Az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló honlap indult; a http://www.allampolgarsag.gov.hu/ címen elérhető oldalon az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, szabályokat gyűjtötték össze.

2010. június 25., péntek

Boc: „Etnikai régiók” nélkül



Szükséges Románia közigazgatási átszervezése, mivel a nyolc jelenlegi fejlesztési régió nem felel meg a szükségleteknek, de az átszervezést csakis az alkotmány alapján lehet megvalósítani, anélkül, hogy az országot tartományokra, vagy egyéb önálló, esetleg etnikai alapon szerveződő egységekre szabdalnánk – jelentette ki csütörtökön Emil Boc miniszterelnök egy, a jelenlegi régiók átszabásának témájában szervezett konferencián Bukarestben. Kifejtette, a kormánynak az EU-tagságból következően működőképes közigazgatási struktúrát kell kialakítania, de csakis az alkotmány alapján, amely kimondja, hogy Románia egységes nemzetállam.

Ennek nyomán az ország nem alakítható át szövetségi állammá, amelyben olyan tartományok lennének, mint Németországban, vagy államok, mint az Egyesült Államokban, illetve egyéb önálló területi egységek sem. „Az alkotmány a legfőbb kiindulási pont. Románia egységes nemzetállam, és közigazgatási felosztásában nem szerepel a régió fogalma. Ez azt jelenti, hogy Románia nem szövetségi állam, ezért nem lehet szövetségi struktúrát kialakítani” – vélte Boc.

A kormányfő leszögezte, a nyolc jelenlegi fejlesztési régió már nem felel meg az igényeknek, rámutatott ugyanakkor, hogy az ország közigazgatási átalakítása nem jár majd „etnikai tartalmú” régiók létrehozásával. „Akár alkotmánymódosítással, akár anélkül valósul meg a közigazgatási újrafelosztás, egy dolognak világosnak kell lennie: a régiókat nem szabad etnikai tartalmú régióknak tekinteni, mivel ezáltal eltérnénk az eredeti szándéktól. A régióknak olyan közigazgatási egységnek kell lenniük, amelyek megfelelnek a polgárok jobb közszolgáltatások biztosítása iránti igényének és az uniós tagság támasztotta feltételeknek” – hangsúlyozta Boc.

Mint kifejtette, a közigazgatási átalakítás az alkotmány módosítása nyomán is megvalósítható, ehhez azonban az összes párt közötti konszenzus szükséges. A kormányfő szerint a jelenlegi nyolc régió már nem képes olyan közeget teremteni, amelyben Románia tovább fejlődhet, így már nem felel meg az ország igényeinek. Ehhez azonban kétharmados többségnek kell kialakulnia a parlament mindkét házában. Hozzátette ugyanakkor: a közigazgatási átszervezésig még sok időnek kell eltelnie, addig azonban a kormány folytatja a decentralizációs folyamatot.

Markó: a Székelyföld-tagadók a valóságot tagadják



Emil Boc kijelentésére reagálva Markó Béla kormányfőhelyettes, az RMDSZ elnöke kijelentette: annak tagadása, hogy az országban léteznek sajátos etnikai összetételű hagyományos régiók, etnicista megközelítést jelent. Markó szerint aki tagadja a hagyományos régiók létét, az a valóságot tagadja. Rámutatott: a jelenlegi közigazgatási felosztás kialakításában az egyik fő szempont épp az volt, hogy egyes hagyományos régiókat kettévágjanak, módosítva ezzel az etnikai arányokat. Leszögezte: ugyanígy a valóságot tagadja, aki a Székelyföld létét vonja kétségbe, márpedig az etnikai realitásokat figyelembe kell venni. „Romániában léteznek etnikai közösségek, ezek közül az egyik, a magyarság jelentős méretű. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie” – hangsúlyozta Markó. Hozzátette, előbb-utóbb meg kell valósítani a közigazgatási határok átrajzolását, mivel a jelenlegi megyehatárok nem felelnek meg a gazdasági és infrastrukturális fejlődés kritériumainak. Ugyanakkor még a jelenlegi határok között szükségesnek tartja a minél magasabb szintű decentralizáció megvalósítását.

Blaga: mindenki kampányol



Vasile Blaga belügyminiszter bírálta, hogy a régiós felosztás kapcsán minden párt a Székelyföld tematikájánál ragadt le, de arra buzdította a politikai szereplőket, hogy „hagyjanak fel a kampánydiskurzussal, és fogadjanak el egy olyan változatot, amely az összes állampolgár érdekét szolgálja.” Blaga szerint a fejlesztési régióknak bizonyos adminisztratív jogkörökkel is rendelkezniük kellene, hogy olyan projekteket dolgozzanak ki, amelyek adóbevételeket hozhatnak a helyi önkormányzatoknak. Álláspontja szerint a jelenlegi régiók mérete közelít az optimálishoz, hiszen lakosságuk megközelítőleg háromezer fős.

Bírálta ugyanakkor azon politikusokat, akik úgy szeretnék községgé minősíttetni falujukat vagy várossá a községüket, hogy az nem felel meg az előírt feltételeknek. Szerinte túl sok önálló település van az országban, csupán hatvannal kevesebb, mint a lényegesen nagyobb Lengyelországban. Úgy vélte, az ötezer lelkesnél kisebb lakosságú kistelepülések hátrányos helyzetben vannak, mivel nem rendelkeznek megfelelő szakértői kapacitással az uniós támogatások lehívására. Elena Udrea régiófejlesztési és idegenforgalmi miniszter úgy vélte, a régióhatárok legfeljebb 2013 után változtathatók meg, azonban ezt követően tanácsos megvalósítani, mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez hatékonyabb regionális fejlesztési politikát és adóbegyűjtést tesz lehetővé.

Mint arról beszámoltunk, a jelenlegi régióhatárok átrajzolásának egyik legfőbb szorgalmazója az RMDSZ, amely a jelenlegi Északnyugati és a Középső fejlesztési régiók határait úgy rajzolná át, hogy azok megfeleljenek a regionális és néprajzi hagyományoknak. Így nyolc helyett tizenhat kisebb régió jönne létre, és a jelentős magyar lakosságú megyék – előbbiben Bihar és Szatmár, utóbbiban Maros, Hargita és Kovászna – egy régióba tartoznának. Ezt azonban a román pártok igyekeznek megakadályozni. Februárban az RMDSZ erre vonatkozó törvénytervezetét a szenátus hallgatólagosan elfogadta, mivel a törvényes határidőn belül nem került a megvitatandó pontok közé. Ez azonban csupán félsiker, mivel ebben a témában a képviselőház a döntéshozó kamara.

2010. június 22., kedd

„Egy nemzet, egy állampolgárság” - interjú Semjén Zsolt kormányfőhelyettessel



Személyes álláspontom szerint az állampolgárság és a szavazati jog elválaszthatatlan egymástól, és az Országgyűlés meg fogja találni azt a bölcs megoldást ebben a kérdésben, ami a leginkább kedvez az egyetemes magyarságnak – nyilatkozta a Krónikának adott interjúban Semjén Zsolt, aki a hét végén a legfőbb román közjogi méltóságokkal és erdélyi magyar politikai, egyházi vezetőkkel folytatott megbeszélést.

-Orbán Viktor Fidesz-elnök az országgyűlési választások után úgy értékelt: forradalom zajlott le a szavazófülkékben. Mivel magyarázza az áprilisi megmérettetésen szerzett kétharmados többséget a Fidesszel pártszövetséget alkotó Kereszténydemokrata Néppárt elnökeként?



– Ennek legalább három oka van. Az óriási támogatottságot alapvetően a Fidesz–KDNP-pártszövetség által képviselt keresztény-polgári-nemzeti értékrend tette lehetővé, amihez hozzájárul a két alakulat közötti szövetség politikai konstrukciója, az elmúlt időszakban folytatott politizálás. A másik oldalról nyilvánvalóan benne van, hogy a társadalom torkig volt a gyurcsányizmussal, a Magyar Szocialista Pártot jellemző korrupcióval, azzal, hogy Gyurcsány Ferenc porig rombolta az országot, és azt mondta: ebből elég volt. Politikai értelemben ez a három komponens hatott oda, hogy a magyar társadalom kétharmados, alkotmányozó többséggel ruházta fel a Fidesz–KDNP-t, ezért a mostani Országgyűlés joggal mondhatja, hogy alkotmányozó nemzetgyűlés.

Erre a szocialisták azt szokták válaszolni, hogy Horn Gyulának is volt kétharmada 1994-ben. Csakhogy a kettő között az a döntő különbség, hogy Horn Gyula kétharmadára senki nem szavazott, hanem az MSZP és a Szabad Demokraták Szövetsége kötött egy pártpaktumot, és ennek következtében jött létre egy technikai kétharmad, de e mögött nem állt a választópolgárok akarata. A mostani választásokon viszont éppen a szocialisták definiálták úgy a választások tétjét a második fordulóban, hogy lesz-e a Fidesz–KDNP-nek kétharmada, amire az emberek igennel szavaztak. Mi nem kértünk száz- vagy tíznapos türelmi időt, hanem még a kormány megalakulása előtt meghoztuk az állampolgársági és a nemzeti együvé tartozás törvényét, illetve felére csökkentettük a parlamenti képviselők létszámát, az októberi helyhatósági választások után pedig már feleannyi önkormányzati képviselő lesz, mint korábban.

– Az Orbán-kormány által meghirdetett nemzetpolitikai paradigmaváltás egyik első lépése volt a nemzeti együvé tartozásról szóló Trianon-törvény. Miként járulhat hozzá a jogszabály a békediktátum okozta sebek begyógyításához?



– Részint azért is kellett a törvény, hogy a nemzet egy jogszabály formájában is szembenézzen a trianoni katasztrófával, fejet hajtson azok előtt, akik életüket, szabadságukat áldozták azért, hogy a magyarságot megtartsák és a határon túli területeken is megőrizzék a magyar kultúrát, a történelmi sorsközösséget. A törvény lényege az, hogy a történelmi igazságot kimondva nyitott a jövő tekintetében, és a Magyarország körül létrejött országokkal való együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Ehhez kapcsolódik értelemszerűen az állampolgársági törvény, amely lehetővé teszi, hogy a világon bárhol élő magyarok úgy lehessenek magyar állampolgárok, hogy ne kelljen elhagyni a szülőföldjüket. Az a magyar nemzet, amely nyelvében, kultúrájában, történelmében mindig is egy volt, most végre közjogi értelemben is egyesülhet az állampolgársági törvény vonatkozásában.

– A kettős állampolgárságról szóló jogszabály kapcsán éles vita folyt az országgyűlési pártok között a határon túli magyarok szavazati joga ügyében. A választójogi törvény várhatóan miként rendezi ezt a kérdést?



– Először is nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar Országgyűlés 97,7 százaléka elfogadta az állampolgársági törvényt, ami azt jelenti, hogy a szocialisták egy része is igennel szavazott, kivéve Gyurcsány Ferencet és két tettestársát, akik nem átallottak nemmel voksolni. Mindez megmutatta, hogy a jogszabály mögött az egész Országgyűlés, az egész magyar nemzet akarata áll. Természetesen teljesen soha nem lehet jóvátenni azt a lelki Trianont, azt a sebet, amelyet kicsinyes pártpolitikai megfontolásból Gyurcsány Ferenc okozott, amikor 2004. december 5-én megint csak nem átallott a saját nemzete ellen kampányolni.

Azért fontosnak éreztük azonnal kiterjeszteni a kettős állampolgárságot, hogy amennyire lehet, jóvátegyük a népszavazás eredményét. Mármost ez a jogszabály nem a választójogi vagy a társadalombiztosítási törvény. A jelenlegi helyzet az, hogy ha egy kolozsvári magyar január után megkapja a magyar állampolgárságot, akkor pontosan ugyanaz lesz a jogi státusa, mint mondjuk egy Ausztriában élő magyarnak, vagyis akkor van teljes szavazati joga, ha van magyarországi lakcíme. A választójogi törvényhez mindenképpen hozzá kell nyúlni, hiszen az alkotmányban rögzítettük, hogy a felére csökkentjük az országgyűlési képviselők létszámát. A tekintetben, hogy az Országgyűlés pontosan milyen választójogi törvényt fog megalkotni, most nem tudok válaszolni, mivel nem vagyok próféta. Számos megoldás létezik a világban, és az Országgyűlés meg fogja találni azt a bölcs megoldást, ami a leginkább kedvez az egyetemes magyarságnak.

– Az Ön eddigi nyilatkozataiból egyértelműen úgy tűnik, hogy szavazati joggal ruházná fel a határon túl élő magyarokat. Tévedek?



– Személyes álláspontom szerint az állampolgárság és a szavazati jog elválaszthatatlan egymástól. Ennek a technikai módozata más kérdés. Mindezt nem lehet igen-nemmel megválaszolni. Ha például valakinek nincs magyarországi lakcíme, akkor nyilvánvaló, hogy nem tud szavazni valamelyik választókörzetben. Hiszen miként dönti el, hogy Siófokon vagy Esztergomban voksol? Ahhoz, hogy valakinek teljes szavazati joga legyen, nyilvánvalóan magyarországi lakcímmel kell rendelkeznie. Az egyéb módozatok tekintetében számos megoldás van, például a horvátoknál, ugyanakkor Romániában külön kontingenst tartanak fenn a határon túli románok részére. Ismert olyan rendszer is, miszerint ha egyetlen lista van, akkor arra a világon bárhol élő adott állampolgár szavazhat. Ismétlem: nincs felkentségem a tekintetben, hogy milyen lesz a választójogi törvény.

Fontos viszont kihangsúlyozni, hogy ez az állampolgársági jogszabály nem tartalmaz megszorításokat. Különben ezt a törvényt én még a választások előtt benyújtottam az Országgyűlésnek, ahol csak az időközben kiesett SZDSZ ellenezte, a szocialistákkal pedig komoly tárgyalásokat folytattunk, ők viszont olyan szabályokat akartak bevinni, amelyek korlátozták volna a határon túli magyarok teljes értelemben vett állampolgárságát. Lakcímkártya-szigorításokat és ellenőrzési módokat javasoltak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megakadályozzák a határon túli magyarok viszonylag könnyű magyarországi lakcímszerzését, és hogy szavazzanak. Én akkor inkább visszavontam a törvényjavaslatot, hogy ne legyen első- és másodosztályú állampolgárság. Az azóta elfogadott jogszabályban nincs magyarországi, illetve határon túli magyar állampolgárság: egy magyar nemzet van egy állampolgársággal.

– Miként kívánják fellendíteni a balliberális kormányzás idején elhanyagolt magyar–magyar intézményes kapcsolatokat?



– A magyar–magyar viszonyban még a nyáron összehívjuk a Magyar Állandó Értekezletet, és élettel töltjük meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát is. A Máért tekintetében 2004 végén összecsapás alakult ki Gyurcsány Ferenc és a határon túli magyar vezetők között amiatt, hogy az akkori kormányfő megpróbálta lenyomni a torkukon azt, hogy ellenzi a kettős állampolgárságot, mire Gyurcsány sértődött gyerekként többé nem hívta össze a testületet. Szili Katalinnak egyébként nagy érdemei vannak abban, hogy a KMKF valahogy átvészelte a Gyurcsány-korszakot.

– Erdélyi látogatása során többször is összefogásra, egységre szólította a magyar szervezeteket, holott a romániai magyar politikai életben már jó ideje tetten érhető a pluralizmus.



– A magyar államnak nyilvánvalóan nem feladata, hogy beavatkozzon a határon túli magyarok politikai vagy kulturális szervezeteinek belső ügyeibe. Tudomásul vesszük, tiszteletben tartjuk az erdélyi magyarok politikai döntését, és az a tárgyalópartnerünk, akit a közösség politikai bizalma támogat – akár a kormányban, a parlamentben vagy az önkormányzatokban. De a józan nemzeti önérdek azt mondja, hogy akkor tudjuk a nemzeti érdekeinket érvényesíteni, ha minél inkább összefog a magyarság. Ami persze nem jelent egyszínűséget, az összefogás lehet nagyon sokszínű, de a lényeg az, hogy minél inkább az öszszefogás érvényesüljön. Ezért messzemenően üdvözlöm a Markó Béla vezette RMDSZ és a Tőkés László vezette EMNT együttműködését.

– Lát-e esélyt előrelépésre az erdélyi magyarság autonómiakövetelése kapcsán most, miután Budapesten és Bukarestben egyaránt jobboldali, az Európai Néppártot erősítő pártok vannak hatalmon?



– Mi a minél szélesebb autonómia mellett vagyunk, a szórvány esetében a kulturális, a tömbmagyarság esetében pedig a területi autonómiát támogatjuk. Mindezt természetesen alkotmányos körülmények között, az európai és a nemzetközi jognak és szokásoknak megfelelően. Ha ilyen autonómiák az Európai Unióban számos népcsoportot megilletnek, akkor a magyarság sem lehet másodrangú, vagyis ami az EU-ban általános és elfogadott, az megilleti a magyarságot is.

Román barátaink vonatkozásában az a helyzet, hogy nyilván nem lehet egyetlen tárgyaláson az élet minden területét rendezni. Vannak véleménykülönbségek, de a mostani tárgyalásokon számunkra az állampolgárság kérdése és a tanügyi törvény keresztülvitele, a román fél számára pedig a schengeni övezethez való csatlakozás ügye volt nagyon fontos – tekintve, hogy jövőre Magyarország tölti be az EU soros elnökségét. Nagyon sok témában léptünk előre, és sok kérdésben nyilvánvalóan továbbra is véleménykülönbség van.

De azt gondolom, hogy a pozitív előrelépésre kell helyezni a hangsúlyt, éppen ezért nagyon fontosnak vélem, hogy a legmagasabb szintű bukaresti tárgyalásokon egyetlen negatív hangot nem tapasztaltam, ami egy új, a bizalmi együttműködés kezdetének a jele, ami később jótékonyan fog kihatni az élet minden más területére.

Tojászáporral fenyegetik a szakszervezetek az RMDSZ-t



Az RMDSZ Hargita megyei képviselőit és szenátyorait ábrázoló plakátokat ragasztottak, majd megdobálták tojásokkal az Alfa Kartell szakszervezeti szövetség Hargita megyei tagjai Csíkszeredában, így tiltakozva az ellen, hogy a szövetség a múlt héten nem szavazta meg a megszorítások kapcsán a kormány ellen benyújtott ellenzéki bizalmatlansági indítványt. Marosvásárhelyen a CNSLR Frăţia szakszervezeti tömb tiltakozik szombaton a Kultúrpalota előtt, ahol az RMDSZ Szövetségi Képviselői Tanácsa tartja ülését.

,,Ellenünk szavazott, meglopott. Tolvaj, keressétek!” – ez a felirat olvasható azokon a plakátokon, amelyekkel az Alfa Kartell Hargita megyei szervezete tiltakozó kampányt indított kedden az ellen, hogy az RMDSZ Hargita megyei képviselői és szenátorai a múlt héten nem szavazták meg az ellenzék bizalmatlansági indítványát.

Sorin Badea, az Alfa Kartell megyei vezetője szerint tízezer plakátot nyomtattak, ezer-ezerötszázat mindegyik RMDSZ-es parlamenti képviselő és szenátor arcképével. Elmondta, péntekig az összes plakátot kiragasztják azokon a településeken, amelyeket az egyes honatyák képviselnek.

A Verestóy Attila szenátort és Antal István képviselőt ábrázoló plakátokat Székelyudvarhelyen, illetve Székelykeresztúron, a Pál Árpád képviselőét Gyergyószentmiklóson, Kelemen Hunor kulturális miniszterét szülőfalujában, Csíkkarcfalván, Gyerkó László szenátorét Csíkszeredában, Korodi Attiláét pedig Tusnádfürdőn függesztik ki, mondta a szakszervezeti vezető.

Az első, Csíkszeredában kiragasztott plakátokat tojással dobálták meg a tiltakozók, Badea szerint pedig ugyanerre számíthatnak az RMDSZ-es politikusok is, ha nyilvánosan mutatkoznak.

Sorin Badea azt ígéri, hogy a tiltakozás erősödhet, ha az RMDSZ honatyái nem találnak megoldást a válságellenes intézkedések hatásának enyhítésére. Azt is elmondta, sorra járták a képviselők és szenátorok területi irodáit, de egyiküket sem sikerült elérniük, a telefonhívásokra és a párbeszédre való meghívásokra sem válaszoltak. Hozzátette, hétfőn Korodi Attila és Pál Árpád telefonon jelezte, hogy pénteken hajlandók találkoznia szakszervezetekkel.

Marosvásárhelyen is tiltakozni készül egy másik nagy szakszervezeti tömb, a CNSLR Frăţia is. A szakszervezetek a Kultúrpalota előtt kívánnak sztrájkőrséget állni, ugyanis itt zajlik szombaton az RMDSZ Szövetségi Képviselői Tanácsának (SZKT) ülése.

Călin Orlando Cociş, a szakszervezeti tömb Maros megyei elnöke azt mondta: azt szeretnék, ha a CNSLR küldöttsége bemehetne majd az SZKT ülésére, ahol elmondanák elégedetlenségeiket, hiszen az RMDSZ a kormánykoalíció tagja.

2010. június 21., hétfő

Bukarestben és Erdélyben tárgyalt Semjén Zsolt kormányfőhelyettes




Az új magyar kormány nemzetpolitikai elképzeléseiről, támogatáspolitikájáról, a kettős állampolgárság megadásáról tájékoztatta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) vezetőit. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az RMDSZ által másfél évvel ezelőtt alapított testület ülésén nem véletlenül képviseltette magát – első alkalommal – magas szinten az anyaország kormánya, a megbeszélés ugyanis a magyar–magyar párbeszéd új alapokra helyezését célozta.

Ennek kapcsán máris egyfajta prioritásról árulkodik, hogy Semjén Zsolt először az EMNT vezetőségével ült egy asztalhoz a Magyar Köztársaság kincses városi főkonzulátusán, majd elmondta: a magyar állam minél szorosabb együttműködésben, összmagyar összefogásban érdekelt, e téren pedig az EMNT és az RMDSZ kapcsolatát tekinti alapnak, Tőkés László személyét pedig „iránytűnek”.

A Sapientia EMTE rektori hivatalának otthont adó Bocskai-házban rendezett EMEF-ülést követően Markó Béla RMDSZ-elnök elmondta: arra kérték a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettest, hogy a magyar állam fordítson kiemelt figyelmet az erdélyi magyar felsőoktatás, a szellemi élet, a művészeti és oktatási intézmények támogatására. A nemrég az Európai Parlament alelnökévé választott Tőkés László a román–magyar partnerség elmélyítésének fontosságát emelte ki, hangsúlyozva: a két állam közötti jelenlegi közeledés hozzájárulhat a trianoni sebek, valamint a Ceauşescu-diktatúra Erdélyben végrehajtott asszimilációs, homogenizációs politikája okozta sérelmek begyógyításához.

Köszönet Erdélynek és Bukarestnek

Semjén Zsolt először is köszönetet mondott az erdélyi magyaroknak a magyarországi árvíz sújtotta településeknek nyújtotta adományokért, valamint a román állam által küldött, a gátak megerősítését szolgáló homokzsákokért. A kormányfőhelyettes a magyar állampolgárság kiterjesztése kapcsán is köszönetet mondott Bukarestnek, hiszen elmondása szerint a magyar törvény alapvetően a román állampolgársági jogszabály mintájára készült. „Mint ahogy a világon bárhol élő román is megkaphatja a román állampolgárságot, ugyanígy természetesnek tartjuk, hogy a világ bármely táján élő magyar ember is megkaphassa a magyart” – állapította meg a Fidesszel pártszövetséget alkotó Kereszténydemokrata Néppárt elnöke.

Semjén bejelentette, új lendületet kívánnak adni a magyar–magyar párbeszédnek, ennek érdekében már júliusban összehívják a Gyurcsány-kormány által 2004 óta ellehetetlenített Magyar Állandó Értekezletet, ugyanakkor megmarad a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma is. Semjén leszögezte: a budapesti kormány elkötelezett a határon túli magyarok, a közösség intézményeinek támogatása iránt, másrészt pedig szorgalmazta, hogy az általa is felkeresett Házsongárdi temető váljék az európai kulturális örökség részévé.

A Markó Béla RMDSZ-elnök, kormányfőhelyettes meghívására Romániába látogató Semjén Zsolt különben pénteken Bukarestben a legfőbb román közjogi méltóságokkal is találkozott. A Traian Băsescu államfővel folytatott megbeszélésen a magyar kormány képviselője üdvözölte, hogy már csak a román szenátus jóváhagyására vár a Románia történelme és földrajza anyanyelven történő oktatását lehetővé tévő tanügyi törvény, amelyhez – akárcsak a magyar állampolgársági jogszabályhoz – Băsescu pozitívan viszonyult. Markóval és Emil Boc kormányfővel elsősorban a két ország válságellenes intézkedései kerültek terítékre, e téren a román fél különös érdeklődést tanúsított az Orbán-kormány ama terve iránt, miszerint az arányos közteherviselés jegyében a bankok nyereségének közel felét befizettetik az államkasszába. Semjén ugyanakkor az egyházpolitikai kérdésekben való közvetlen kapcsolattartás kialakításában állapodott meg Daniel ortodox pátriárkával.

Semjén: támogatjuk az autonómiaformákat

A magyar kormányfőhelyettes pénteken ellátogatott Sepsiszentgyörgyre is, ahol részt vett a Székely Nemzeti Múzeumnak az épített örökség témájában rendezett kiállításán, majd székelyföldi tanácselnökökkel, polgármesterekkel találkozott. A politikus ismertette: a magyar nemzetpolitikának az az alapgondolata, hogy történelmi okok miatt három pilléren nyugszik a magyar nemzet, amelyet az anyaország magyarsága, a Kárpát-medencében, illetve a nyugati emigrációban élő magyarság alkot. „Mi a magyarság számára soha nem kívántunk többet, mint ami Európa számos országában megvalósult, elkötelezettek vagyunk a kulturális és területi autonómia mellett.

Románia regionalizációja terén számunkra az fogadható el, ha Kovászna, Hargita és Maros megye egy régiót alkot, a szórványban élő magyarság számára pedig a kulturális autonómia minden formáját támogatjuk” – jelentette ki Semjén, aki tegnap Gyulafehérváron felkereste Jakubinyi György római katolikus érseket, egyúttal pedig leszögezte: a magyar állam azt szeretné, ha nem valósulna meg a Verespatakra tervezett bányaberuházás, mivel nincs garancia a környezet biztonságának szavatolására

2010. június 17., csütörtök

Románia és Bulgária 2011 tavaszán csatlakozhat a schengeni övezethez



Az Európai Parlament csütörtökön nagy többséggel megszavazta Románia és Bulgária schengeni felkészülését értékelő közbenső jelentést. Ha a terveknek megfelelően halad Románia és Bulgária felkészülése, a két ország 2011 tavaszán csatlakozhat a schengeni-övezethez, feloldva ezzel a román-magyar határ még fennálló ellenőrzését is – írja közleményében Dr. Gál Kinga.

A magyar néppárti képviselő, a témával foglalkozó bizottság alelnöke a szavazást megelőző vitához írásban leadott állásfoglalásában üdvözölte, hogy Románia és Bulgária schengeni csatlakozási menetrendjének teljesülése éppen 2011 tavaszára, a magyar soros uniós elnökség időszakára eshet. „Különösen fontosak a schengeni vívmányok nekünk, az új tagállamok polgárainak, akiknek évtizedeken keresztül kellett elszenvednünk az egymástól való elzártságot. Ezért örömöt jelent számomra, hogy a közeljövőben a magyarországi schengeni külső határok egy újabb szakasza, egy további szomszédos tagállam, Románia viszonylatában is leomolhat, és a határ mindkét oldalán élő polgárok, így a másfél milliós erdélyi magyarság is részese lehet a határok nélküli Európának” - fogalmazott.

Gál Kinga szerint a schengeni térség további bővítése pozitív és minden eszközzel támogatandó, hiszen ez által válik immár minden uniós polgár számára elérhetővé az uniós vívmányok egyik legfontosabbika, a polgárok szabad mozgásának joga. Ez az európai uniós tagság kézzelfogható előnyét jelenti a polgárok mindennapjaiban.

Győzelem első fokon a Guşă-szobor ellen



A Maros megyei törvényszék csütörtökön megsemmisítette azt a tanácsi határozatot, melynek értelmében a marosvásárhelyi önkormányzat Ştefan Guşának állított volna szobrot. A bírói testület ezzel helyt adott Tőkés László EP-képviselő keresetének és Hamar Alpár Benjámin forradalmár beavatkozási kérésének. Az ügyet képviselő Kincses Előd szerint a törvényszék döntése megerősíti az ügyészség korábbi álláspontját, miszerint az 1994-ben elhunyt generális – Victor Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokok mellett – egyike volt azoknak, akik az 1989-es temesvári forradalom vérbe fojtását rendelte el, majd néhány nap múlva az otopeni-i mészárlást irányította.


A törvényszék döntése ugyanakkor összhangban van az Európai Parlamentnek azzal a határozatával, amely felszólítja a volt szocialista országokat, hogy hagyjanak fel a kommunista, elnyomó rendszer hőseinek a kultuszával” – értékelte a Krónikának a csütörtökön meghozott, megfellebbezhető ítéletet Kincses.

A Ştefan Guşă elleni ügyészségi vádirat mellett a neves marosvásárhelyi jogász bemutatta a bíráknak azt a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának 2006-ban nyilvánosságra került jegyzőkönyvét, miszerint a nagyhatalom elitje már 1986-ban eldöntötte: többé nem avatkozik a szocialista országok belügyeibe. Ştefan Guşă védelmezői ugyanis azt próbálták elhitetni a törvényszékkel és a közvéleménnyel, hogy a tábornok volt az, aki 1989 decemberében megfékezte az oroszok behatolását Romániába. A Brezsnyev-doktrínával való szakítása viszont tisztán kimondta, hogy a Szovjetuniónak esze ágában sem volt megakadályozni Ceauşescu és az általa képviselt elnyomó rendszer megbuktatását, vagy annak következtében elfoglalni az országot.

Mint ismeretes, a gyilkossággal vádolt tábornok szobrának felállítását Guşă családja kezdeményezte. A szándékot a többnyire nyugdíjas rendőr- és katonatiszteket tömörítő Cultul Eroilor szervezet, valamint Marosvásárhely önkormányzata is felkarolta.

A tavaly benyújtott határozattervezetet az RMDSZ tanácsosai is, Benedek István akkori frakcióvezető javaslatára megszavazták. A sajtó, majd a vásárhelyi magyarság nyomására a szövetség képviselői visszakoztak. A magyar orvos-politikus néhány hónappal ezelőtt még elítélően nyilatkozott a Tőkés László által benyújtott bírósági keresetről, és olyan ügyvédnek nevezte Kincses Elődöt, aki nem képes megnyerni egyetlen pert sem. Benedek akkori álláspontja szerint az ügyet politikai alkuval is el lehetett volna simítani.

Mint utólag azonban kiderült: a marosvásárhelyi önkormányzat román tagjai nem voltak hajlandóak elfogadni a határozat visszavonását. Mi több Dorin Florea polgármester, aki megígérte Tőkés Lászlónak, hogy Guşă szobra nem fog állni a Vársétányon, a tanácsosi testület segítségével Vasile Ghere személyében sztárügyvédet fogadott.

2010. június 16., szerda

Balfékek kezében Magyarország (1918-1919)



Június 21-én, hétfőn jelenik meg a Nagy Magyarország történelmi magazin új száma. Az 1918. október 31. és 1919. március 21. között eltelt néhány hónap eseményei alapjaiban változtatták meg a magyar történelem menetét. A magyar társadalom szétesése és az államhatalom tragikus meggyengülése külpolitikai kiszolgáltatottsághoz és a nemzet védtelenségének tömegpszichózisához vezetett, ami később kommunista rendszerbe torkollott — s e társadalmi folyamat nagyban hozzájárult a tragikus trianoni békediktátumhoz. Az ezekben a hónapokban uralomra került és kormányzó politikai elitet a magyar nemzet emlékezete gróf Károlyi Mihállyal azonosítja, akit baloldali mítoszok szerint az ellenzék vezéreként, a köztársaság megteremtőjeként, földosztó grófként, horribile dictu meg nem értett zseniként is ismerhetünk. Más szemszögből úgy tűnhet, a „hasznos idióta” szerepét osztották rá, a legszigorúbb értékelés szerint tevékenysége kimeríti a hazaárulás fogalmát.

Nagy Miklós Mihály, Takács Gyula, Gulyás László és Balogh Gábor e témával fogalalkozó cikkei mellett Makó Imre az 1919-es hódmezővásárhelyi román tömegkivégzés részleteiről ír, Vincze Gábor főszerkesztő az ún. tizenegyes katonatanács Tisza-gyilkosságban játszott szerepét, valamint a vádlottak, köztük Sztanykovszky Tibor utóéletét mutatja be. A magyar–román kapcsolatok tekintetében máig egyedülálló debreceni terrorista merénylet hátterét Botlik József ismerteti. Folytatódik a Marosvásárhelyi dosszié — Tófalvi Zoltán Vincze Gábor elemzéséhez írt reflexiója további hasznos adalékokkal szolgál az 1990. márciusi marosvásárhelyi abszurd történések megértéséhez. Új könyvének megjelenése kapcsán Koszta Istvánnal készített interjút Szakács Árpád, a hadtörténész a trianoni diktátumról folytatott közbeszéd újraépítésének szükségességét hangsúlyozza.

Magyar kérdés Európából

Ottfelejtette. 2008-ban akkora meglepetéssel vágta homlokon a választási küszöb, hogy lányos zavarában C.V. Tudor a szenátusi ülésterem valamely padján (fotelén) ottfelejtett a „Csináld magad diverzió – kézikönyv a sikeres magyarellenességhez” című kiadvány valamely példányát. Most pedig valaki megtalálta…

Év elején tartottunk attól, hogy Victor Ponta, a legnagyobb ellenzéki párt frissen megválasztott elnöke soviniszta retorikával fogja frissíteni szókincsét. Bejött! Kevésbé tartottunk attól, hogy a kisebbik ellenzéki alakulat a Nemzeti Liberális Párt is hasonlóan jár majd el, viszont ez is bejött. Ember legyen a talpán, aki eligazodik a kelet-európai pártok ideológiáin és doktrínáin, tény azonban, hogy az előző kormányciklusban nem volt nagyobb kisebbség-barát párt, mint a PNL. Most viszont túlharsogják a szociáldemokratákat is a Tőkés László elleni kampányukban.

Tegnap a liberálisok úgy döntöttek, hogy az Európai Parlament alelnöki választásán Tőkés László ellen fognak szavazni, ráadásul erre biztatnak minden más román EP-képviselőt.

A liberálisok azzal indokolják döntésüket, hogy Tőkés Lászlót a Fidesz-KDNP európai képviselőcsoportja jelölte Schmitt Pál helyére, akit Budapesten házelnöknek választottak meg. A liberálisok ezt úgy értékelik, mintha Orbán Viktor megbolygatná Románia szuverenitását…, ami ugye, rendes hazafiak közt mondva „vért kíván”. Az már világossá vált, hogy ellenzékben mindig harsányabb a magyarellenes retorika, kiváltképpen akkor, ha az RMDSZ éppen kormányon van, márpedig az RMDSZ legtöbbször kormányon van. (Ez lassan már romániai közéleti axióma: nem vitatni, elfogadni.)

Nos, a liberálisoknak jelenleg könnyű dolguk van, nincsenek kormányon, ergo nyilatkozataikat, közleményeiket és döntéseiket nem kell láttamoztassák az RMDSZ-szel, ettől fogva úgy gondolják, belefér egy-két ilyen Tőkés-ellenes kirohanás.

Csakhogy e kirohanás indoklását mintha Robert Fico e-mailezte volna Pozsonyból Bukarestbe két kormányalakítási dilemma között. A recept egyszerű: veszélyben a szuverenitás, jön Orbán Viktor, a démon maga, aki Trianon előtti országhatárokról álmodik amióta csak kormányra lépett. Szlovákiában a választási kampány miatt kellett riogatni, Romániában pedig azért, mert hivatalosan is vége lesz a szegénységnek és következik a nyomor. Mindezt természetesen a „cirkuszt és kenyeret” ókori bölcselet szellemében.

Az európai közjog és politika elemzői sürgősen új fejezetet kell nyissanak a kutatási terület tankönyveiben. Persze a kérdés az unió identitásának egyik alaptémája, és amint az Európában lenni szokott fontos kérdésekben nem születik érdemi megoldás, de hosszú éveken keresztül el lehet rajta vitatkozni.

Legalábbis így volt ez, amíg keletről az emeletes hangyaboly nem csatlakozott az unióhoz.

Ismét napirendre kerül a „régiók Európája” és „a nemzetek Európája” dilemma. Egy föderális Európában Magyarországnak nem kellene határon kívül rekedt nemzetrészeknek gesztusértékű állampolgárságot adnia, mert a nemzetrész fogalmának nem volna érzelmi töltete. Ez esetben Szlovákia és Románia sem kellene nemzeti szuverenitását féltse, mert annak nagyobb részét már a szövetségi Európa bírná.

Történelmi perspektívában ilyen kényes kérdéseket feszeget Magyarország és Szlovákia (belevartyogás szintjén Románia is).

Ebben a megközelítésben a román liberálisok alaposan mellétrafáltak, hiszen ugyanazt a szuverenitást ugyanazzal az indoklással Szlovákia saját állampolgáraitól félti, Románia – pontosabban a román liberálisok – viszont csak egyetlenegytől. Pedig itt Erdélyben, azért lennénk még egy páran.

A tudomány jelen állása szerint ez a kérdés még néhányszor napirendre kerül, mondjuk úgy jó pár évtizeden keresztül. Megoldás akkor sem születik majd, de jól el lehet mélázni azon, hogy Európát a különböző kultúrák színesítik és az egyformán hülyék szürkítik.

2010. június 15., kedd

Tőkés László az EP alelnöke




Az Európai Parlament egyik alelnökévé választották kedden Tőkés Lászlót, a néppárti frakció jelöltjét a strasbourgi plenáris ülésen.

A képviselőt 334 szavazattal, 287 ellenszavazat és tartózkodás mellett választották a tizennégy alelnök egyikévé, miután a korábbi magyar EP-alelnök, Schmitt Pál (Fidesz) a Magyar Országgyűlés elnöke lett. Mint Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke a voksolás előtt kifejtette, nem számolták külön az elutasító szavazatokat és a voksolástól való tartózkodást, mert a jelölt megválasztásához a voksok egyszerű támogató többségének megszerzésére volt szükség. Buzek a voksolás után azonnal gratulált Tőkés Lászlónak.

Tőkés nyilatkozatában nagy megtiszteltetésnek nevezte kinevezését. Visszautalt a húsz évvel ezelőtti temesvári eseményekre, és hangoztatta: ugyanúgy, mint azokban az időkben, most is azon fáradozik, hogy hazája érdekeit képviselje az emberi, kisebbségi, vallási jogok és a szabadság érdekében. Mint mondta, elkötelezett híve annak is, hogy továbbvigyék az európai integrációt.

Tőkés László hangoztatta: külön örömmel tölti el, hogy a közös Európa történetében új fejezetet jelentő időszakban, a Lisszaboni Szerződés életbe lépése után töltheti be a fontos tisztséget az uniós képviselőtestületben.

Joseph Daul, a kereszténydemokrata-konzervatív képviselőkből álló néppárti frakció vezetője Tőkés Lászlónak az elmúlt években végzett tevékenységére utalva megtiszteltetésnek nevezte, hogy őt jelölhették a pozícióra.

A szavazás után kiadott közleményben Daul bizonyosságát fejezte ki: Tőkés amellett, hogy keményen dolgozik majd az uniós lakosság érdekeinek képviseletében, hozzá fog járulni ahhoz is, hogy Kelet-Európában "új hidak épüljenek".

A jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetben az EU-nak lelkesedésre van szüksége - emelte ki Daul. Emlékeztetett arra, hogy Tőkés László kezdeményező szerepet játszott a romániai forradalomban, és meggyőződését fejezte ki, hogy most is új ötletekkel áll majd elő.

EMNT: Tőkés EP-alelnökké választása az egész magyarság sikere




Tőkés László megválasztása az Európai Parlament alelnöki tisztségébe nemcsak az erdélyi magyar nemzeti közösségnek, hanem az egész Kárpát-medence magyarságának szép sikere - olvasható az EMNT elnökségének állásfoglalásában.

A Toró T. Tibor ügyvezető elnök aláírását tartalmazó, az MTI bukaresti irodájába is eljuttatott dokumentum szerint mindez közvetett elismerése annak, hogy a határokon átívelő - határmódosítás nélküli - magyar nemzetegyesítés az Európai Unió keretében nemcsak életképes nemzetpolitikai program, hanem a régiók és a nemzeti közösségek sokszínű Európájában pozitív gyakorlat az egyszínű nemzetállami kizárólagossággal szemben.

Tőkés László személyében olyan keresztény politikus került az Európai Parlament Házbizottságába, aki - a temesvári forradalom szellemében - húsz éve aktív harcosa az emberi jogok védelmének, következetes szorgalmazója a kommunizmus örökségével való leszámolásnak - írja Toró T. Tibor. Szerinte Tőkés - a szubszidiaritás és az önkormányzatiság európai alapelveivel összhangban - hiteles képviselője a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek autonómia-törekvéseinek, valamint elkötelezett szószólója a többség és kisebbség közötti viszony békés rendezésének.

Miközben az Európai Néppárt sokszínű frakciója egyöntetűen állt ki Tőkés László jelölése és megválasztása mellett, a romániai ellenzéki pártok felemás megnyilatkozásai ismételten rávilágítanak a román politikum kétszínűségére és következetlenségére - írja Toró, sajnálatosnak nevezve, hogy húsz évvel a rendszerváltozás után a román politikai elit az értékelvű megközelítés helyett szerinte kizárólag nacionalista egyoldalúsággal, illetve csak a hatalom és ellenzékiség szempontjai szerint képes viszonyulni általában a kisebbségi, különösképpen a magyar kérdés megoldásához.

Az EMNT ez ügyben nemcsak a Szociáldemokrata Pártot (PSD) bírálja, hanem "az ez ideig leginkább európainak hitt" Nemzeti Liberális Pártot is "nagyromániás" megnyilvánulásai miatt. A közlemény utal rá, hogy az a párt "Románia nemzeti szuverenitásának súlyos megsértését" véli felfedezni Tőkés László EP-alelnöki jelölésében, szándékosan "határrevíziót és irredentizmust" vél felfedezni Trianon gyógyításában.

"Valószínűleg nem tévedünk, ha azt vélelmezzük, hogy e 'nemzetféltő' kirohanásaik valódi oka Verespatak: az EP - többek között Tőkés László kezdeményezésére és az eszközökben nem válogató liberális lobbi ellenére - nemrég fogadta el a ciántechnológián alapuló aranybányászat betiltására vonatkozó határozatát" - írja Toró T. Tibor.

2010. június 9., szerda

Tőkés Lászlót javasolják az Európai Parlament alelnökének



Tőkés László EP-képviselőt javasolja az Európai Parlament alelnökének a néppárti frakció. Tőkést a magyarországi parlamenti választásokat követően lemondott, majd az Országgyűlés elnökévé megválasztott fideszes Schmitt Pál helyébe jelölték. A néppárti javaslatot a szervezetnek a Demokrata Liberális Párt (PDL) és az RMDSZ képviselőiből álló romániai delegációja is egyöntetűen támogatta. A demokrata párti képviselők támogatását elítélendőnek tartják szociáldemokrata társaik. Míg Cristian Preda (PDL) a magyar-román megbékélés szimbólumának nevezi a magyar képviselőt, Corina Creţu (PSD) irredentának és sovinisztának titulálja.

Szerdán Brüsszelben a magyar néppárti delegáció a tiszteletbeli elnökét, Tőkés László erdélyi EP-képviselőt jelölte az Európai Parlament alelnöki tisztségére, a javaslatot a román néppárti képviselőcsoport is támogatta. A parlament a jövő heti strasbourgi plenáris ülésén szavaz az alelnöki tisztség betöltéséről. Az EP egyik alelnöki tisztségét eddig Schmitt Pál töltötte be, akit a magyarországi választásokat követően az Országgyűlés elnökévé választottak, így lemondott EP-képviselői mandátumáról és alelnöki posztjáról.

Tőkés mint a megbékélés szimbóluma

„Megtiszteltetés számomra, hogy a magyar néppárti delegáció javaslatára és a román néppárti delegáció támogatásával egy ilyen fontos tisztségre jelöltek. Azon fogok munkálkodni, hogy az európai értékek alapján kiszélesítsük és erősítsük a magyar-román együttműködést” – mondta Tőkés László. Az erdélyi képviselő hozzátette: „Bízom benne, hogy jövő héten a parlament többségének a támogatását is elnyerem. Amennyiben megválasztanak, továbbra is azon leszek, hogy a temesvári forradalom értékeit, szellemiségét képviseljem a jövőben is”.

Cristian Preda, a PDL képviselője blogján úgy fogalmaz: az EP alelnökeként Tőkés „a magyar-román megbékélés szimbólumává válhat.”

Corina Creţu: Tőkés irredenta és soviniszta

Elítéli a demokrata párti EP-képviselő kollegáit Corina Creţu szociáldemokrata EP-képviselő Tőkés László jelölésének támogatása miatt.

„Nem hiszem, hogy az EP-nek olyan alelnökre van szüksége, aki folyamatosan támadja az unión belüli határokat, a Trianoni békeszerződés érvénytelenítését kéri és szélsőséges szervezeteknek az etnikai alapú területi elszakadás sürgető követeléseit támogatja” - nyilatkozta Cretu.

A szociáldemokrata EP-képviselő szerint a demokraták támogatása azt bizonyítja, hogy a készek fizetni az RMDSZ-től kapott kormányzati támogatásért, bármilyen veszélyt is jelentsen az a román állampolgárokra és az európai szellemiségre.

„Meglepő Tőkés László jelölése, hiszen következetesen irredenta és soviniszta diskurzust folytat felszólalásaiban” - mondta Creţu.

Szimbólumértékű döntés

Az RMDSZ európai parlamenti képviselői üdvözölik a néppárti döntést, szerintük ez újabb esélyt, lehetőséget teremt a romániai magyarság közösségi érdekeinek európai képviseletére.

Winkler Gyula és Sógor Csaba szerint megtisztelő, hogy a Fidesz a magyar alelnöki tisztségre erdélyi politikust jelölt. A döntés román-magyar viszonylatban szimbólumértékű, az európai nyitottság és tolerancia szellemében született, hosszú távon pedig minden bizonnyal erősíteni fogja a magyar és a román együttműködést az Európai Néppárt kereteiben is.

Tőkés Lászlót az elmúlt év júniusában választották EP-képviselőnek az RMDSZ színeiben. Ez megelőzően független képviselőként tevékenykedett.

Irodát nyitott a Jobbik Marosvásárhelyen



A magyarországi Jobbik szélsőjobboldali párt egyik EP-képviselője, Szegedi Csanád Marosvásárhelyen nyitott területi irodát, ahol magyaroknak és románoknak nyújt tanácsadást, hogy látszodjon, „a Jobbik nem csak a jelenlegi Magyarország magyarságával kíván foglalkozni”.

Szegedi Csanád azon három európai parlamenti képviselő egyike, akik 2009-ben a Jobbik Magyarországért Mozgalom nevű szélsőjobboldali párt listáin jutottak be az EP-be. Szegedi Csanád EP-képviselő az iroda avatója alkalmából tartott sajtótájékoztatón elmondta: minden héten kedden 11-től 15 óráig áll az érdeklődők rendelkezésére, képviseletet és tanácsadást nyújtanak mind a magyaroknak, mind a „jó szándékú románoknak”.

„Hivatalosan is megnyitjuk a képviselői irodát, ahová tanácsadásra várjuk az érdekelt magyarokat és románokat, hogy látszódjon, a Jobbik nemcsak a jelenlegi Magyarország magyarságával foglalkozik, hanem az egész nemzettel, számára nem erdélyi vagy szlovákiai magyarság létezik, hanem egyetlen Kárpát-medencei nemzet. A magyarság Európa legnagyobb kisebbsége, amelynek nincsenek biztosítva azon jogai, amelyek járnak neki, és amelyek más kisebbségek számára Európában garantáltak. Ezért a magyarországi politikusok is felelősek, nem csupán a Magyarország határain kívül eső országok politikusai” – fejtette ki Szegedi Csanád. Mint mondta, Brüsszelben a magyarság önrendelkezéséért harcol „Románia jelenlegi határai között”. Szegedi Csanád azt is közölte: hasonló irodát fog nyitni Szerbiában is. Ugyanazon a sajtótájékoztatón Bagoly Zsolt, az EP-képviselő irodavezetője úgy nyilatkozott, a Jobbik „nacionalistakonzervatív- radikális” alakulat, de nem „soviniszta, szélsőséges, hanem hazafias”, amely az „egész magyar nemzetet akarja képviselni, nem csak a Trianon utáni Magyarország államhatárain belül élőket”.

Szegedi Csanád kedden Marosvásárhelyen bírálta „az etnikai arányok agresszív megváltoztatását Erdélyben”, szerinte ez ellentmond a román állam által a trianoni szerződés aláírásakor vállalt kötelezettségeknek. Sajtótájékoztatóján azt mondta: a „szimbolikus üzenetként az 1916-ig Székelyvásárhely nevet viselő Marosvásárhelyen” megnyitott EP-képviselői irodája révén olyan jogokat fog védelmezni, mint a magyar nyelv második hivatalos nyelvként való használatát célzó jog, az etnikai arányosság betartásához való jog a hivatalos struktúrákban. Szerinte újra kellene gondolni az oktatást, hogy az anyanyelvű oktatást Erdély-szerte minden szinten biztosítsák az óvodától az egyetemig. Ennek kapcsán kifogásolta, hogy a román állam nem tesz eleget az általa „békediktátumnak” minősített trianoni békeszerződés 1920-as aláírásakor vállalt kötelezettségeinek. Mint hozzátette, a városban nem fedezett fel magyar személyiségeket ábrázoló szobrokat, és „cinikus módon” Dózsa György neve az utcanévtáblákon Gheorghe Dojaként jelenik meg.

2010. június 8., kedd

Besegít Ficoék meséinek terjesztésébe a Duna TV



A parlamenti választások előtt 5 nappal a pozsonyi vár udvarán leleplezték Szvatopluk, a szlovákok első királyának lovas szobrát — ezzel a mondattal kezdte a Duna Televízió híradója június 7-én este azt a tudósítást, amely a szomszédos ország nemzeti-szocialista kormányfője által kezdeményezett szoborállítás avató ünnepségéről készült.

A felkonferálás szövege szerint „a pozsonyi szoboravatás [...] kisajátítja, az ószlovákok első királyának titulálja Szvatoplukot.” Arra egyáltalán nem utalt a híradó, hogy a jelenlegi szlovákoknak semmi közük sincs a egykori morva uralkodóhoz, valamint annak pünkösdi királyságához, abban az időben a szlovák nemzet még nem létezett. Bevágja viszont Robert Fico miniszterelnök azon hazug mondatát, amely szerint a szobor „bizonyítja, hogy 15 évszázada folyamatosan itt él a népünk. A szlovákok életerejéről tanúskodik, hogy hosszú évszázadokon keresztül megmaradtak, saját állam védelme nélkül is.”

A szoborállítás bírálata kapcsán a Duna TV csak azokat a tiltakozókat szólaltatta meg, akik mindössze amiatt méltatlankodtak, hogy a „szakma teljes kizárásával döntöttek a szoborról”, illetve „a szobrász a szocializmus korának egyik legismertebb és legtöbbet foglalkoztatott művésze, Ján Kulich” volt.

Robert Fico történelmi ismeretei egyébként folyamatosan „tökéletesednek”, mert míg régebben Matúš Čák Trenčianskyt (gyengébbek kedvéért: Csák Mátét) tartotta első királyuknak, a mostani ünnepségen hangsúlyozta: Szvatopluk az államalkotói hagyomány alappillére, és sokkal hamarabb élt, mint Szent István és Szent Vencel, a magyarok, illetve csehek patrónusai.

Aprópénzre váltott nemzeti érdek



A Trianon előidézte politikai, társadalmi, gazdasági problémák megoldásának egyedüli garanciáját az Európai Unió tagállamainak gyakorlatában elfogadott autonómiaformák meghonosítása jelentheti. A Magyar Köztársaság kormányának ezt a stratégiát kell követnie – fogalmazott dr. Kövér László, a Fidesz országos választmányának elnöke Farkaslakán. A politikust a kettős állampolgárságról, az autonómia-törekvés támogatottságáról és a romániai magyar képviseleti szervekről alkotott nézeteiről kérdeztük.

− Tárgyalt-e már az új magyar kormány a román féllel a kettős állampolgárságról? Ismerik a román kormány hivatalos álláspontját?



− Nem. Az állampolgárság kiterjesztéséről, az állampolgársági törvény módosításáról szóló indítványt nem a kormány terjesztette be az Országgyűlés elé, hanem azt már korábban, képviselői indítványként negyedmagammal terjesztettük elő. Értelemszerűen a régi kormánytól, amely egyébként sem a nemzeti újraegyesítésben jeleskedett, nem várhattuk el, hogy a mi nevünkben egyeztessen a környező országok kormányaival. Martonyi János, akkor még csak reménybeli külügyminiszter utazta végig a Kárpát-medencét, az EU-tagállamok fővárosait, hogy tájékoztassa a kormányokat: ezt a lépést, amely egyébként összhangban van a nemzetközi joggal és a Kárpát-medencei államok gyakorlatával is, meg fogjuk tenni. Románia esetében nem emeltek semmilyen kifogást. Nem is emelhettek, hiszen Románia hamarabb lépett erre az útra − több százezer moldáviainak van román útlevele, esetleg állampolgársága, és ezzel a gesztussal gyakorlatilag beemelték őket az Unióba.

− A szlovák–magyar kérdésben mi a román kormány álláspontja?



− Nem ismerem a hivatalos román álláspontot, de ahogy említettem, megértően és visszafogottan viszonyultak ehhez az ügyhöz. Ebben nyilván az is segített, hogy Romániának most éppen olyan kormánya van, amelyik a Fidesszel egy politikai pártcsaládba tartozik az Európai Unión belül − az Európai Néppárt tagjai mind a romániai demokraták, mind az RMDSZ, illetve a Fidesz. Úgy látom, mintha a romániai politikai elitben kisebbek lennének azok a komplexusok, amelyek Trianon óta jellemzőek a térségre.

− Vannak-e konkrétumok a kettős állampolgárság kiterjesztésének technikájáról?



− Egyelőre még folynak az előkészítő munkálatok. A jogszabály augusztus 20-án lép hatályba, és 2011. január elsejétől válik alkalmazhatóvá. A hátralévő csaknem fél év alatt kell elkészülniük azoknak a végrehajtási jogszabályoknak, amelyek leírják, hogyan és miként igényelhetik – tulajdonképpen vissza – az állampolgárságukat azok a magyarok, akiknek a felmenőik valamikor magyar állampolgárok voltak, és nem ők lépték át a határokat, hanem őket lépte át a határ.

Véleménye szerint kell-e folytatni a kettős kormányülések hagyományát?



– Ezeket az üléseket nem tartom többnek, mint gesztusnak, amelyeknek természetesen van értelme. Az országos és a nemzetközi politikában is van értelmük a szimbólumoknak, gesztusoknak, ha azok nem hazugságra épülnek. Ha az együttműködésről, a trianoni trauma oldásáról van szó, érdemes közelednünk egymáshoz. Ugyanakkor ha csak a meglévő véleménykülönbségek, konfliktusok elfedésére szolgál az ilyen típusú találkozás, és a mosolydiplomácia eszközévé válik, akkor értelmét veszíti. A budapesti, meg a most hatalmon lévő és a következő bukaresti kormányon múlik, hogy olyan közös célokat tudjon kitűzni, amelyeket ezzel az eszközzel el lehet érni.

Mi a második Orbán-kormány álláspontja az erdélyi magyarság önrendelkezéséről? Konkrétan vagy csak hallgatólagosan támogatják az autonómia ügyét?



− Ez egy nagyon jó kérdés. Először is: a nemzeti összetartozásról szóló törvényben, amely június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította, vannak olyan elvi alapvetések, amelyek egy jövőbeni nemzetpolitika kiindulópontját képezhetik. Ebben a törvényben az autonómia-törekvések támogatása konkrétan nevesítve van. Eddig vitatott volt, hogy az Alkotmány azon szakasza, amely kimondja, hogy a mindenkori magyar kormánynak kötelessége szem előtt tartani a határokon túli magyarok érdekeit, vonatkoztatható-e az autonómia-törekvések támogatására, vagy sem. Nos, ez a vita névleg lezárult, amint az Országgyűlés megalkotta a nemzeti összetartozásról szóló törvényt. Az autonómiakérdés azonban továbbra is megosztja a magyar belpolitikát, és érezteti hatását az elszakított nemzetrészek politikai elitje, illetve a budapesti kormányzat közötti párbeszédben is. Határozott véleményem, hogy már jóval előrébb tartanánk ebben az ügyben, ha a felvidéki, erdélyi, délvidéki politikai szervezetek – és azok egyre inkább a saját választói bázisuktól elszakadó vezetői – nem mondanak le az autonómiáról mint célról egy ehhez képest olcsó váltságdíjért cserében. Ha a jövőben a határokon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai vezetőit továbbra is az vezérli, hogy szerepet vállaljanak a bármilyen színű következő kormányokban, mert úgymond így tudják „megvédeni” a magyar érdekeket, akkor ennek a taktikának köszönhetően megint csak el fog veszni a stratégiai cél: az, hogy a magyar közösségek kivívják az önrendelkezés jogát. A jogot, amit Trinanonban részben meg is ígértek nekik, illetve amelyhez hasonlót Európa nyugati, szerencsésebb felében a gyakorlatban is alkalmaznak, anélkül, hogy a nemzetállamok szuverenitása, bármely nemzet méltósága csorbulna. Azt gondolom, hogy a magyar kormánynak aktívan, kezdeményezőként kell fellépnie a nemzetközi porondon az autonómia kérdésében. És Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban a kisebbségi magyar politikusoknak kötelességük felzárkózni mellénk − de néha az sem ártana, ha egy lépéssel előttünk járnának.

Ennek fényében miként tudják felkarolni a felvidéki magyarság ügyét, hiszen a szlovák kormány elutasította a kettős állampolgárság lehetőségét?

− Minden nemzetközi fórumon el fogjuk mondani, hogy az Unióban nincs helye ilyenfajta politikának, sem olyan politikusoknak, akik saját országuk polgárainak egytizedét de facto ellenségként bélyegzik meg. A Fidesz Magyar Polgári Szövetség önmagában is Közép-Európa egyik legerősebb képviseletét adja az Európai Parlamentben, ha ehhez még hozzávesszük a felvidéki és az erdélyi magyar politikusokat is, akkor egészen komoly a magyar kontingens súlya, és ebben a vitában előbb-utóbb győzni fogunk. De hozzáteszem: az erdélyi, a felvidéki, az anyaországi magyarokat senki sem védi meg saját magukon kívül. Ha a felvidéki magyarok otthon nem állnak ki a saját jogaikért, akkor alul fognak maradni. Nem azért, mert létezik egy olyan erő, hatalom, állami intézményrendszer, amely őket ténylegesen fenyegeti és megbünteti, hanem azért, mert már lélekben, a fejekben vereséget szenvednek. Az elmúlt két évtizedet Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken és Délvidéken is lélekben és fejben veszítettük el. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ebből levonjuk a tanulságokat, és megpróbáljuk újrakezdeni a nemzetpolitikát.

− A magyar–magyar kapcsolatokban milyen intézményi változások várhatók?



− Ez még nyitott kérdés. Létezett a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), amit még az első MSZP–SZDSZ-kormányzás idején, ellenzéki kezdeményezésre hoztunk létre, hogy a határon túli magyar politikai szervezeteket bekapcsolja egy nemzeti konzultációba. Ezt Gyurcsány Ferenc jobbnak látta megszünteti, hogy ne emlékeztessen a Fidesz nemzetpolitikájára. Helyette létrehozta a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát (KMKF), amely „kiváltotta” a MÁÉRT-et. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen értelmes produktuma az elmúlt nyolc év nemzetpolitikájának – bár ennek is inkább a Parlamenthez volt köze. Most e kettő közt kell rendet csinálni, kitalálni a funkciók megosztását. A másik elvégzendő feladatunk, hogy a tönkretett, szétzüllesztett Magyarok Világszövetsége helyére egy, a magyar állam által is elismert, általa átruházott funkciókkal ellátott intézményt kell létrehozni, ami képviselheti a világ magyarságát.

− Nem titok, hogy az RMDSZ-ről nincs jó véleménye. Mi ennek az oka?

− Nekem a Fidesz hivatalos álláspontjához képest sokkal lesújtóbb a véleményem az RMDSZ vezetőinek politikájáról. Aprópénzre váltották a nagy nemzeti célokat, és eközben − elég a kegyetlen, mellébeszélést kizáró számokat alapul venni − az elmúlt húsz év idézőjeles eredménye az lett, hogy az erdélyi magyarság nemcsak lélekszámban fogyatkozott meg, hanem lélekben is. Vagyis akik még itthon maradtak, és nem vándoroltak el a világba, legszerencsésebb esetben az anyaországba, azok is egyre inkább elfordultak a közélettől, egyre reménytelenebbnek és értelmetlenebbnek látják a választásokon való részvételt. És ez egy olyan ítélet az elmúlt húsz év erdélyi magyar politikája fölött, amit egy demokratikus meggyőződésű politikusnak illik számba vennie. Nem azt mondom, hogy bujdokoljanak el, és ne hivatkozzanak az eddig elért eredményekre – de ezek relatívak, jószerint csak annyiban nyilvánultak meg, hogy Erdélyben az eltelt két évtizedben a magyarokat nem bántották annyira, mint a Ceauşescu-éra alatt.

Azt mondta: „vegyük alapul a kegyetlen számokat”.
− Hadd mondjak egy friss példát arra, mennyit is ér a RMDSZ vezetése: a Nemzeti Vidékfejlesztési Program pályázatán egyetlen Hargita megyei projekt sem nyert. Ráadásul az RMDSZ mezőgazdasági államtitkára Hargita megyei. Megkérdem: akkor miért is vannak a kormányon az urak? Azonkívül, hogy presztízs és anyagiak szempontjából is jólesik ott lenni azoknak, akik ezeket a tisztségeket a magyar emberek szavazatainak és bizalmának köszönhetően nyerték el? Még a nemzeti érdekeknek az aprópénzre váltásából is csak a maradék vagy a semmi jut az erdélyi, székelyföldi magyaroknak, holott éppenséggel nem a legrosszabb indulatú román kormánnyal állnak szemben. Itt valami nagyon nincs rendben. Nem szeretnék ítélkezni senki felett, mert nekünk is van sepernivalónk a magunk portája előtt, de azt gondolom, elvárható, hogy mindenki nézzen szembe önmagával, vonja le a tanulságokat, és próbáljon meg úrrá lenni azokon a mulasztásokon, hibákon, amelyeket elkövetett. Ne felejtsük el, hogy az RMDSZ a Kárpát-medence, a volt közép-európai tábor leghosszabb ideig kormányon levő pártja. Ha a Fidesz ennyi ideig lett volna kormányon, akkor sem az ország, sem a nemzetpolitika nem ott állna, ahol most.

− Egy RMDSZ-en belüli elnökváltás, vagy a teljes elit cseréje jó irányba terelné a szövetség helyzetét?



− Amit most mondok, az magánvélemény, de bármilyen fórumon hajlandó vagyok ezt vállalni és megvédeni. Úgy látom, az RMDSZ fiatal generációja úgy viszonyul az elődökhöz, mint ahogy az MSZP fiatal generációja viszonyult a régi bolsevikok örökségéhez. Kovács László, Lendvai Ildikó nemcsak az elmúlt húsz év, hanem az azt megelőző kommunista éra unott arcai is. Akik utánuk jöttek, a Gyurcsányok, Zucshlagok, Bajnaik, Mesterházyk egy vonással sem nem jobbak − sőt. Őszintén szólva nekem nincs bizalmam az RMDSZ új generációjában, amelyet a régi nemzedék sorozott be, miközben mindenkit eltakarított az útból, aki nem a hivatalos vonal slágerét fújta. Legyen szó Tőkés Lászlóról, Kincses Elődről, kis- és nagyemberekről, akik az RMDSZ indulásakor esetleg másként képzelték el, hogy mi lesz majd húsz év múlva. A személyzeti megújulást nem tartom garanciának arra, hogy egy másfajta politika indul el. Ezért mondtam, hogy söpörjön mindenki a maga háza táján, vizsgáljon át mindent a pincétől a padlásig, és mérje fel: mi az, ami még hasznosítható, és mi az, amit ki kell szórni. A számvetés után pedig új korszakot kell nyitni. A lehetőség adott, hiszen Magyarországon egy kétharmados többséget szerzett, nemzeti elkötelezettségű politikai erő van ma kormányon. Vegyük komolyan a nemzeti összetartozást a szónak abban az értelmében is, hogy nincsenek olyan magánügyeink, amelyekbe a másik kívülről akarna beleszólni. Mindenhez közünk van, ami a Kárpát-medencében élő magyarokkal történik, a felvidékieknek éppúgy van közük ahhoz, hogy mi történik Szabadkán, mint ahogy a kolozsváriaknak ahhoz, ami Sopronban folyik.

− Az EMNT, az MPP vagy az RMDSZ-t és EMNT-t tömörítő Magyar Összefogás a „Fidesz-kedvenc”?



− Engedje meg, hogy a kérdéssel vitatkozzam egy kicsit, mert szerintem inkább arról van szó, hogy a Fidesz nemzetpolitikával foglalkozó politikusainak volt egy korai kapcsolatrendszere, személyes ismeretségi köre. Toró Tibort például én még 1990 januárjában ismertem meg személyesen, amikor még fiatalemberként vette át a Gyermekmentő Szolgálat segélycsomagjait. Mivel irántuk nagyobb bizalommal voltunk, nyilván rájuk hallgattunk. Ezek a személyes barátságok már tíz évvel ezelőtt is szúrták az RMDSZ vezetőinek szemét, mivel ők úgy gondolták, nekünk, akkor még „kisfiúknak” nincs jogunk ahhoz, hogy valakinek a javára tegyünk. Ezzel ennyi év távlatából bizonyos értelemben egyetértek, és úgy gondolom, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Világossá kell tenni a Fidesz elképzeléseit, és minden olyan személlyel együtt kell működni, aki a határon túli nemzetrész legitim, felhatalmazott képviselője. Partnerként azokkal leszünk szövetségesi és stratégiai viszonyban, akik a célok tekintetében közösséget vállalnak velünk. Azokkal, akik az autonómia kérdésében nem hezitálnak, nem felejtik el azt minden négyéves kampány után, és főként nem tesznek ellene.

− Tőkés László, Szász Jenő, Markó Béla. Melyikük szavára figyel oda a Fidesz?



− Mindenkire figyel, akinek megfontolandó véleménye és erkölcsi tekintélye van. Nekem Szász Jenő személyes barátom, a nemzeti jobboldal egyik fontos politikusának tartom. Tőkés püspök úrnak a húsz évvel ezelőtti nemzeti demokráciáért való kiállását pedig semmi és senki nem tudja semmissé tenni. És bizonyára az RMDSZ politikusainak is lesznek olyan támogatandó kezdeményezései, amelyek iránt nem szimpátiát kell érezni, hanem amelyek mellé oda is kell állni.

Honline.ro

Trianon székelyföldi sziklába vésve



Szombaton Sopronban a Nemzeti Összetartozás Napján, a gyászos trianoni diktátum 90. évfordulóján emlékművet avattak. A héttonnás andezittömb Háromszékről származik, Rozin Sándor mikóújfalusi vállalkozó adománya.

Az adományozó és Urszuly Samu mikóújfalusi kőfaragómester útban Nyugat-Euró­pába Sopronban megtekintették Székelyföld egy szikladarabját, amely a hűség városában minden magyarok összetartozásának szimbóluma.

Az emlékművet a Soproni Székely Kör állíttatta a csonkán maradt anyaország nyugati határszéli városában. A kőtömbön Sz. Egyed Emma szobrászművész Nagy-Magyarország térképét ábrázoló alkotása kapott helyet, a sziklát Sarkadi Jakab Antal iparművész igazította emlékművé.

Dr. Ury Előd, a soproni Székely Kör elnökének emlékműavató beszédéből figyelemre méltó az a passzus, amelyben az emlékműállítás történetének egy mozzanatát emeli ki: ,,Mire elkészült az emlékmű központi darabja, az anyaország is nagyot gondolt. Felemelte fejét, és elhatározta, hogy az országot kőkemény márványalapra helyezi, újra felépíti, és kimondja a nemzet egységét. Jelképes ez a Székelyföldről származó szikladarab itt, Sopronban, reméljük, hogy a készülő márványlapnak egyik első köve lehet, és sokáig fogja hirdetni a nemzetnek, Sopron város polgárainak, hogy: ,,nem, nem, soha..." ,,Soha nem fogjuk elfeledni ezt a napot."
Az emlékművet hét kopjafa veszi körbe, emlékeztetőül a Magyarország testéből kiszakított hét országrészre.

Sopronban nem egyedüli Háromszékhez kötődő emlékmű a mostani. A város hatalmas parkjában az Ojtoz sétányon áll az az emlékmű, amely az I. világháborúban az Ojtoz völgyét védelmező harcokban hősi halált halt soproniaknak állít emléket. Az eredeti ojtozi emlékművet az Ojtozi-szorosban barbár módon elpusztították. Sopron, a hűség városa még a 30-as években elkészíttette ennek mását, és amint erre lehetőség adódott, Ojtozban a Háromszéki Mikes Kelemen Egyesület állíttatta sziklára egy bronzba öntött honvéd harcos féldomborművét, melyet a soproniak adományoztak, és népes soproni delegáció részvételével lepleztünk le. Az ojtozi kőtömb is Rozin Sándor adománya.

A soproni parkban a csernátoni Haszmann-műhelyben készült székely kapu is szimbolizálja a keleti és nyugati határvidék magyarságának összetartozását.
Az emlékművet az Erdélyi Kör nevében dr. Ury Előd adta át Sopron polgármesterének. Urszuly Samu nemzeti összetartozásunkat méltató beszédét Sz. Nagy Sándor tolmácsolta az avatásra összesereglett soproniaknak.

2010. június 7., hétfő

Az elkerülhetetlennek látszó tragédia



Ma nem csupán érezzük, hanem már tudjuk is, hogy az első világháborút lezáró Párizs-melléki békerendszer történelmünk eddigi legnagyobb tragédiáját szakította ránk. Nemzeti és állami létünk során első alkalommal mondták ki fölöttünk a nemzetközi jog eszközével a halálos ítéletet. Megszüntették történelmi államunkat, felosztották országunkat, megfosztottak bennünket hazánktól és szétdarabolták nemzetünket. Közgondolkodásunkban a mai napig nem tisztázódott, miért történt ez, a politológusok és a történészek pedig mintha nem mernék felfedni a valódi okokat — így hát sok legenda és kövületes vélemény is övezi ezt a tragikus eseményt. Az ebbéli ködösítés és a világos látás hiánya azonban további tragédiával fenyeget: a Trianonban elkezdett mű beteljesülhet.

Az első világháború 1914. június 28-án kezdődött a szarajevói merénylettel, egy előre eltervezett program szerint, amelyet az orosz titkosszolgálat — feltehetően a francia titkosszolgálat tudtával — készített elő. Ennek esett áldozatául Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége. A magyarokat gyűlölő, léha trónörökösért nem volt túl nagy kár, de nem a semmirevalósága és magyarutálata miatt puffantották le őt.

A politikai hagyományok akkor még határozottan dinasztikusak voltak, melyek szerint csakis hadüzenet lehetett a következménye annak, ha egy uralkodót vagy egy trónörököst egy idegen állam meggyilkoltatott, és ez az állam az ügy vizsgálatában merevséget tanúsított, netán a merénylő pártját fogta. Szarajevó ugyanis Bosznia központja volt, az pedig a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd 1878-tól az Osztrák–Magyar Monarchiához, ám a merénylet mögött közvetlenül Szerbia állt. A hadüzenet megszületett, és azt Szerbiának pont egy hónappal a merénylet után küldték el.

A merényletet azonban éppen e hadüzenet kiprovokálásáért tervelték ki. Oroszország — erre várván — július 30-án általános mozgósítást rendelt el. A Monarchiában – noha az első hadüzenetet ő küldte el — csak egy nappal később mozgósítottak. Tizenkét nap elteltével azonban egész Európa hadra kelt. Úgy tűnik, mintha a kontinens összes állama már évek óta rajtra készen egy tizenkilenc éves szerb diák, Princip Gavrilov pisztolyának eldördülésére, illetve az osztrák császár és magyar király hadüzenetére várt volna. Elkezdődött tehát a háború, amelyet nemcsak az oroszok akartak, hanem a franciák is és az angolok is. Erre hozták létre a szövetségi rendszerüket, az entente cordiale-t (az antantot). Nyugodjunk meg, az első világháború kirobbantásában Európa nyugati fele viseli a felelősséget, az Osztrák–Magyar Monarchia a balek szerepét játszotta el.

Amikor kitört a Nagy Háború — akkor még nem nevezték első világháborúnak –, a magyarok nagy részét hazafias érzelem fűtötte. Magyarország hivatalosan is háborúellenes volt, de a polgárok egyénenként is, mégis — éppen az oroszországi mozgósítás miatt — sokukat a hazaféltés érzése kerítette hatalmába, és a hon megvédésére önként mentek a frontra. Ott azonban szembesülniük kellett azzal, hogy a hadsereg silány: korrupt hivatalnokok vagy beépített ügynökök rontották teljesítőképességét azzal, hogy rosszul szervezték meg vagy szabotálták a hadtápot, tisztességtelen vagy diverzánsként működő hadiszállítóktól szereztek be kézigránátokat, amelyek — főleg a háború második szakaszában — nemegyszer fűrészporral voltak töltve. Kezdetben a belső bomlasztás még nem működött elég eredményesen, ezért 1914 decembere győzelmet hozott. Az osztrák–magyar csapatok elfoglalták Belgrádot (ennek valaha Nándorfehérvár volt a neve, de ekkorra már Szerbia központja volt), és a Monarchia csapatai, valamint a német csapatok ugyanezen időben szorították ki a Monarchia és Magyarország területéről keleti irányba — a Kárpátok hegyláncán kívülre — az oroszokat.

Ennek a hőstettnek 1919-ben volt egy figyelemre méltó utójátéka. Szurmay Sándor altábornagy hadseregcsoport-parancsnokként szolgált ezen a harctéren, és a katonai rang- és tisztség-hierarchia szerint az ő érdeme volt az oroszok veresége. Szurmayt — aki korábban a Tisza-kormány minisztere is volt — 1919 februárjában a Károlyi-kormány az oroszok fölött aratott győzelméért háborús bűnösként letartóztatta, merthogy győzelmével lehetetlenné tette a háború gyors befejezését, azaz megakadályozta, hogy az ellenség diadalmaskodjon.

Ennek a megdöbbentő intézkedésnek csakis egy olvasata volt és van: 1918. október 31-étől Magyarországon az akkori ellenség, azaz az antant-hatalmak érdekeit képviselő kormány vette át a hatalmat.

Így már sokkal érthetőbb, hogy miért kellett valakinek még ezen a napon meggyilkoltatni a volt miniszterelnököt, Tisza Istvánt, aki eredendően háborúellenes volt, és leginkább ő lett volna alkalmas az ország védelmezésére, vezetésére. És az is érthető, hogy miért oszlatták fel néhány nap múlva a hadsereget. Az akkori kormányfő, Károlyi Mihály hadügyminisztere, Linder Béla — aki korábban a Szarajevóban lelőtt trónörökösnek volt a spiclije — november 5-én azt nyilatkozta: az országot nem fenyegeti ellenség. Nyilatkozatával egy időben azonban megkezdték a másfél évvel később, Trianonban elcsatolandó területek elfoglalását a szerb, majd a román haderők és a csehszlovák légiók.

És így az is érthető, hogy 1919. március 21-én Károlyi miért adta át a hatalmat a kommunistáknak. Az országot csak így lehetett teljesen romba dönteni és védekezésképtelenné tenni. Károlyi Mihály és Kun Béla uralma a legitimnek látszó hazaárulás és nemzetárulás korszaka volt.

De mindehhez háború kellett. Békeidőben ilyet akkor még nem lehetett megtenni.

Már a „világháború” elején az elfogott orosz tisztektől megszerzett értesülésekből is tudni lehetett, hogy Oroszország mindenáron el akarja foglalni Magyarországot. De tudni lehetett ezt más forrásokból is. A pánszláv mozgalom az 1830-as évektől terjedt. Orosz sugallatra, szláv nacionalista és faji érzelmekre alapozva szították a magyargyűlöletet. A szerb és a cseh, majd szlovák mozgalmak, valamint a Monarchia egynémely szláv népeinek értelmisége csodálta és magasztalta az orosz birodalmat. Mindez nem kerülte el a magyar kormányzati körök figyelmét. Arról is tudtak, hogy — főleg cseh és román részről — milyen mértéktelen és hazug propagandát folytattak Magyarország és a magyarok ellen. Persze nem azért, mert ezeknek a népeknek a megjelenítői eredendően magyargyűlölők voltak, hanem azért, mert a kettős Monarchiának a magyarországi része sebezhetőbb, nemzetközileg védtelenebb, ezért kikezdhetőbb volt.

A Monarchia-ellenessé és főleg magyarellenessé vált cseh politizáló értelmiségiek és a francia politikától Magyarország-ellenessé fűtött román politikusok már a háború kitörése előtt háborúpártiak voltak. Erről tanúskodnak Masaryk és Beneš visszaemlékezései. Várták a háborút, és a hozzá fűződő reményeiket az orosz kémszolgálat csak erősítette. Azért voltak háborúpártiak, mert ettől a háborútól várták vérmes vágyaik beteljesülését.

A románok azt remélték, hogy országukat nyugati és keleti irányban is kiterjeszthetik, és ezzel megvalósíthatják Nagy-Romániát. A cseh politikusok már az 1870-es évektől magyarellenes bosszúszomjtól égtek (e bosszúszomjat František Palacký, a történész is gerjesztette), és egy olyan nagy cseh (csehszlovák) állam létrejöttét óhajtották, amely védelmet nyújthat a németekkel szemben — az akkori hatalmi összefüggések szerint ezt csak orosz és francia szövetségben érhették volna el. A horvátok az illírizmus bódulatában élve a délszláv egység létrehozásáról gondolkoztak, a szerbek pedig abban reménykedtek, hogy orosz védnökség alatt létrehozhatják Nagy-Szerbiát, mely Szegedtől az Ohridi-tóig (Macedóniáig) terjedt volna ki. Amennyi ezekből megvalósult, azt elsősorban a magyarok és Magyarország kárára lehetett valóra váltani.

1916 nyarára azonban a központi hatalmak, tehát Magyarország is, olyan stratégiai előnyhöz jutottak, hogy az antanthatalmak: Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország a vereség határára kerültek. Ennek tudható be az 1916. augusztus 17-én az antanthatalmak és Románia között megkötött titkos bukaresti szerződés, amely szerint ha Románia hadba lép az Osztrák–Magyar Monarchia ellen (azaz megtámadja Magyarországot), győzelem esetén megkapja egész Erdélyt, a Partiumot csaknem Debrecenig és néhány keleti területet — tehát valóra válhat a Nagy-Románia álma. Románia szeptemberben annak rendje és módja szerint meg is támadta Magyarországot, de a központi hatalmak csapatai október 10-ére kiszorították a román csapatokat a Kárpát-medencéből.

1916 decemberében Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia gyakorlatilag megnyerte a háborút. Ez azt jelentette akkor, hogy semmibe vesztek az új államok alakítására és a területszerzésre megálmodott tervek. Ezzel a feltétellel ajánlották fel a központi hatalmak a béketárgyalást az antant hatalmaknak. Eszerint egy vastag választóvonalat kellett volna húzni a múlt és a jelen közé, hogy semmisnek lehessen tekinteni a háborút, és az előtte lévő állapotokból kiindulva rajzoltassék meg a jövő.

És itt jött a fordulat!

A francia kormány tagjainak egy része által, és a Monarchiából emigrált cseh, román és egyéb politikusoktól látogatott szabadkőműves páholyokban, valamint a cionisták által befolyásolt amerikai, illetve angliai kormányzati körökben elfogadhatatlan lett volna ez a békekötés. Ez ugyanis nem tette volna lehetővé Németország gazdasági és politikai meggyengítését, az Osztrák–Magyar Monarchia és főleg Magyarország feldarabolását és a Török Birodalom felosztását. Ez utóbbi miatt lehetetlenné vált volna Palesztina területének angol védelmi övezetté való átalakítása, hogy majdan itt jöhessen létre a zsidó állam, amely Izrael népének történelmi lakóterületén való megalakítása a cionisták természetes érdeke volt.

E természetes érdek kielégíthetőségének azonban sok egyéb természetes és jogos érdeket kellett martalékul vetni. A francia hatalmi és a cionista területi érdekeknek a támogatói és hívei viszont a szabadkőműves páholyok látogatói voltak. A központi hatalmak békeajánlatának elfogadása egyúttal Anglia megerősödését is jelentette volna, azt pedig a szövetségesei, a franciák azért sem tűrhették el, mert 1871-től Németországgal szemben az elzászi területre vonatkozóan követelésük volt.

Ezen a ponton kellett beléptetni a háborúba az Egyesült Államokat, hogy az antanthatalmak oldalára pártolhasson a hadiszerencse. Ez a friss és a központi hatalmakhoz mérten nagy erő változtatta meg a háború kimenetelét. Az Egyesült Államok első lépésként 1917. január 17-e és 22-e között meghirdette a nemzeti önrendelkezés elvének érvényesítését elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchia és Törökország területi átrendezésére, illetve a győzelem nélküli békét, majd április 6-án belépett a háborúba. Amerika gyors háborús szerepvállalása nélkül ugyanis el kellett volna kezdeni a béketárgyalásokat, és ha ez sikerült volna, az a ma ismert világunkhoz képest merőben más arculatúvá tette volna Európát — a világháború nagy háború maradt volna, sőt valószínűleg nem következett volna be a második világháború és a holokauszt sem.

Egy amerikai zsidó üzletember, Benjamin H. Freedman, aki tagja volt az akkori amerikai békedelegáció gazdasági szakértői csoportjának, az 1917 és 1920 között kialakult helyzetről egy 1961-ben (Washington D.C.-ben elhangzott előadásában) azt mondta: Itt kezdődött minden baj! Lehet, hogy igaza volt, mert az antanthatalmak 1916 végén feltehetőleg két alapvető ok miatt nem fogadták el a központi hatalmak béketárgyalási ajánlatát. A cionisták meggyőzték Balfour angol külügyminisztert, hogy Anglia utasítsa el a béketárgyalási ajánlatot, és ismerje el a zsidók Palesztinára vonatkozó igényét. A szabadkőművesek pedig, leszámolni akarván az Osztrák-Magyar Monarchiával, a francia politikát tartották kézben. Franciaországnak ez egyáltalán nem volt ellenére, hiszen a Monarchia területileg is akadályozta keleti irányú gazdasági terjeszkedését. A központi hatalmak által kezdeményezett béketárgyaláson ezek az érdekek nem kaptak volna szabad utat. Ebben az összefüggésben nézve IV. Károly 1917. március 24-i békecsele, melyet sógora, Sixtus pármai herceg révén a francia miniszterelnöknek szánt, és e szerint a Monarchia (a németek háta mögött) békemegállapodás esetén támogatta volna a franciák Elzász iránti igényét, ma már nevetségesnek tűnik. Ekkor már nem az állt a világpolitika súlypontjában, hogy milyen feltételekkel hajlandók elfogadni az antanthatalmak a központi hatalmak békeajánlatát.

A szabadkőműveseknek a magyarokkal szemben játszott szerepéről 2005 májusának első hetében Pozsonyban, a Domino Fórumban jelent meg egy érdekes eszmefuttatás (Stanislav Gilan: Ešte stále neznámy Stefánik), e szerint éppen a csehszlovák emigráció egyetlen szlovák tagja, Milan Rastislav Štefánik, a francia hadsereg tábornoka vette rá szabadkőműves kapcsolatai révén a francia kormány-politikusokat Magyarországnak, a „nemzetek börtönének” a feldarabolására. (Az angol kormányzati körökben nem talált volna erre az ötletre ilyen könnyen vevőket.)

Freedman említett előadásában a békekötést előkészítő tárgyalásokról elhangzott egy figyelemre méltó állítás: a különböző területi igények teljesítésének feltétele volt, ki mennyire támogatja azt az elképzelést, hogy Palesztina angol fennhatóságú területté váljék.

De még mielőtt bármilyen érzelmek kelnének a szabadkőművesek vagy a cionisták ellen, le kell szögezni: a zsidó állam, a cseh–szlovák állam, a délszláv állam létrehozásának, és a román nemzetegyesítésnek az igénye jogos igény volt. Jogtalan igénynek a más nemzet hasonló igényének a semmibevételét, illetve a saját nemzet valóságos lehetőségein és szükségein túllépő igényt kell tekinteni.

Az első világháborút lezáró békerendszer tehát — a nemzetek önrendelkezési jogának örve alatt — elsősorban abban vezette tévútra a világpolitikát, hogy jogos igény kielégítéseként tüntette fel a jogtalan igényt is, mint például azt, mely a magyarok által lakott területek bekebelezésére vonatkozott. Ez ekkor történt meg ilyenformán először a világtörténelemben. A korábbi évszázadokban a területi státusváltozások elsősorban adófizetői kötelezettségbeli változást jelentettek, az államhatalom nem kívánta birtokba venni az adófizető alany szellemi és érzelmi világát, kisajátítani kultúráját, eltörölni nyelvét. Az első világháború vége felé és a békeszerződés megfogalmazásakor alakult ki annak az államhatalmi totalitásnak az ideológiája, mely szerint azonosulnia kell a birtokba vett területnek a birtokba vevő nemzetállammal, valamint azonosulniuk kell a birtokba vett személyeknek a birtokba vevő nemzettel — vagy pedig el kell őket űzni.

Ez jelentette a hagyományos, azaz klasszikus nemzetállam megszűnését és az új (etnikai szempontú) nemzetállamok korszakának a kezdetét is. A hagyományos nemzetállamban az alattvalóból a polgárjogok fokozatos kibontakozásával alakult ki a hatalom új birtokosa, a modern nemzet, amely elsősorban a politikai nemzetet jelentette. Az új típusú nemzetállamban a hatalom teljes körű birtoklása az etnikai nemzet létfeltételeként fogalmaztatott meg. Így az egyik nemzet törvényszerűen és óhatatlanul a másik ellenségévé vált. Európának abban a részében, amelyet 1920-ban ennek a nemzeti elvnek az érvényesítésével rendeztek át, a nemzeti gyűlölködés vált uralkodóvá.

Tulajdonképpen az első világháború végkimenetelét meghatározó körülmények jelentették a dinasztikus politika, azaz az uralkodó-családok által meghatározott politika végét is, és a modern hatalmi politika, azaz a pénzpiac által befolyásolt politika kezdetét. A modern hatalmi politika szemszögéből megítélve ekkor ért véget véglegesen a XIX. század.

Ebben a korszakváltásban azonban, amely egybeesik a magyar nemzetet ért tragédiával, fellelhető egy látszólag érthetetlen ellentmondás. Ha a nemzeti jelleg nélküli tőke és a piaci érdek vált uralkodóvá a hagyományosságot képviselő dinasztikus érdekkel szemben, akkor miért kellett az egész magyar nemzetet sújtani a háború utáni osztozkodásban részt vevő hatalmaknak? Miért nem elégedtek meg csak gazdasági erejének és piaci adottságainak ellenőrzésével — a tönkretevése helyett? Miért a nemzetet darabolták szét, miért nem csak a piacát? Miért nem akarta a tőke és a piaci érdek a szövetségesévé tenni a magyarságot? Vagy talán azt fogalmazták meg a békekötést irányító trösztben, hogy először tönkre kell tenni bennünket, és aztán könnyű zsákmányként az ölükbe hullunk? Vagy látták előre, hogy ha nem csonkítják meg a magyar nemzetet, akkor talpra áll és újraszervezi gazdasági erejét és piacait? Vagy jobb üzletnek vélték kielégíteni a magyarság kárára megfogalmazott érdekeket, és ezzel a fizetőeszközzel a kielégítetteket politikai vazallussá tenni? De lehet, hogy azt is tudták, ha a nemzet egyben marad, nemzet módjára tud viselkedni és tud nemet mondani akkor, amikor veszélyeztetve érzi érdekeit, tud igent mondani akkor, ha ez egybeesik nemzeti érdekeivel.

Egy biztos, a piaci szellem szerint érdemesebb volt a magyar jogos érdeket sárba taposni, mint sok egyéb, a magyarok jogos érdekének a kárára megfogalmazott érdeket kielégítetlenül hagyni.

E hangos gondolkodás kérdései válasz nélkül maradhatnak, mert maga a helyzet, amely akkor létrejött, és azóta folyamatosan, apró módosításokkal kilencven éve létezik, arról tanúskodik, hogy egy tudatosan kialakított ellenséges környezetet hoztak létre a magyarok körül, amelynek a mai működtetése is az akkori rendezői elvvel függ össze. Ennek már akkor két összetevője volt: aki a magyarság kárára előnyhöz jutott, a megszerzett javakat meg akarja tartani; a javak megszerzéséhez és megtartásához pedig olyan — térségen kívüli — szövetségesre van szüksége, aki a magyarokat különböző eszközökkel a külügyek és a belügyek révén az ellenőrzése alatt tartja. Ez a szövetséges azonban megkéri a szolgáltatása árát — valakinek fizetnie kell érte.

Említettem korábban Szurmay Sándort. Ő írta a Kárpátokban végzett hadműveletekről szóló könyvében, 1940-ben, hogy Magyarországnak 1918 őszén még olyan szervezett katonai ereje volt, amellyel meg tudta volna védeni magát. Nincs okunk kételkedni ebben, de nem csak azért, mert egy szakképzett katona mondta ezt, hanem azért sem, mert más források is ezt igazolják. És abban sem kételkedhetünk, hogy akkor a magyarság ellen megfogalmazott hatalmi szándékok érvényesülését csak katonai erővel lehetett volna megakadályozni. Ekkor volt meg az ilyen megoldás utolsó lehetősége. Ezt tette lehetetlenné a Károlyi-kormány, majd utána a Tanácsköztársaság — Kun Bélát talán kisebb felelősség terheli, mint Károlyi Mihályt. De talán azt sem oktalanság feltételezni, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában a magyar politika állam- és nemzetmegtartó alkalmasságának több évtizedes hiánya vagy elgyengült állapota is bűnös lehet.

Az 1938 és 1941 között végrehajtott nemzet- és területegyesítési kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve. Nemcsak azért, mert nem abban a egyezményi rendszerben történtek, amelyben a csonkolásunkat végrehajtották, hanem mert annak a háborúnak a segítségével történt ez, amelyet az első világháborút lezáró érdekek provokáltak ki. A második világháború — és ez sem volt véletlenül — az első háború idejének hatalmi megosztottságát és érdekeit másolta, azzal a különbséggel, hogy annak idején Oroszország korán kiesett a szereplők köréből, ezúttal azonban Szovjetunióként egyik főszereplővé lépett elő. Ez határozta meg a háború utáni rendezés jellegét, mely a korábbitól abban különbözött, hogy Európa két érdekövezetre oszlott. A kontinensnek az a fele, amelyiken a magyarság kárára nyerészkedők voltak, velünk együtt a Szovjetunió érdekszférájába került. Itt kialakult a Pax Sovietica, és ez tökéletesen betöltötte nemzetközi küldetését: lehetetlenné tette a magyar nemzet rekonstrukcióját.

A kommunista hatalom bukása, majd a Szovjetunió széthullása, illetve a Trianonban létrehozott két új állam — Jugoszlávia és Csehszlovákia — megszűnése sok magyarban hiú ábrándokat ébresztett, hogy talán elkezdődött a visszaszámlálás.

Valóban elkezdődött egy új korszak, amelyben a nemzetet újra és újjá lehetne építeni Bethlen István vagy Teleki Pál szándékai szerint. Legelőször Antall József mondta ki ennek az igéjét azzal, hogy ő lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ezután csaknem fél évtizedet kellett várnunk, hogy az európai integráció szellemével összhangban megfogalmazhassuk a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az eszméjét. Ebben a szülőföld megtartásának az óhaja is rejlett. Az ennek megvalósításáért tett első jelentős lépés a státustörvény volt. Ez csökkentette az elszakított magyarság magyarországi jogi idegenségét, és első alkalommal tette törvényessé a nemzeten belüli szolidaritást és az elszakított, emiatt egyre inkább leszakadó nemzetrészek támogatását nemzeti azonosságtudatuk megőrzése és a szülőföldjükön való boldogulásuk érdekében. Ennek a folyamatnak a részeként – de alkalmatlan időben és rosszul megválasztott eszköz által – került napirendre a magyar állampolgárság folytonosságának a helyreállítása. Ez a kísérlet azonban ugyanazon a politikai szándékon bukott el, amely a státustörvénnyel is szembeszegült, illetve amely lehetetlenné tette 1918-ban és 1919-ben, hogy védje magát a nemzet. Akkor a katonai védelem nemcsak legitim lett volna, hanem lehetséges és minden bizonnyal eredményes is. Az állampolgárság folytonosságának a helyreállítása 2004-ben ugyancsak legitim és lehetséges volt. De úgy tűnik, hogy a magyarság önmegtartó erejét e politikai szándék ma már nem kell, hogy olyan körmönfontan, külső erővel gyöngítse, mint 1918 őszén vagy 1919 tavaszán. Ma erre — sajnos — kínálkozik neki elegendő belső politikai erő is, amelynek azonban lehet a korábbiakéhoz hasonló külső forrása.

A nemzetet belülről bomlasztó erők leépítését kell célba venniük a jövő terveinek. El kell távolítani a politika eszközeivel azokat az akadályokat, amelyek mind Magyarországon, mind az elszakított nemzetrészekben gátolják a nemzet újjáépülését. Csak a biztos alapra helyezett elem válhat a nemzet újjáalakuló szerkezetének részévé. Ma már nem revízióra van szükségünk, nem a bűnösök megjelölésére, hanem az okokat kell ismernünk! Ha tudjuk, honnan erednek az elénk vetett csapdák, elkerülhetjük őket. Noha sok ember borúlátását fokozta, az Európai Unió is így válhat hasznunkra: nem mások ellenében, hanem értünk. Először történt meg, hogy annak a szövetségi rendszernek váltunk a tagjává, amelyet nagyrészt azok hoztak létre, akikkel a XX. században kétszer is végzetesen — de nem szándékosan — szembekerültünk. A kilencven évvel ezelőtt ellenünk elkövetett bűnt a Nyugat részint így teheti jóvá — de ránk bízza, hogy a lehetőséggel miként élünk.

Duray Miklós

gróf Apponyi Albert Párizsban



A trianoni diktátumot kimondó versailles-i békekonferenciára kiutazó gróf Apponyi Albert a francia külügyminisztérium épületében az öt győztes főhatalom vezetői előtt 1920 januárjában máig vitatott, legendás beszédet mondott az igazságos béke és az új országhatárok népszavazás alapján történő meghúzása érdekében.

Apponyi Albert 1846-ban született Bécsben, Magyarország egyik legtekintélyesebb nagybirtokos családjában. Az Apponyiak hagyományosan Habsburg-párti arisztokrata família voltak (apja az 1830-as és 40-es években az udvarhű konzervatív erők egyik vezéralakja volt), ám — ellentétben a legtöbb mágnáscsaláddal, köztük a Széchenyiekkel és a Batthyányakkal is — gyermekeiket magyarul nevelték. A fiatal Apponyi Albert már gyermekkorától tökéletesen beszélte anyanyelvét, ékesszólása egész pályafutása során legendás volt.

Politikai karrierje nem indult túl szerencsésen. 1872-ben választották be az Országgyűlés alsóházába Deák-­párti programmal. Már ekkor kiütközött az, ami később évtizedeken át végigkísérte közéleti útját: a függetlenségi baloldalnak túl konzervatív és aulikus, a kormánypártnak túl klerikális és nemzeti volt. Az akkoriban szokásos hároméves ciklus után ki is bukott a parlamentből, pedig három helyen is indult. Végül csak két esztendő múlva egy idő előtt megüresedett Árva megyei mandátumot sikerült megszereznie. Ekkor már a formálódó konzervatív ellenzék jelöltjeként indult, s évtizedekre ez volt az a közeg, amelyben igazi politikai otthonra lelt.

A következő évtizedekben – noha két ízben rövid időre visszatért a Szabadelvű Pártba — Apponyi fokozatosan a kormányon kívüli jobboldali erők vezetőjévé vált. A kor akut problémájában, a haderőkérdésben alapvetően egyetértett a függetlenségiekkel, ám az országgyűlési munkát megbénító obstrukcióról úgy vélekedett, hogy „a gyógyszer rosszabb a bajnál”. A korszakban szinte egyedülálló, mértékadó, de határozott ellenzékisége a század utolsó éveiben a legtekintélyesebb politikusok közé emelte.

Az ellenzéki összefogás 1905-ös választási győzelme után 1910-ig kultuszminiszter volt. Ezek az évek alkotják pályafutásának talán legvitatottabb időszakát. A néptanítók jövedelmének vagy az állami és egyházi iskolák jogviszonyának szabályozása lényegesen rendezettebbé tette a hazai közoktatási rendszert, ám az ezekben a törvényekben megbúvó magyarosítási tenden­ciák erős felháborodást váltottak ki a nemzetiségi értelmiség körében. Munkásságát nemcsak a román, szerb vagy szlovák képviselők, de magyar kortársainak egy része is bírálta, megkésettnek és felületesnek tartva a miniszter törekvéseit (Tisza István a „tyúkszemre hágás politikájának” nevezte a lex Apponyit”, amellyel magyarrá tenni nem, de magunkra haragítani képesek lehetünk a nemzetiségieket).

Több mint száz év távlatából talán már megállapítható: Apponyi alapvetően helyesen látta a magyart még oktatandó idegen nyelvként sem előíró 1868-as nemzetiségi törvény túlzott nagyvonalúságát (napjainkban a környező országokban élő magyar diá­koknak mindenhol tanulnia kell az államnyelvet). Ám a századelő pattanásig feszült politikai hangulatában, a fokozódó pánszláv és nagyromán propaganda légkörében ez a jogszabály sokkal inkább jelentett gyú­anyagot a szeparatista mozgalmaknak, mint valós megoldást a nemzetiségek Magyarország iránti lojalitásának komplex problémájára.

Apponyi a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt 1910-es választási győzelme után ellenzékbe vonult, ám a világháború kitörésekor egyik leglelkesebb és legőszintébb hirdetője volt a treuga Deinek, a különböző politikai irányzatok közötti nemzeti egységnek, sőt ennek jegyében 1917–18-ban kormányzati pozíciót is vállalt. Az 1918. őszi összeomlást követően az első pillanattól kezdve tisztában lévén a Károlyi-féle felelőtlen kormányzat veszélyességével, visszavonult a közélettől. A vörösterror idején rövid ideig bujkálni is kényszerült, majd ausztriai birtokain talált menedéket.

A kommunista diktatúra bukása után ismét bekapcsolódott a politikai életbe. Meggyőződéssel hirdette, hogy a tragikus csőcselékuralom után nem a bosszú, hanem a nemzeti kiengesztelődés korának kell elkövetkeznie. Sürgette az általános és titkos választójog bevezetését, mivel úgy vélekedett, hogy az alsóbb néprétegek bevonása a döntéshozatalba csökkentheti fogékonyságukat a szociális demagógiára. Véleményével kisebbségben maradt, tekintélye azonban az ország új vezetőinek szemében is megkérdőjelezhetetlen volt.

A versailles-i béketárgyalások magyar delegációjának vezetésére őt kérték fel — már csak azért is, mert az agg politikuson kívül más aligha vállalkozott volna a kevés sikert, ám annál több kudarcot és megaláztatást ígérő feladatra. Munkatársainak a kor legkiválóbb szociológiai, etnográfiai és földrajzi szakértőit kérte fel. Köztük gróf Teleki Pált is, aki elkészítette a Kárpát-medence első, valóban reális viszonyokat tükröző nemzetiségi térképét. A híres „vörös térképen” a zord hegyvidéki régiók — ahol legfeljebb pár tucat román, szlovák, vagy ruszin pásztor élt — a valóságnak megfelelően lakatlannak és nem nemzetiségi többségű területeknek voltak jelölve.

A magyar delegáció 1920. ja­nuár 7-én érkezett a francia fővárosba, nyolc darab, sok száz oldalas dokumentációval alátámasztott jegyzékkel. Ezeket ugyan udvariasan átvették tőlük, igaz, rögtön hozzá is téve: érdemi vitára vagy alkudozásokra ne is számítsanak. (Hetekkel később derült csak ki, hogy az anyag jelentős része még a döntéshozók asztaláig sem jutott el.)

Apponyi legendás beszéde január 16-án hangzott el — a közhiedelemmel ellentétben nem Versailles-ban a konferencia nyilvánossága előtt, hanem Párizsban, a francia külügyminisztérium egyik szűk kis helyiségében, az antant főhatalmainak képviselői előtt. A francia, brit, olasz, amerikai és japán delegáltak türelmesen végighallgatták a magyar gróf másfél órás, angolul és franciául is előadott, olaszul összefoglalt szónoklatát — ám érdemi reakciók nem születtek. Egyedül Lloyd George brit kormányfő tett fel néhány kérdést, különös érdeklődést mutatva a vörös térkép iránt.

Apponyi párizsi beszéde kilenc évtized múltán is viták kereszttüzében áll. A kortársak nagy része a trianoni diktátum érvrendszerét könyörtelen logikával szétzúzó rétori mestermunkának, az 1945 utáni marxista történetírás pedig a reakciós, soviniszta úri Magyarország kritikátlan, korlátolt dicsőítésének tartotta, jórészt a gróf nyakába varrva a békeszerződés súlyos feltételeit.

A valóság azonban az, hogy Ap­ponyi — és tulajdonképpen az egész magyar delegáció — párizsi szereplése csupán csekély jelentőségű epizódja volt a békekonferenciának, amely már hónapokkal korábban döntést hozott minden lényeges kérdésben. Tény, hogy a történelmi Magyarország megbonthatatlan egysége és integritása, amely a beszéd gerincét adta, ekkorra már nem volt egyéb puszta fikciónál. A gróf gazdasági és történelmi érvei előtt — persze évekkel később — a győztesek számos képviselője adózott elismeréssel, ám 1920 zord telén a legnagyszerűbben megalkotott szónoklat sem menthette volna meg hazánkat a tragédiától. A döntést ekkorra már rég meghozták a fegyverek — amelyeket oly lázas könnyelműséggel dobatott el a magyar katonákkal Károlyi Mihály és kormánya.

Apponyi gróf beszéde valóban gyönyörű szónoklat volt, de ekkor már sajnos nem lehetett más, csak megkapóan impozáns sírköve a halálra ítélt történelmi Magyarországnak. Párizs döntőbírái talán egy percre elérzékenyülhettek a múlt századból érkező agg politikus nagyszerű szavain, ám ez egy percre sem gátolta őket abban, hogy torz békeművükkel megvessék a következő rettenetes évszázad alapjait.

A történelmi Magyarország hivatása

A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be, és erre egyedül organikus egysége képesítette. Folyóink és völgyeink rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. (…) A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait mint elvet egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanulságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniük. Nem a véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt.”

(Apponyi Albert, Párizs, 1920. január 16.)