1918. december elsején az első erdélyi magyar fejedelemről elnevezett Gyulafehérváron az erdélyi román politikai elit kihasználva azt, hogy Magyarország az első világháborúban a vesztesek oldalán harcolt, az 53,8 százalékarányú románság nevében úgy döntött, hogy elszakítja Erdélyt az ezeréves magyar hazától.
E határozattal olyan országot csonkítottak meg, ahová elődeik ― évszázadok folyamán ― a jobb megélhetés reményében telepedtek le. Mivel ez a demokrácia játékszabályait felrúgva, népszavazás, az őshonos magyar lakosság megkérdezése nélkül valósult meg, így tulajdonképp törvénytelen területrablás történt. Ezért tűnik arcátlanságnak, hogy 2009-ben, 91 évvel később december elseje ürügyén a háromszéki székelység központjába a fasiszta Vasgárda törvényes utódpártja, az Új Jobboldal különítményeket utaztat Bukarestből Sepsiszentgyörgyre megleckéztetni a 987 éven keresztül önkormányzattal rendelkező székelyeket, elvenni a kedvüket attól, hogy a román állam keretében (is) kérjék az autonómiához való jogot. A neofasiszta csoportok a város utcáin ordítozva adták tudtára az őshonos székelységnek azt, amit már március 15-én, a magyar nemzeti ünnep alatt Kolozsváron (is) üvöltöztek: ,,Székelyföld román föld" (Ţinutul Secuiesc pământ românesc). Most kiegészítették azzal, hogy a székelyeket Mongóliába is elküldték! Az erdélyi magyarok Ázsiába utasítgatása közismert, mivel a nagy román vezér, a Nagyrománia Párt elnöke, Vadim Tudor ― büntetlenül, hazafiként ― mondogathatja a tévéadásokban minden alkalomkor, amikor magyar közösségi jogokról van szó.
Ha az erdélyiek ismernék valós múltjukat, akkor az autonómiakérdés ― mindkét nép hasznára ― megoldható lenne. Azonban a román nacionalisták a nagy román álom: a homogén nemzetállam megteremtésére törekvéssel, a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő Nagyrománia ábrándjával, az elképzelt történelmi múlt mítoszával tönkreteszik a román és a magyar nép közötti hatékony együttműködés és kölcsönös tisztelet szellemét. Az erdélyi magyar kérdés megoldásában, Talleyrandnak, a francia diplomácia nagymesterének ravasz teóriáját részesítik előnyben. A békés együttélés, egymás tisztelete, az egyenlőség helyett a beolvasztást, az elnemzettelenítés eszközét használják. Talleyrand azt mondta Napóleonnak a magyarokról, ha azokat megfosztják a történelmüktől, akkor azt lehet tenni velük, amit épp akarnak. Nem véletlen tehát a tény, hogy 91 éve a magyar és a román gyerek is propaganda-, kitalált, imaginárius (elképzelt) történelmet tanul. Ezzel a magyar tanulókba azt sulykolják, hogy jövevény, elődei elnyomták a románokat, hogy ősi román földön él. A román gyereknek pedig elsősorban azt kell tudnia, hogy ősei a dákok voltak, így ő őshonos, a magyar a jövevény. Csakis e történelmi alapozottságú gondolkodásból fakad a román társadalom széles tömegei részéről megnyilvánuló intolerancia, az erdélyi magyarság közösségi jogoktól való megfosztásának helyeslése, sőt, követelése.
Az abnormális gondolkodásmód megnyilvánul a mindennapi életben is. Erre néhány közismert példát mutatok be. A románok többsége a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy ha ő egy színmagyar településbe költözik, akkor vele mindenki románul beszél, és neki évtizedek múlva sem kell ismernie a helyi lakosság nyelvét. E mentalitással magyarázható az is, hogy Sepsiszentgyörgyön, a háromszéki székelység központjában, ahol 1880-ban a románok számaránya alig 0,58 százalék volt, ahol az utóbbi évtizedek betelepítési programjának megfelelően az arányszámuk elérte a népesség egyötödét, többségük harminc-negyven éves ideköltözés után sem érzi ellentmondásosnak azt, hogy az őt románul üdvözlő magyar szomszédját magyarul köszöntse. A legérdekesebb az, hogy a legtöbb szentgyörgyi székely fejében meg sem fordul az a gondolat, hogy ő már a köszönésben is másodrangú állampolgár, nem egyenlő fél, pedig nem ő költözött románlakta vidékre, városba.
Természetesen, e furcsa gondolkodásmód kialakításában nemcsak az egységes, homogén nemzetállamot meghirdető nacionalista hatalom a ludas, hanem a hivatástudat nélküli történelemtanárok sokasága is. Ezek némely része a parancsuralmi rendszerben azért nem tanította meg Erdély, Bánság és a Partium valós történelmét, mert arra hivatkozhatott, hogy neki csak a tankönyvi anyagot szabad oktatnia. Újabban, miután a szólásszabadság, az információ szabad áramlása az európai jogrend alapja, a hivatás nélkül dolgozó pedagógusok kifogása a kevés óraszám, a zsúfolt tananyag. Nyilván, most is kényelmesebb nem beszélni magyar történelemről, eltöltögetni az órát. Nem kell tehát csodálkozni azon, ha az egyik jó magyar szellemiségű középiskolában a hatodikos tanulók, miután féléven át hivatalos tankönyvből: A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai című könyvből ,,tanulták" a magyar történelmet, úgy vélik, hogy Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben azért él sok magyar ember, mert itt magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon. Egy másik szomorú példa: nemrég több tanítóképzős diákleányt, helyesebben főiskolást hallottam beszélgetni magyar történelemről, s kiderült, nem tudják, hogy a történelmi Erdély nem azonos a Romániához csatolt hajdani magyar területekkel.
E sorok írója meggyőződéssel vallja, hogy az autonómiáért folyó küzdelem erőtlensége, a megalkuvás gyökere épp a valós történelmi ismeretek hiányából fakad. Természetesen tudjuk, hogy vannak hivatástudattal nevelő pedagógusok, történelem szakos tanárok is, olyanok, akiknek fáj az, hogy Erdély-szerte a tantervben rögzített ritmusban zajlik az elnemzettelenítés, az elrománosítás.
A december elsején történtek arra figyelmeztetnek: nem tehetjük meg azt, amit a szerencsésebb anyaországi honfitársaink, hogy ne tudjuk Erdély igaz történelmét, nem mondhatunk le az autonómiáról. Ha gyökereinket nem ismerjük, mert elhitetik velünk, hogy jövevények vagyunk e földön, akkor azt is elfogadjuk, hogy minket nem illet meg a kollektív jog, márpedig autonómia, önkormányzat hiányában Székelyföld magyar közösségére is az erdélyi szórványmagyarság és a moldvai csángóság sorsa vár. Ne feledjük, 1918. december elsején teljes nemzeti egyenlőséget ígértek, ezzel még adós a román politikai elit!
E határozattal olyan országot csonkítottak meg, ahová elődeik ― évszázadok folyamán ― a jobb megélhetés reményében telepedtek le. Mivel ez a demokrácia játékszabályait felrúgva, népszavazás, az őshonos magyar lakosság megkérdezése nélkül valósult meg, így tulajdonképp törvénytelen területrablás történt. Ezért tűnik arcátlanságnak, hogy 2009-ben, 91 évvel később december elseje ürügyén a háromszéki székelység központjába a fasiszta Vasgárda törvényes utódpártja, az Új Jobboldal különítményeket utaztat Bukarestből Sepsiszentgyörgyre megleckéztetni a 987 éven keresztül önkormányzattal rendelkező székelyeket, elvenni a kedvüket attól, hogy a román állam keretében (is) kérjék az autonómiához való jogot. A neofasiszta csoportok a város utcáin ordítozva adták tudtára az őshonos székelységnek azt, amit már március 15-én, a magyar nemzeti ünnep alatt Kolozsváron (is) üvöltöztek: ,,Székelyföld román föld" (Ţinutul Secuiesc pământ românesc). Most kiegészítették azzal, hogy a székelyeket Mongóliába is elküldték! Az erdélyi magyarok Ázsiába utasítgatása közismert, mivel a nagy román vezér, a Nagyrománia Párt elnöke, Vadim Tudor ― büntetlenül, hazafiként ― mondogathatja a tévéadásokban minden alkalomkor, amikor magyar közösségi jogokról van szó.
Ha az erdélyiek ismernék valós múltjukat, akkor az autonómiakérdés ― mindkét nép hasznára ― megoldható lenne. Azonban a román nacionalisták a nagy román álom: a homogén nemzetállam megteremtésére törekvéssel, a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő Nagyrománia ábrándjával, az elképzelt történelmi múlt mítoszával tönkreteszik a román és a magyar nép közötti hatékony együttműködés és kölcsönös tisztelet szellemét. Az erdélyi magyar kérdés megoldásában, Talleyrandnak, a francia diplomácia nagymesterének ravasz teóriáját részesítik előnyben. A békés együttélés, egymás tisztelete, az egyenlőség helyett a beolvasztást, az elnemzettelenítés eszközét használják. Talleyrand azt mondta Napóleonnak a magyarokról, ha azokat megfosztják a történelmüktől, akkor azt lehet tenni velük, amit épp akarnak. Nem véletlen tehát a tény, hogy 91 éve a magyar és a román gyerek is propaganda-, kitalált, imaginárius (elképzelt) történelmet tanul. Ezzel a magyar tanulókba azt sulykolják, hogy jövevény, elődei elnyomták a románokat, hogy ősi román földön él. A román gyereknek pedig elsősorban azt kell tudnia, hogy ősei a dákok voltak, így ő őshonos, a magyar a jövevény. Csakis e történelmi alapozottságú gondolkodásból fakad a román társadalom széles tömegei részéről megnyilvánuló intolerancia, az erdélyi magyarság közösségi jogoktól való megfosztásának helyeslése, sőt, követelése.
Az abnormális gondolkodásmód megnyilvánul a mindennapi életben is. Erre néhány közismert példát mutatok be. A románok többsége a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy ha ő egy színmagyar településbe költözik, akkor vele mindenki románul beszél, és neki évtizedek múlva sem kell ismernie a helyi lakosság nyelvét. E mentalitással magyarázható az is, hogy Sepsiszentgyörgyön, a háromszéki székelység központjában, ahol 1880-ban a románok számaránya alig 0,58 százalék volt, ahol az utóbbi évtizedek betelepítési programjának megfelelően az arányszámuk elérte a népesség egyötödét, többségük harminc-negyven éves ideköltözés után sem érzi ellentmondásosnak azt, hogy az őt románul üdvözlő magyar szomszédját magyarul köszöntse. A legérdekesebb az, hogy a legtöbb szentgyörgyi székely fejében meg sem fordul az a gondolat, hogy ő már a köszönésben is másodrangú állampolgár, nem egyenlő fél, pedig nem ő költözött románlakta vidékre, városba.
Természetesen, e furcsa gondolkodásmód kialakításában nemcsak az egységes, homogén nemzetállamot meghirdető nacionalista hatalom a ludas, hanem a hivatástudat nélküli történelemtanárok sokasága is. Ezek némely része a parancsuralmi rendszerben azért nem tanította meg Erdély, Bánság és a Partium valós történelmét, mert arra hivatkozhatott, hogy neki csak a tankönyvi anyagot szabad oktatnia. Újabban, miután a szólásszabadság, az információ szabad áramlása az európai jogrend alapja, a hivatás nélkül dolgozó pedagógusok kifogása a kevés óraszám, a zsúfolt tananyag. Nyilván, most is kényelmesebb nem beszélni magyar történelemről, eltöltögetni az órát. Nem kell tehát csodálkozni azon, ha az egyik jó magyar szellemiségű középiskolában a hatodikos tanulók, miután féléven át hivatalos tankönyvből: A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai című könyvből ,,tanulták" a magyar történelmet, úgy vélik, hogy Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben azért él sok magyar ember, mert itt magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon. Egy másik szomorú példa: nemrég több tanítóképzős diákleányt, helyesebben főiskolást hallottam beszélgetni magyar történelemről, s kiderült, nem tudják, hogy a történelmi Erdély nem azonos a Romániához csatolt hajdani magyar területekkel.
E sorok írója meggyőződéssel vallja, hogy az autonómiáért folyó küzdelem erőtlensége, a megalkuvás gyökere épp a valós történelmi ismeretek hiányából fakad. Természetesen tudjuk, hogy vannak hivatástudattal nevelő pedagógusok, történelem szakos tanárok is, olyanok, akiknek fáj az, hogy Erdély-szerte a tantervben rögzített ritmusban zajlik az elnemzettelenítés, az elrománosítás.
A december elsején történtek arra figyelmeztetnek: nem tehetjük meg azt, amit a szerencsésebb anyaországi honfitársaink, hogy ne tudjuk Erdély igaz történelmét, nem mondhatunk le az autonómiáról. Ha gyökereinket nem ismerjük, mert elhitetik velünk, hogy jövevények vagyunk e földön, akkor azt is elfogadjuk, hogy minket nem illet meg a kollektív jog, márpedig autonómia, önkormányzat hiányában Székelyföld magyar közösségére is az erdélyi szórványmagyarság és a moldvai csángóság sorsa vár. Ne feledjük, 1918. december elsején teljes nemzeti egyenlőséget ígértek, ezzel még adós a román politikai elit!
