom távoli szegmenséből hozott zsoldosokkal igyekezett gátat szabni a betörő barbárok térhódításainak. Bizánc 430-tól évi 350 font aranyat, néhány évvel később már ennek kétszeresét fizette a hunoknak, majd az Al-Dunától délre fekvő, leigázott tartományait is kénytelen volt kiüríteni és átengedni nekik.
II. Theodosius császár hat alkalommal bérelt fel orgyilkosokat Attila megöletésére. Terve hetedszerre sikerült. Követeket küldött udvarába, hogy megvesztegesse főembereit, illetve kitudakolja a hun uralkodó szándékát. Priszkosz egy ilyen követjárás során került először Hunniába. A hunokról keveset tudott, s mikor a királyi palotájában rendezett diplomáciai fogadáson rész vett, megdöbbenve tapasztalta Attila alázatos, csendes mivolta mennyire elüt környezetétől.
Ugyanakkor azt is feljegyezte, hogy a meghódított népek királyai, mint a szolgák engedelmeskedtek neki, tekintetével irányította egész környezetét.
Nem hivalkodott a pompával, bármelyik alattvalója díszesebben volt felöltözve, a hun főurakon csüngött az arannyal és drágakövekkel ékesített ruha, ékszer. Ezzel szemben a több millió négyzetkilométer rettegett ura egyszerű dísztelen lenvászon viseletben volt, fején fehér süveg, lábán fehér csizma, oldalán egyszerű kard. Öltözete puritán volt, nélkülözte a kirívó nemesfémdíszítést. Derékig érő fekete haját hét hajfonatba fonta. Mértéktartó életet élt, irtózott a fényűzéstől. Priszkosztól tudjuk azt is, serlege fából készült, míg vendégeinek kupái ezüstből és aranyból.
Vegetáriánusként gyermekkora óta nem fogyasztott húst, előtte valamilyen kásaszerű étel gőzölgött, fakupájában frissen fejt tehén- vagy kecsketej volt. A közhiedelemmel ellentétben alkoholt sem ivott. Priszkosz azon is megdöbbent, hogy a király milyen kistermetű és szikár, hiszen sokkal termetesebbnek gondolta a „világ urát”, kinek ereje nem testi mivoltában nyilvánult meg, hanem hatalmas szellemében, egyéniségében: „Külsejében igazi hun, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait…”
A király a hozzá folyamodókkal kegyesen bánt, kéréseket nem tagadott meg. A történetíró találkozott olyan egykori kelet-római fogollyal, aki hunná lett udvarában, és nem cserélte volna el helyzetét egykori bizánci állapotával. (Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember című műve, amely Priszkosz feljegyzései alapján készült ezt az epizódot is feleleveníti.)
„Jézus nevében élünk akkor is, ha nincs rajtunk Jézus keresztvize. Én keresztény vagyok.” Ez a kijelentés, a legenda szerint Attilától származott, aki így felelt a hozzáküldött hittérítőnek, mikor az vallási kérdésekben akart a hun birodalomban tájékozódni.
Hogy a hunok ismerték a kereszténységet, sőt köztük is voltak keresztények, azt alátámasztja számos hazai mellett, az a döbbenetes, de a közvélemény elől gondosan eltitkolt régészeti lelet is, melyet az 1960-as évek elején tártak fel orosz régészek Kijevben. A kijevi Nemzeti Múzeumban található, 401-460 között keletkezett hun ezüstveretes szíjvégen egy rovásírásos ima olvasható: „Miatyánk Istenünk bennünk van országod, előttünk szent neved, törvény akaratod. Mindennapunk gondját, magadon viseled, bűneinket, mint másnak nekünk elengeded. Te kezed vezet kísértéseken át, s lefejted rólunk gonosz jármát. Tied a nagyvilág összes hatalma, üdve, Mindöröktől kezdve, legyen mindörökre.”
Isten ostora
Atilláról az a torzított kép él ma sokakban, hogy ő volt „Isten ostora”, aki büntetni érkezett a világba. Tény, hogy a Nyugatrómai Birodalom és Hunnia viszonya megromlott és 451-re a helyzet elmérgesedett.
A császár megparancsolta egyik hadvezérének Aetiusnak, hogy zavarja ki Galliából az ott állomásozó hunokat, mire Attila sem késlekedett a válasszal.
451 nyarán a catalaunumi síkon a két haderő összecsapott. A hunok százezer fős könnyűlovasságát kilencszázezer germán harcos egészítette ki, Aetius seregében kétszázezer római és nyolcszázezer germán zsoldos nézett velük farkasszemet. A csata döntetlenre végződött, Attila az Alpokon keresztül menetelt félelmetes haderejével Róma felé. Meghódolt előtte Ravenna, Milánó, Pávia. Meg volt győződve róla, hogy őt az Isten azért rendelte, hogy meggyógyítsa azt a világot, amit a hanyatló Róma és Bizánc megsebzett. Nem lesújtani akart, hanem felemelni…
A késő császárkorban a Római Birodalom dekadens, pusztuló már-már apokaliptikus állapotban volt, őrült, zsarnok császárok uralkodtak, Róma utcáin gyilkos rablóbandák garázdálkodtak. A káosz közepette az emberek a teljes megsemmisülés reményvesztettségével tekintettek a jövőbe, várták a világvégét.
452 virágvasárnapján az egymillió fős hadsereg letáborozott Róma mellett. A városban kitört a pánik, a lakosság egy része elmenekült, mások maradtak, ruháikat tépdesve várták a biztos halált. A rómaiak meg voltak győződve arról, hogy a hun királynak disznófeje és patája van, ő a Sátán gyermeke, kénköves szagot áraszt, katonái embervért isznak, és élve falják fel az ellenséget, halomra ölik a nőket és gyerekeket. Fogadására Leo pápa vállalkozott, aki sírva borult lova lába elé, és könyörgött, kímélje meg Rómát, kérhet bármekkora összegű váltságdíjat.
A legenda szerint Attila válasza ez volt: „Stella Cadit! Tellus tremit en ego malleus Orbis” Arany János műfordításában: „Csillag esik föld reng: jött éve csudáknak! Ihol én, ihol én pörölye világnak! Sarkam alá én a nemzeteket hajtom: nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam.”
A Varsói Krónika szerint előző éjszaka álmában megjelent egy angyal Atillának és Krisztus nevében utasította a visszavonulásra, jutalmul megígérte, hogy eljön majd az idő, amikor egyik utóda örökké tartó koronát nyer ajándékba.
Atilla portréját lehetetlen valósághűen megrajzolni, ha életének legjelesebb tettét nem értékeljük helyesen. Alázatosan meghajolt az isteni akarat előtt, és elvonult Róma falai alól. A siker csúcsán a legyőzött ellenfélnek kegyelemből meg tudott bocsátani, holott pontosan tudta, hogy az majd alattomban ellene fog támadni, és ha módja lesz rá, elpusztítja őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése