Sosem gondoltam volna, hogy a suhancnak is nevezett mostani román kormányt összefüggésbe lehet hozni – ha közvetetten is – a sztálini szemléletmóddal. Mondom ezt a készülő restitúciós/kártérítési jogszabálytervezet közvitára bocsátásának napjaiban, amikor a magántulajdon tiprásáról szóló híranyag mellett a néhai népnyúzó román diktátorpár képe adja hírül a világnak: a mai román országvezetés is úgy gondolkozik, mint a sztálinista berendezkedésű kommunista államhatalom.
Vagyis: nem kell visszaadni az 1945. március 6-a után törvénytelen törvényekkel elkobzott vagyonokat jogos tulajdonosaiknak vagy törvényes örököseiknek, sőt az esetleges kártérítés is csak minimális legyen, a reális érték 15 százaléka.
Nem akarok bibliai idézeteket sorolni arcpirítás végett, talán ez az egy is megteszi: az Isten is megbocsátja nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. A szakmailag feltehetően jól képzett fiatalok – úgy tűnik – nem tudják egyebek közt például azt, hogy a 83/1949-es hírhedt törvényrendelet alapján 1949. március 2-án éjszaka 30–40 kilós csomaggal fél óra alatt kiverték otthonukból mindazokat a családokat, akiknek 1945-ben még meghagytak 50 hektár birtokot, kényszerlakhelyre, munkatáborokba vitték őket, és iszonyatos életkörülmények között voltak kénytelenek tengetni napjaikat 1964-ig. Még a diplomások is csak fizikai munkát végezhettek, a gyermekek nem járhattak gimnáziumba, egyetemre.
Az sem volt ritka, hogy koholt vádak alapján a Duna-csatornánál kötött ki egy-egy derék – osztályellenségnek kikiáltott – értelmiségi. Éhbérért építtették vele a sokoldalúan fejlett szocializmust, egyebek közt azt a vizes árkot is, amelyen a nép fiából lett diktátor végigszáguldozott néhányszor luxusjachtjával.
Hogy a mai fiatal – politikusi szerepet vállaló – demokratáknak fogalmuk legyen bizonyos dolgokról, leírom, általában mit raboltak el az elvtársak az említett családoktól. Jó állapotban lévő, szépen berendezett kastélyt vagy udvarházat (kúriát), gazdasági épületeket; szántót, erdőt, legelőt, szőlőst – 50 év termésével együtt, mezőgazdasági gépeket és felszereléseket; ménest, csordát, kondát, juhnyájat, aprójószágot; festményeket, könyveket, arany- és ezüsttárgyakat; készpénzt. Leltárt általában nem készítettek, ha netán igen, kiderült, hogy hamis.
Valamirevaló restitúciós vagy kártérítési törvény az utóbbi 22 évben nem született Romániában. Legalábbis a kommunizmus üldözöttei számára nem. Ezek a családok például nem igényelhették vissza az elkobzott arany ékszereiket, mint ahogy tehették ezt például a diktátor örökösei. De a lebontott ingatlanokra, viszsza nem mért földekre, erdőkre vagy a természetben vissza nem adható – közintézményként használt – épületekre megilletné őket egy tisztességes kártérítés az Európai Unió védőernyője alatt a magántulajdon tisztelete nevében.
Különben bebizonyosodik, hogy Romániában csak a ’89 utáni, gyanús körülmények közt szerzett magántulajdonnak van becsülete a mai politikai elit szemében, mely magatartás cáfolhatatlan bizonyítéka az átörökített szemlélet- és gondolkodásmódnak.
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi közíró, nyelvművelő
Vagyis: nem kell visszaadni az 1945. március 6-a után törvénytelen törvényekkel elkobzott vagyonokat jogos tulajdonosaiknak vagy törvényes örököseiknek, sőt az esetleges kártérítés is csak minimális legyen, a reális érték 15 százaléka.
Nem akarok bibliai idézeteket sorolni arcpirítás végett, talán ez az egy is megteszi: az Isten is megbocsátja nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. A szakmailag feltehetően jól képzett fiatalok – úgy tűnik – nem tudják egyebek közt például azt, hogy a 83/1949-es hírhedt törvényrendelet alapján 1949. március 2-án éjszaka 30–40 kilós csomaggal fél óra alatt kiverték otthonukból mindazokat a családokat, akiknek 1945-ben még meghagytak 50 hektár birtokot, kényszerlakhelyre, munkatáborokba vitték őket, és iszonyatos életkörülmények között voltak kénytelenek tengetni napjaikat 1964-ig. Még a diplomások is csak fizikai munkát végezhettek, a gyermekek nem járhattak gimnáziumba, egyetemre.
Az sem volt ritka, hogy koholt vádak alapján a Duna-csatornánál kötött ki egy-egy derék – osztályellenségnek kikiáltott – értelmiségi. Éhbérért építtették vele a sokoldalúan fejlett szocializmust, egyebek közt azt a vizes árkot is, amelyen a nép fiából lett diktátor végigszáguldozott néhányszor luxusjachtjával.
Hogy a mai fiatal – politikusi szerepet vállaló – demokratáknak fogalmuk legyen bizonyos dolgokról, leírom, általában mit raboltak el az elvtársak az említett családoktól. Jó állapotban lévő, szépen berendezett kastélyt vagy udvarházat (kúriát), gazdasági épületeket; szántót, erdőt, legelőt, szőlőst – 50 év termésével együtt, mezőgazdasági gépeket és felszereléseket; ménest, csordát, kondát, juhnyájat, aprójószágot; festményeket, könyveket, arany- és ezüsttárgyakat; készpénzt. Leltárt általában nem készítettek, ha netán igen, kiderült, hogy hamis.
Valamirevaló restitúciós vagy kártérítési törvény az utóbbi 22 évben nem született Romániában. Legalábbis a kommunizmus üldözöttei számára nem. Ezek a családok például nem igényelhették vissza az elkobzott arany ékszereiket, mint ahogy tehették ezt például a diktátor örökösei. De a lebontott ingatlanokra, viszsza nem mért földekre, erdőkre vagy a természetben vissza nem adható – közintézményként használt – épületekre megilletné őket egy tisztességes kártérítés az Európai Unió védőernyője alatt a magántulajdon tisztelete nevében.
Különben bebizonyosodik, hogy Romániában csak a ’89 utáni, gyanús körülmények közt szerzett magántulajdonnak van becsülete a mai politikai elit szemében, mely magatartás cáfolhatatlan bizonyítéka az átörökített szemlélet- és gondolkodásmódnak.
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi közíró, nyelvművelő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése