Az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló honlap indult; a http://www.allampolgarsag.gov.hu/ címen elérhető oldalon az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, szabályokat gyűjtötték össze.

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Trianon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Trianon. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. június 6., csütörtök

Dr. Eva Maria Barki -- TRIANON SEMMIS !

                                         


                                         MAGYARORSZÁG---MENYORSZÁG

 

A mai jogi értelmezés szerint a trianoni diktátum semmis, mert nem egyenrangú tárgyalások, hanem a vesztes államok által kényszerhelyzetben történt aláírás eredményeként jött létre. Vegyük végre a kezünkbe a sorsunkat, ne mindig mástól várjuk a segítséget!

Dr. Eva Maria Barki nemzetközi jogász: Trianon semmis!

Kedves Magyar Barátaim, Székelyföldön, Erdélyben, Magyarországon, a határokon túl és szerte a világon ! Trianon mindnyájunk számára egy fel nem dolgozott trauma.

Azok számára is, akik nem akarnak, vagy nem tudnak errol beszélni. Az igazságtalanság mindenkinek fáj. És nincs senki, aki az igazságtalanságot ne ismerné el Nyugaton és Keleten egyaránt, mindenhol - Románián kívül.

Az első világháború utáni békerend jogi értelmezés alapján semmis, mert nem egyenrangú tárgyalások, hanem a vesztes államok által kényszerhelyzetben történt aláírás eredményeként jött létre. Mindenütt jogtalanul, ahol az alapvető emberi jogok ellen, az önrendelkezési jog semmibe vételével húztak új határokat.

Azóta változott a helyzet. Az önrendelkezési jog teljes elismerést kapott nemcsak a tudományban, de az írásos nemzetközi normákban is. A Polgári Jogok Nemzetközi Egyezség okmánya, amely 1966-ban született, és 1976-ban lépett hatályba, és amelyet majdnem minden ENSZ-tagállam aláírt, köztük Románia is, kötelezi a kormányokat az 1. cikkelyének betartására, amely szerint:

I. cikkely:

"Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket."

1989. november 4-én (pontosan 33 évvel a nagy magyar szabadság- és függetlenségi harc leverése után!) Európában ütött az önrendelkezési órája. Ezen a napon egymillió ember ment az utcára Lipcsében, azt skandálva: 'Mi vagyunk a nép!' Ezt a klasszikussá vált önrendelkezési követelést az egész világ diplomáciai erofeszítései sem tudták megakadályozni.

Azóta az önrendelkezési hullám egész Európán végigsöpört. A német újraegyesítés után kivívták maguknak az önrendelkezést az észtek, lettek, litvánok, szlovének, szlovákok, horvátok, macedónok, koszovói albánok, számtalan új határ jött létre. A Közel-Keleten ugyan még nem kezdodött el a határmódosítási folyamat, de bekövetkezte várható a jövoben.

Összeomlott, és továbbra is szétesoben van az elso világháború utáni kényszer-békerend. Kivéve a magyar területen. Egyes-egyedül a magyarság huséges a kegyetlen diktátumhoz. Másutt már ünnepelték és ünnepelnék a szabadságot. Mi csak gyászolunk és ápoljuk a sebeinket.

Az üzenetem a mai napon

Ne nézzünk visszafelé, ne emlékezzünk Trianonra, végre nézzünk elore! Vegyük kezünkbe a sorsunkat, ne várjunk segítséget külföldrol, ami sohasem fog megérkezni, ne várjunk megoldást az Európai Uniótól, mert nincs politikai akarat ebben a szövetségben, tehetségtelen és képtelen közbelépni. Ne hallgassunk a politikusokra, akik nem hajlandóak az érdekeinket képviselni. Cselekednünk kell. Hallgatással és tétlenséggel problémákat nem lehet megoldani.

Nekünk is jár az önrendelkezési jog. Mi is 'szabadon meghatározhatjuk a politikai rendszerünket és szabadon biztosíthatjuk a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlodésünket' Mert ránk is vonatkozik: 'Mi vagyunk a nép'. Nincs magyar kisebbség a Kárpát-medencében. A magyarság államalkotó nép, több mint ezeréves közös történelemmel, közös hagyománnyal, közös jogrendszerrel, közös kultúrával.

A Kárpát-medencében Mi vagyunk a nép!

Ezt fel kell mutatni, hogy mindenki lássa és mindenki hallja. Tüntetéssekkel, nyilatkozatokkal és aláírásokkal. Hogy soha többé ne kelljen gyászolni, hanem a jövőben mi is ünnepelhessünk. Mert: Mi vagyunk a nép.

Isten áldja a magyar népet!

Dr. Eva Maria Barki

magyartudat.hu - magyarmegmaradasert.hu

2013. június 3., hétfő

TRIANON 1920-2013

                          

  
                                    „Trianon 93 éve tartó gyilkos folyamat "


Az erdélyi magyarok nem akarnak az erdélyi szászok, svábok és zsidók sorsára jutni, akiket „kemény valutáért árusítottak ki." – mondta Tőkés László, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke Budapest XXII. kerületében tartott nemzeti összetartozás napi ünnepségen. Az emléknap június 4-én, a Trianoni szerződés évfordulóján van.


A XXII. kerületben nemzeti összetartozás napi megemlékezést tartottak, melyen beszédet mondott Németh Zsolt külügyi államtitkár és Tőkés László, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke.

Németh Zsolt rámutatott: minden magyar érdeke, hogy kihozzuk a határok feletti összetartozásból amit lehet, erre hívja fel a figyelmet évről-évre a nemzeti összetartozás napja. Hozzátette: az év minden napján, és nemcsak ünnepi keretek között , hanem „szürke hétköznapi aprómunkával" kell megtenni mindent ezért az eredménymaximalizálásért.

A külügyi államtitkár hangsúlyozta: mindent meg kell tenni itthon, az anyaországban a hazai élet szervezésével az államigazgatásban, az önkormányzatokban, a gazdaságban és a szellemi életben azért, hogy a határon túliak „magától értetődő kapcsolódási pontokat" találjanak. Meg kell tenni mindent, hogy a határon túli magyar szervezetekkel, – így az Erdélyi Magyar Néppárttal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal is -, olyan együttműködési programokat alakítsanak ki, amelyek minden szakterületen felszabadítják az összetartozásban rejlő energiákat, és értéket teremtenek. Ezáltal pedig megőrzik és átörökítik az új nemzedékeknek az összetartozást – mondta.

Németh Zsolt úgy folytatta: meg kell tenni mindent ezekért a célokért a szomszédos országokkal és a nemzetközi partnerekkel való együttműködésben is, olyan projektek indításával amelyek szorosabbá teszik a kapcsolatokat a magyarországi és a szomszédos országok társadalma, nemzetei és gazdaságai között. A külügyi államtitkár szerint minél szabadabb és stimuláltabb környezetben élnek otthon a határon túli magyarok, annál többet tudnak kihozni képességeikből. Ezért kérnek ők autonómiát és ezért támogatjuk mi az autonómia törekvéseiket – fejtette ki.

Hozzátette: Nyugat-Európa számos országában beigazolódott, hogy a kisebbségek területi és kulturális autonómia formái segítik az önmegvalósítást, az energiák felszabadulását, és ez így van a Kárpát-medencében is. „Több autonómia, több teljesítmény. Több teljesítmény gyorsabb felemelkedés. Gyorsabb felemelkedés jobb Közép-Európa" – foglalta össze a külügyi államtitkár a nemzeti összetartozás programját.

Tőkés László, EP-képviselő az ünnepségen azt mondta: Trianon nem egyedi, egyszeri esemény, hanem 93 éve tartó gyilkos folyamat, és „állandó poszttrianoni traumában élünk". Ezért nagyon fontos az anyaország támogatása a külhoni magyarság számára – hangsúlyozta az erdélyi politikus.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint ez az ünnep egy történelmi eseményen, Trianonon, és egy kristálytiszta eszményen alapul, ami nem más, mint az összetartozás. Ez az, ami magyarok százezreit gyűjti össze ezekben a napokban, „gyásznap helyett, az egymásra találás napját éljük át".

Tőkés László magasba emelve a székely lobogót azt mondta az egybegyűltek előtt: ezt a zászlót senki nem veheti ki a kezünkből, majd idézve Szabó Dezső szavait úgy fogalmazott: megmaradásunk, anyagi és lelki megújhodásunk feltétele, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Kijelentette: nem akarnak az erdélyi szászok, svábok és zsidók sorsára jutni, akiket „kemény valutáért árusítottak ki."

Az ünnepségen állampolgársági eskütételt is tartottak. Szabolcs Attila (Fidesz-KDNP) polgármester azt mondta: „mi anyaországiak meg sem értjük mit jelent, hogy sokan ismét felvehetik fiatalságuk, őseik állampolgárságát".

Kitért arra, hogy nyilván nem mindannyian hoztak könnyű döntést a kérelem beadásakor, hiszen több országban nem csak nem nézik jó szemmel, de egyenesen büntetik is ezt a lépést. Azt kívánta, élvezzék ezt az új helyzetet, találják meg számításukat magyar állampolgárként akár szülőföldjükön, akár Magyarországon, vagy bárhol a világban. Ugyanakkor azt is kérte, hogy soha ne felejtsék el a gyökereiket, amelyek több mint 1000 éve megtartották a magyarságot.

„Önökön is múlik, hogy újabb 1000, vagy több ezer év elteltével elhangzik-e magyar szó a Földön, ismerik-e zenénket, táncainkat, kultúránkat" – fogalmazott a kormánypárti politikus.

2012. június 2., szombat

TRIANON-NAP *Nemzeti Összetartozás Napja * 2012 JÚNIUS 4





"El kell érni, hogy ebből a tragédiából valami jó nőjön ki"

Következetesnek kell maradni a magyarok közötti szolidaritásban, "a határokat átívelő nemzeti összetartozásban", mert csak így érhető el, hogy a trianoni tragédia átlényegüljön "valami egyedülállóan jóvá" - mondta a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára a nagytétényi országzászlónál tartott szombati megemlékezésen.

Németh Zsolt közölte: Trianonban a magyar nemzetet szabad akarata ellenére feldarabolták, és ezt a nemzet nem valami nemes célért hozott áldozatként, hanem kényszerből szenvedte el. El kell érni, hogy ebből a tragédiából a jövő nemzedékeknek "valami jó nőjön ki" - fogalmazott.

Úgy vélte, ez "látszólag lehetetlen", de ilyen eredmény lehet az államhatárok által elválasztott magyarok közötti szolidaritás, a nemzet összetartozása, ami Trianon következményeként alakult ki. Ez "más népeknek nem adatott meg", ezért képtelenek megérteni a magyarok szolidaritását, összetartozását - vélekedett Németh Zsolt. Hangsúlyozta, féltve kell őrizni, gondozni ezt az összetartozást, ezért nyilvánították június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává, amely így már nem emlék- vagy gyásznap.

Az ünnepség keretében csaknem ötvenen állampolgársági esküt tettek. Németh Zsolt róluk azt mondta, most léptek be a magyar állampolgári közösségbe, de lélekben mindig is ide tartoztak, így nekik a nemzeti összetartozás napja nem a gyász, hanem "az egyedülálló öröm pillanata".

Duray: Csak a magyar nemzetnek róják fel, ha a szétszórt nemzetrészeket össze akarja fogni

Duray Mikós egyetemi docens, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának volt alelnöke beszédében kiemelte, nem a magyar az egyetlen nemzet, amelyet "szétszaggattak", amelynek "egy részét világgá űzvén szórvánnyá morzsoltak", és amelynek "sorait megtizedelték". De Európában a magyar az a nemzet, amely "elszakított részeinek megpróbáltatásai a jelen történelme is" - hangoztatta.

Úgy látja, csak a magyar nemzetnek róják fel, ha "a szétszórt nemzetrészeket össze akarja fogni", csak őt vádolják, hogy veszélyezteti a nemzetközi egyensúlyt, amikor szóvá teszi, hogy "őshonos részei szomszédos országokban élnek". Csak a magyar nemzetnek teremtettek összefogással ellenfeleket azokból, akik évszázadokig "lakták békésen Szent István országát" - emelte ki. Ő is utalt rá, hogy két éve június 4-ét már nem szomorú emléket idéző gyásznapként jegyzik, hanem a nemzet összetartozásának napjaként, és ez "az életösztön sajátos jele".

Szabolcs Attila (Fidesz-KDNP) XXII. kerületi polgármester az eseményen emlékeztetett: 2010-ben az új kormány egyik első feladata volt a nemzeti összetartozás napjának kijelölése, hogy jelezze, a természeti határok ugyan megváltoztathatók, a magyarok szívébe írt határok azonban nem.

*********
Juhász Gyula: Trianon


Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
...
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!

2011. június 7., kedd

Sógor Csaba Strasbourgban a romániai magyarellenes megnyilvánulásokról beszélt




Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő (EP) Strasbourgban, az intézmény plenáris ülésének első napján, napirenden kívül, a közelmúltban Romániában észlelt magyarellenes megnyilvánulások ellen emelt szót.


A június 6-i, hétfő esti beszédében az erdélyi magyar képviselő utalt a Székelyföld Brüsszeli Képviseletének megnyitása kapcsán Romániában észlelt ellenséges megnyilvánulásokra, de kitért a Trianon emléke és fontossága előtt tisztelgő, hazai, békés akciókat ért támadásokra is.

Az erdélyi magyar képviselő felszólalásának szövege alább olvasható:

"A multikulturalitás azt feltételezi, hogy az egymás mellett élő népek kölcsönösen ismerjék egymás múltját, kultúráját és nyelvét. Ennek a kölcsönösségnek a hiányával magyarázható az a hisztériakeltés, amelynek a napokban tanúi voltunk Romániában.

Két romániai megye képviselete irodát nyitott Brüsszelben. Az egyik fővárosi riporter véleménye szerint csupán az a gond, hogy a két megye lakossága túlnyomórészt más etnikumú, mint az országos többség. Gond ez ma Európában?

Hasonlóan furcsa az a gondolkodás is, amely megtiltaná a szomszédnak, hogy megemlékezzen a napról, amikor elvesztette vagyonát, földjét, esetleg családtagjait. Erre is volt példa a napokban, amikor az első világháborút lezáró trianoni békeszerződésre emlékeztünk június 4-én.

Egy kirekesztő, elnémító, múltat és történelmet letagadó, egy régió fejlődését megtiltani akaró gondolkodásra van ellenszer: egy nyitott, befogadó, kulturális értékeket megbecsülő, a kisebbség jogait tiszteletben, tartó erős Európa."

************
Hazaárulás miatt feljelentette egy román szervezet a romániai magyar EP-képviselőket

Feljelentette a három erdélyi magyar európai parlamenti (EP) képviselőt a legfelsőbb bíróság ügyészségén a Polgárokat az Állami Visszaélésektől Védő Alapítvány (Facias), amiért azok támogatták a Székelyföld brüsszeli lobbiképvisletének megnyitását.

A Facias szerint Tőkés László – aki egyben az EP alelnöke is –, Sógor Csaba és Winkler Gyula tette az alkotmányos rend megdöntésére irányuló cselekedetnek, illetve összeesküvésnek minősül.
A Facias rámutat: az eddigi európai uniós gyakorlat szerint a tagállamokban elismert területi egységek nyithatnak lobbiirodát Brüsszelben annak érdekében, hogy európai szinten népszerűsítsék érdekeiket. „Mivel a Székelyföldet, amely Hargita, Kovászna és Maros megyéből áll, a román hatóságok nem ismerik el, mesterséges, helyi szinten el nem ismert csoportosulásról lévén szó, egyértelmű a kezdeményezés törvénytelensége és alkotmányellenessége” – állítja a Facias, amely azt is felrója, hogy az irodát a Magyar Régiók Házában nyitották meg, így az – szerinte – nem gazdasági, hanem etnikai alapon működik. A szervezet szintén kifogásolja, hogy június 4-én, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján Csíkszeredában olyan megemlékezést szerveztek, amelyen elhangzott: a Székelyföld nem Románia.

Támadásba lendült az utóbbi időben egyre hevesebb magyarellenes retorikát alkalmazó Szociáldemokrata Párt (PSD) EP-frakciójának vezetője, Cătălin Ivan is, aki az uniós törvényhozás plénumában Tőkés László leváltását követelte az EP alelnöki tisztségéből. A politikus, aki „Európa – egységet, nem pedig etnikai alapú szegregációt!” feliratú pólóban feszített, – valótlanságot állítva – azzal vádolta meg Tőkést, hogy „nap mint nap etnikai alapú szegregációról beszél, valamint arról, hogy egy uniós tagállamból területeket kell kiszakítani, és azokat egy másik tagállamhoz kell hozzácsatolni.”
Mint arról beszámoltam, a Hargita és Kovászna megyei közgyűlés által finanszírozott, de Maros megyét is képviselő Székelyföld-iroda szerdán nyílt meg Brüsszelben Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes részvételével. Az iroda megnyitására a román politikum és a sajtó egy része hisztérikusan magyarellenes kirohanásokkal reagált, az eseményt az ország területi egyesége elleni támadásként próbálva beállítani.

2011. június 6., hétfő

Nemzeti Összetartozás Napja Erdélyben és a Partiumban






A magyarországi forgatókönyvhöz hasonlóan zajlottak a június 4-ei események Erdélyben és a Partiumban is nagyon sok településen a Nemzeti Összetartozás Napjára különböző eseményeket szerveztek.



Nagyvárad



Az EMNT Bihar megyei demokrácia-központjaiban magyar állampolgárságért folyamodók több érdekes korabeli dokumentummal bizonyították jogosultságukat – ezekből a leszármazást igazoló okiratokból rendezett kiállítást a szervezet Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében a Nemzeti Összetartozás Napján. Nagy József Barna, a váradi demokrácia-központ irodavezetője elmondta: a dokumentumok tulajdonosait arra kérték, engedjék meg, hogy készüljön egy fénymásolat a családi kincsként őrzött iratokról, hogy a tárlat anyaga összeállhasson, de olyan is volt, aki inkább saját pénzén készített színes másolatot saját, nagy becsben tartott dokumentumáról. Italmérési engedély, himlőoltási bizonyítvány is látható a kiállításon. A kiállításmegnyitón a régi Váradot felidéző képekből és a két világháború közötti filmhíradókból álló vetítést is megtekinthettek az érdeklődők. A kiállítás ezen a héten még látható.

Este – akárcsak az előző években – az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) a Nagyvárad fölé emelkedő domboldalon egy hatalmas T betűt állítottak fel, mint Trianon jelképét, majd azt meggyújtották.

Bőrfejűektől tartottak Szatmáron

A trianoni döntés előzményeiről, a romlás előjeleiről beszélt vasárnap Szatmárnémetiben az itt összesereglett romániai, magyarországi, ukrajnai, illetve szlovákiai fiataloknak Szidiropulosz Archimédész budapesti szociológus. A találkozót egyébként a Szatmári Híd Egyesület szervezte, amely az Európai Unió négy országra kiterjedő szomszédsági programjának (ENPI) felhasználásával szombaton Domahidán folkfesztivált tartott, vasárnap pedig Szatmárnémetiben, a református gimnázium udvarán irodalmi műsort, hagyományos mesterség-bemutatót, néptáncelőadásokat, valamint koncerteket is szervezett a fiatalok számára. Krakkó Rudolf elnök szerint egyetlen kisebb incidens árnyékolta be mindössze a találkozót. Megjelentek ugyanis a közegészségügyi hatóság emberei körülnézni annak ellenére, hogy ennivalót nem árusított senki. Utólag vallották csak be, hogy tulajdonképpen azért küldték őket, nézzék meg, mi történik, mivel itt állítólag „felfegyverzett bőrfejűek gyülekeznek, akik embert akarnak ölni”. Hogy pontosan ki küldte őket, azt nem árulták el (mindössze annyit mondtak, hogy több helyről hallották ugyanezt), azonban látva, hogy a rendezvény nyugodt mederben folyik, távoztak.

Szidiropulosz Archimédész előadásában egyébként két olyan problémát boncolgatott, amelyek az ország feldarabolásának okai között említhetőek. Az egyik, hogy az ellenzéki obstrukció miatt csak nagyon későn tudtak törvényt alkotni a véderő fejlesztéséről (miközben az összes környező ország készült a háborúra), a másik pedig a nemzetiségi kérdés volt, az 1868-ban meghozott, igen liberális nemzetiségi törvényt ugyanis nem sikerült a gyakorlatban alkalmazni. Kereskényi Sándor szatmárnémeti irodalomtörténész felkért szakértőként szintén rávilágított néhány fontos, a tragédiához vezető mozzanatra a második világháborút lezáró diktátum előtti időszakból.

Több ünnep Vásárhelyen

Több helyszínen, több időpontban és többféleképpen ünnepelték meg Marosvásárhelyen az összetartozás napját. A Székely Nemzeti Tanács a Kultúrpalota nagytermébe hívta tagjait és szimpatizánsait, illetve az erdélyi magyar politikai pártok képviselőit. Utóbbiak el is mentek, de közöttük egyetlen felelős beosztásban lévő politikust nem lehetett látni. A kultúrműsorral egybekötött rendezvényen az SZNT több fontos határozatot fogadott el. Egyike az őshonos kisebbségek által lakott régiók sajátosságainak elismertetése. Ahhoz, hogy a tervezet az Európa Tanács asztalára kerüljön, az Izsák Balázs által vezetett szervezet hét uniós államból csaknem egymillió aláírást készül összegyűjteni.
Az Erdélyi Magyar Ifjak külön emlékeztek meg Trianonról és következményeiről, akárcsak a Sapientia diákjai is, akik éppen június 4-én ballagtak el az egyetemről. Kató Béla református püspökhelyettes, a Sapientia Alapítvány elnöke, miután a sok keserűséget okozó napként emlegette június 4-ét, a Trianon „békés megválaszolására” tért ki. „Tavaly óta június 4. nem a gyász, hanem az összetartozás napja. Tizenegy évvel ezelőtt a magyar kormány megalapította a Sapientia egyetemet, amely egy válasz volt Trianonra. Trianonra csakis ilyen válaszokat szabad adni” – hangsúlyozta a lelkész, aki igazán akkor lenne boldog, ha végzős diákok is hasonló válaszokat adnak majd.

Esős ünnep Gyergyóban

Gyergyószentmiklóson eső zavarta meg a Nemzeti Összetartozás Napjának megemlékezését, többek szerint emiatt jelentek meg szombaton este hat órakor alig kéttucatnyian a köztemetőben. „Trianont a világhatalom készítette elő és valósította meg, magyar és nem magyar segédlettel, szomszédos kivitelezéssel” – hangoztatta átfogó történelmi expozéjában Rokaly József nyugdíjas történelemtanár, helyi tanácsos, kifejtve: az utódállamok kilencvenéves politikája azt mutatja, hogy azok, akik feje fölött a határt 1920-ban átrajzolták, csak úgy maradhatnak meg, ha önkormányzati jogot kapnak minden szempontból. Kihangsúlyozta, hogy a székelység nem minél később akar beolvadni a többségi nemzetbe, hanem soha. Mint mondta, mi akarunk maradni magyarnak, és jogos követeléseinket a többségi nemzet 1918-ban elismerte. Rokaly József beszéde után a politikai pártok és civil szervezetek képviselői koszorút helyeztek el az első világháború hőseinek sírjánál.


A trianoni békediktátumra emlékeztek Csíkszeredában

Csíkszeredában is megemlékeztek szombaton a 91. esztendővel ezelőtt aláírt trianoni békediktátumról, melynek következtében Magyarországot a történelemben példátlan módon feldarabolták, az ország kétharmadát és magyarok millióit juttatva idegen uralom alá.

A hargitai megyeszékhelyen a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) csíkszeredai szervezete, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület és az Erdélyi Magyar Ifjak csíkszeredai szervezete által megrendezett esemény lovas felvonulással kezdődött. A megemlékezők a csíkszeredai Gloria Victis szobornál csatlakozhattak a huszárokhoz, majd a Vár tér érintésével átvonultak a Szabadságtérre. A menet élén a „népek Krisztusát”, a keresztre feszített Magyarországot vitték magasba emelve az ifjak.
A Szabadságtéren a huszárok tiszteletet parancsoló díszőrsége jelenlétében köszöntötte a közel 250 résztvevőt Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője. Kijelentette: kilencvenegy éve olyan csapást mértek a magyar nemzetre, amelynek most is érezzük hatását. Trianon a mi keresztünk, de a nemzet nem felejtheti halottját. A nemzetnek hűnek kell lennie Istenéhez, hazájához és harcolnia kell az igazáért, mert „rozsdázik már az éle a gyilkos tőrnek” – nyomatékosította Tóth.

Tőke Ervin, a csíkszeredai EMI társelnöke ünnepi beszédében kifejtette: „ezen a napon együttérzésünket fejezzük ki a hajdani Magyarország szétszakított területein élő nemzetrészekkel, akik szülőföldjüket el nem hagyva, idegen uralom alá kerültek. Kilencvenegy évvel ezelőtt Székelyföldet, Erdélyt és a Partiumot Romániához csatolták, egy olyan nép és egy olyan kormányzat kezébe adták sorsunkat, amely azóta sem tartotta be sem az általa aláírt békediktátum követelményeit, sem a gyulafehérvári román országgyűlés határozatait”.
„Magyar anyák, minden leendő és gyakorló erdélyi és minden magyar kismama, kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy a kezetekben, a méhetekben van Magyarország jövője” – üzente beszédében Gergely István. Hangsúlyozta: a magyar anyák bősége által áldatik meg a magyar nép. A magyar anyák szíve tudja megnemesíteni a férfit, hogy a férfiből apa váljon. A magyar anyák tudják újra beültetni a levágott részeket. Ők tudják gyerekzsivajjal vegyíteni a harangok szavát, mert ott ahol a harangok hangjába magyar gyermekek zsivaja vegyül, ott nem tűzvész, nem árvíz, nem nemzetpusztulás, hanem győzelemünnep hirdettetik – mondta Gergely. A beszéde végén egy szent ember neki küldött üzenetét tolmácsolta, amely egyúttal mindnyájunknak is szól itt a Kárpát-medencében: ne hódoljunk be, tartsunk ki és ne féljünk.

Ferenczi Gábor, az Országgyűlés Oktatási, Tudományos és Kutatási Bizottságának, valamint a Jobbik Oktatáspolitikai Kabinetjének tagja beszédének elején örömét fejezte ki, hogy eljuthatott Székelyföldre. Ezzel egy régóta dédelgetett álma vált valóra, mert úgy érzi, hogy hazaérkezett, mert itt igazán magyarnak érezheti magát. Rámutatott: mindannyiunk kötelessége, Istentől való küldetése vigyázni arra, nehogy porba hulljon magyar nemzetünk. Meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy megmaradjunk dédapáink földjén – mondta a politikus.
Benkő Emőke, a történelmi vitézi rend Bardóc-Miklósvárszék székkapitánya a többi között felhívta a figyelmet arra, hogy népünk egy negyede másodrendű állampolgárként él szülőföldjén. Nálunk és a környező országokban ma is folyik az összefüggő magyar lakta területekre való betelepítés, az etnikai összetétel megváltoztatása érdekében. Kijelentette: a népek önrendelkezési joga a székelyeket is megilleti és az igazságos, népakaratra támaszkodó döntés hozhat csak tartós békét a mi számunkra.
A beszédek végeztével a megemlékező gyülekezetet Csapai Árpád római katolikus pap, Szatmári Szilárd református és Solymosi Alpár unitárius lelkipásztor áldotta meg lélekerősítő gondolataikat megosztva a hallgatósággal.
A június 4-i megemlékezésen a szónoklatok között szavalatok hangzottak el Szilágyi Árpád, Bartalis Bernadett és Iochom Zsolt előadásában, valamint az Árvácska zenekar műsora is hangulatosabbá tette a szomorú évfordulót.

2011. június 4., szombat

Trianon 1920.június 4




Ne feledd Trianont !
Mikor édesanya gyermekét tanítja
Az első magyar szóra
Mikor szívedben ébred a hazaszeretet
Mikor a nemzet még él
Akkor se feledd Trianont
Ne feledd Trianont !
Ha már más elfeledte
Mikor a harangnak nem szól már a lelke
Mikor a szónokok idegen szót szólnak
Mikor bőségében vagy a jónak
S a vasököl megolvad
Ne feledd Trianont !
Mert nem vagy Te gyáva
Aki gondolatban szabad
E csonka hazában
Szívedben él még a haza imája
Térképen ragyog csak
A magyarok hazája !
Ne feledd Trianont !
Ha már útra keltél
Mögötted hagytad ,ami még él
Ha már nem hív haza a harangok szava
Nem ölel már többet magyar édesanya
Ha már hallod a tenger zúgását
Akkor se feledd-e bús magyar hazát
Ne feledd Trianont !
Mert szétesett az ország
Földjét idegen tankok megtaposták
Magyar megtagadta magyar testvérét!
Hiába ontotta oly sok hős a vérét
A széthúzás okozza a nemzet vesztét !
Ha majd leomolnak a magas falak
Ledönti őket az akarat
Ha a harangok örömükben zúgnak
Ha eltörölhetjük a múltat
Ha a turulmadár szabadon száll az égen
Ha a magyar zászló leng büszkén ,szépen
S EURÓPÁBAN a szent béke honol
Testvér,testvérét átölelheti végre
Szabad lesz minden nemzet egészen
S eljön az isteni szeretet
Akkor,Te akkor se felejtsd el
Fájó emlékedet HAZÁM !!!

2OO5."Kőbe vésett szavak"c. kötet





Dáma Lovag Erdős Anna

2011. június 2., csütörtök

Trianon




Az első világháborút a Párizs környéki békék zárták le, melyek újraszabták Európa térképét. Az Osztrák-Magyar Monarchia helyén új államok jelentek meg - Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság - újra létrejött Lengyelország, illetve megjelentek a baltikumi kisállamok (Észtország, Lettország, Litvánia). Mindezek mellet új határok jöttek létre a Balkánon is.

Ám a békekötések sorában az egyik szerződés különösen igazságtalan módon "büntetett" meg egy egész nemzetet, több mint három millió honfitársunk életét megpecsételve, és további generációk sorát évszázadokra megbélyegezve. Trianon - a magyar fül számára az egyik leggyűlöltebb szó, ugyanakkor a dac és összetartozás szimbóluma is.



Bár az erősebb jogán 1920-ban eltiporhattak minket, a magyarság mégis bizonyította - és bizonyítja máig - semmilyen szerződés, vagy igazságtalan dokumentum nem szakíthatja szét a magyarság ezer éves együvé tartozásának érzését!

A győztes ANTANT nagyhatalmak Magyarországgal 1920 június 4-én kötötték meg a trianoni békét, a versaillesi Nagy-Trianon kastélyban.

A békediktátumot a világháborúban győztes Antant hatalmak, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, és a háborúban vesztes Magyarország, vagyis a Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá.

A példátlanul felelőtlen szerződés népünkre eröltetése, a magyar nemzet történelmének egyik legigazságtalanabb módon létrehozott, és legtragikusabb következményekkel járó eseménye volt. A diktátum révén ugyanis 1920-ban mintegy 3,2 millió magyar került külföldi országok területére. Országgyűlésünk 2010 május 31 -én a diktátum aláírásának napját - vagyis június 4-ét - a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.

A békediktátum előzményei

A magyarokkal kötött béke a törökhöz hasonlóan kivételt képezett a békekötések sorában, mivel Magyarországon a háború után nem voltak alkalmas állapotok a békeszerződés aláírására. Az őszirózsás forradalom után ugyanis, 1919 március 21-én a tanácsköztársaság időszaka következett, melynek alig több mint 4 hónapja alatt a kommunista vezetés megkísérelte visszaszorítani az országot több irányból elözönlő, és Magyarország kivérzett helyzetét kihasználó szerb, csehszlovák és román csapatokat. A békekötést szorgalmazó, de egy új kommunista állam kialakulását már ellenző Antant, ekkor támogatni kezdte a magyar földre jogtalanul betörő csapatokat, aminek eredményeképp a Magyar Tanácsköztársaság végül 1919. augusztus elsején elbukott. Az ezt követő hónapokban Magyarországon bizonytalan politikai helyzet alakult ki, így az Antant megint nem tudta megfelelő legitimitású magyar vezetéssel aláíratni az első világháborút lezáró békét.

Végül a nyugati hatalmak egy brit diplomatát - George Clerket – voltak kénytelenek Magyarországra küldeni annak érdekében, hogy segítsék egy legitim magyar államrend létrehozását. Clerk az egyetlen tényleges hatalommal bíró katonai parancsnokkal, Horthy Miklóssal kezdett tárgyalásokat, aminek eredményeképp végül megszületett egy új és a nyugat által is elfogadható magyar alkotmányos rendszer. Ennek élén 1920 március elsejétől Horthy Miklós kormányzóként állhatott, de garantálnia és biztosítania kellett a Trianoni béke haladéktalan aláírását.

A magyar országgyűlés küldöttséget menesztett tehát a békeszerződés véglegesítése előtti tárgyalásokra. A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség vonata 1920. január 7-én reggel 8 óra 10 perckor érkezett Párizsba, a Gare de l’Est-re. Az állomáson Henry alezredes, a Magyar Békeküldöttséghez beosztott katonai misszió főnöke fogadta az érkezőket, vagyis gróf Apponyi Albert, gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pál küldöttet. Teleki magával hozta a Kárpát-medence etnikai viszonyait ábrázoló térképét, amelyen piros színnel jelölte a magyarságot. Innen az elnevezés: „a vörös térkép”. A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott házi őrizetben tartották, azaz valójában nem vehettek részt a konferencián.

1920 január 15 –én délután 3 órakor megjelent a Főtanács előtt gróf Apponyi, gróf Teleki, gróf Bethlen, Popovics, báró Lers, gróf Somssich főmegbízottak, valamint Praznovszky Iván, Hegedűs Lóránt, gróf Csáky István, hogy a békefeltételeket átvegyék. Újságírókat a békekonferencia titkársága nem hívott meg s így csak dr. Fabró Henrik a MTI igazgatója juthatott be. Az összekötő tisztek szintén jelen voltak. A fogadtatás a földszinti vörös szalonban történt. A delegátusok beléptekor Clemenceau felfüggesztette a Főtanács ülését, üdvözölte a Magyar Békeküldötteket és nekik helyet mutatott. Ezután kijelentette, hogy a Főtanács gróf Apponyinak azt a kérését, hogy Magyarország helyzetéről szóbeli előadást tarthasson, egyhangúlag elfogadta (gróf Apponyi szóbeli tárgyalást és nem előadást kért), egyúttal kérdést intézett gróf Apponyihoz, hogy hajlandó volna-e e célból másnap du. fél 3 órakor a Főtanács előtt megjelenni. Gróf Apponyi igenlőleg válaszolt. Erre még megjegyezte Clemenceau, hogy gróf Apponyi előadása szóbeli vitára éppoly kevéssé adhat alkalmat, mint a németek, osztrákok, bolgárok hasonló szóbeli előadása. Ezek után M. Hermite, a békekonferencia titkára átnyújtotta a békefeltételeket francia, angol és olasz nyelven gróf Apponyinak, ő pedig azokat gróf Csákynak adta át. Clemenceau a válaszra 15 napos határidőt tűzött ki. A delegátusok még aznap este és a rákövetkező éjszaka átfutották a békeszerződés szövegét.

Másnap, vagyis 1920. január 16-án gróf Apponyi Albert megtartotta a francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, híres „védőbeszédét” angol, francia és olasz nyelven.

„Ily nehéz és különös helyzet előtt állva, kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez Magyarországgal szemben? Önök, Uraim, akiket a gyõzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bûnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelõsökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen õ az, aki az összes nemzetek közül a legbûnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidõn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.”

Ezzel a beszéddel gróf Apponyi nemcsak személyes sikert ért el, hanem úgy formai, mint tartalmi tekintetben tökéletes érvei szemmel láthatólag mély hatást tettek a jelenlevőkre. Clemenceau kikötése ellenére, hogy gróf Apponyi előadását szóbeli vita nem követheti, Lloyd George szót kért és kérdést intézett az elszakítandó területeken levő magyarság helyzetére és számarányára vonatkozólag. Gróf Apponyi erre a kérdésre gróf Teleki nemzetiségi térképének bemutatásával és megmagyarázásával adott feleletet. Eközben a többi antantállam képviselői körül állották őket és nagy érdekkel hallgatták a gróf Apponyi és Lloyd George között folytatott eszmecserét. A térkép és beszéd hatása az volt, hogy a világsajtó a legtávolabbi országokban is kénytelen volt a népek öntudatába belevinni az idegen iga alá jutó 3 400 000 magyar sorsának problémáját. A meghallgatás után gróf Apponyi január 18-án a delegáció tagjaival elindult Budapestre. Francia részről most Sermage őrnagy kísérte a békeküldötteket vissza. Neuillybe[n] csak Praznovszky főtitkár, akit az elnök helyettesítésével bízott meg, gróf Bethlen, gróf Csáky Imre, báró Láng, Konek, Török, Wettstein, Ottrubay, Kiss, Barkóczy, Bobrik és gróf Csáky István maradtak, hogy az összeköttetést a békekonferenciával fenntartsák és a még hátralevő jegyzékek benyújtását intézzék. A sajtó részéről dr. Fabró és Ottlik György maradtak ott.

Megérkezve Budapestre, gróf Apponyi januárius 21-én plenáris ülésre hívta össze a békeküldöttség tagjait. Beszámolt a Párizsban történtekről és kijelölte a szükségessé vált új munkát. A munkabeosztás ugyanaz maradt, mint Neuillyben, azzal a különbséggel, hogy újabb albizottságokat is felállítottak.

Februárius 12-én a békeküldöttség Budapestre utazott tagjai visszatértek Neuillybe. Csatlakoztak hozzájuk még dr. Ottlik Iván, dr. Zoltán Béla, Kovács Alajos, Viczián Ede, dr. Gerevich Tibor, Biró Alajos és Maszlovszky Károly statisztikus, akik az első alkalommal nem mentek ki a szűkebb küldöttséggel. A válaszjegyzékek egy részét gróf Apponyi Albert, Praznovszky Iván és gróf Csáky István a kitűzött órában pontosan átadták. Februárius 15-én gróf Apponyi még egy kísérletet tett szóbeli tárgyalások elérésére, de eredménytelenül. Tekintve, hogy a Békekonferencia válasza a magyar ellenjavaslatokra még soká nem volt várható, gróf Apponyi a békeküldöttséggel március 31-én visszatért Budapestre. Neuillyben az ügyek vitelével Praznovszky Ivánt bízta meg, aki mellett Wettstein János, Bobrik Arnó és Fabró Henrik maradtak. A békeküldöttség Budapestre érve, tovább folytatta munkásságát a hadifoglyok és a megszállott területeken lakó polgártársaink érdekében. Április 8-án a békeküldöttség Neuillyben maradt tagjai átköltöztek Versailles-ba, az Hőtel des Reservoirs-ba, ahol teljesen szabadon mozoghattak.

Május 5-én Henry alezredes átadta Praznovszky követnek a végleges békefeltételeket, valamint a kísérőlevelet. A válaszra tíz napos határidőt tűztek ki de a békeküldöttség ennek további tíz nappal való meghosszabbítását kérte. A határidőt erre május 21-ére tolták ki. Praznovszky követ május 6-án Budapestre utazott a végleges békefeltételekkel. A válasz három részből állott, úgymint a kísérőlevélből, a békeküldöttségünk részéről benyújtott jegyzékekre adott válaszból és a békefeltételek végleges szövegéből. Megérkezés napján, május 9-én este, a békeküldöttség azonnal összeült a külügyminisztériumban, a végleges békefeltételek első tanulmányozására. Ezzel megkezdődött az állandó tanácskozás, amelybe lassanként bevonattak az összes szaktekintélyek, az egész kormány és a békeküldöttség minden tagja. A békeküldöttségnek május 10-én tartott teljes ülésében gróf Apponyi kifejtette, hogy a Békeszerződés eredeti szövegén lényeges változás nem történt, így kilátásba helyezte a békeküldöttség lemondását.

Tehát hiába hangzottak el észérvek és logikus, józan indoklások, hiába volt Apponyi meggyőző beszéde január 16 –án, az Antant ragaszkodott az eredeti, esztelen és megdöbbentően súlyos határmódosításokhoz.

Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti út és vasút, a Csallóköz (a megmaradt, összekötő utak nélküli sugaras szerkezet máig a magyar közlekedés egyik gondja). Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (például a Csallóköz, Székelyföld, az egykori Partium és Bácska egyes részei), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt. A magyar tárgyalási stratégia alapvetően Magyarország területi integritásának megőrzését szerette volna elérni. Érveik az ország történelmi, földrajzi és gazdasági egységét igyekeztek alátámasztani. Emellett a magyar delegáció kérte a népszavazás lehetőségét is, a szövetségesek által sokat hangoztatott önrendelkezés és nemzetiségi elvre hivatkozva.

A kirívó, és a pártatlan országokat is meglepő mértékű elcsatolások hátterében három tényező állt: 1) az ország speciális geopolitikai helyzete, 2) a háború végi tanácsköztársaság, mely rontotta megítélésünket és alkalmat adott a környező országoknak a jogtalan betörésekre, 3) és végül az a tény, hogy szomszédaink a győztesek oldalán fejezték be a háborút, melyet kihasználva erőteljes lobbyba kezdtek az Antant hatalmaknál a magyarok ellehetetlenítésére.

Apponyi Albert vezette küldöttség május 19 –én mondott le. Május 21-én Praznovszky követ átadta Versailles-ban Henry alezredesnek a békeküldöttség lemondását és a magyar kormány válaszát. Május 23-án Millerand francia miniszterelnök értesítette Praznovszky követet, hogy az aláírás Versailles-ban, a Grand Trianon kastély nagytermében, június hó 4-én fog végbemenni. Egyszersmind kifejezte azt a kívánságát, hogy az aláírók a kormány tagjai legyenek.

A trianoni békediktátumot végül az 1920 tavaszán kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának két politikailag súlytalan tagja – a már említett Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter - 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16:32-kor írta alá. Az igazságtalan szerződést aláíró magyar kormány hamarosan lemondott. 1920. június 4-én, délelőtt tíz óra Budapesten és országszerte "megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe.

A békediktátum

A diktátum a többi vesztes féllel megkötött szerződéshez hasonlóan három rendelkezési körben tartalmazott súlyos "büntetést" és korlátozást. Az első és legsúlyosabb, az ország területének megcsonkítása, - vagyis a határrendezés volt - a másodikat a jóvátétel kiszabása, a harmadikat pedig hazánk fegyverese erőinek korlátozása jelentette.

A szerződés 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. A jóvátételt illetően a pontos összeg meghatározása később történt meg, 1923-ban, és 200 M aranykorona megfizetését jelentette.

A diktátum legnagyobb jelentőséggel bíró részében mindenfajta hozzáértést, igazságos mérlegelést, vagy józanságot nélkülöző egyoldalú döntéssel, példátlan részrehajlással és nemzetünk iránti rosszindulattal Magyarország az alábbi területeket veszítette el:

Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság keleti része) Romániához került; – 103 093 km², a Magyar Királyság 31,78%-a.
az északon a főleg rutének által lakott Kárpátalja, a főleg szlovákok lakta Felvidék, a szinte csak magyarok lakta Csallóköz Csehszlovákiához került; – 61 633 km², a Magyar Királyság 18,9%-a.
délen az újonnan alakult délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett
Magyarországból a Szerémség, Drávaköz (1163 km²), Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz (729 km²) és a Muravidék (947,8 km²) – 62 092 km², a Magyar Királyság 19,14%-a.
egész Horvát-Szlavónország; – 42 541 km², a Magyar Királyság 12,87%-a.
nyugaton egy sáv Ausztriához került, ahol később az új területekből Burgenland néven önálló tartományt hoztak létre a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján; – 3 965 km², a Magyar Királyság 1,22%-a.





Továbbá:

-északon Szepes és Árva megyéből az alábbi községek kerültek Lengyelországhoz:
Alsólápos (Lapsze Niźnie), Alsólipnica (Łipnica Wielka), (Czarny Dunajec*), Jablonka (Jabłonka), (Nowy Targ*), (Raba Wyżna*), (Bukowina Tatrzańska*)
Czarny Dunajec községből Pekelnik (Piekelnik) és Podszkle (Podskle) települések,
Nowy Targ községből Derzsény (Dursztyn), Bélakorompa (Krempachy) és Újbéla (Nowa Biała) települések,
Raba Wyżna községből Bukovinapodszkle (Bukowina Osiedle), Harkabúz (Harkabuz) és Szárnya (Podsarnie) települések,
Bukowina Tatrzańska községből Feketebérc (Czarna Góra), Szepesgyörke (Jurgów) és Répásfalu (Rzepiska) települések; – 589 km², a Magyar Királyság 0,18%-a.
-Fiume (mai neve: Rijeka) városa is a magyar Szent Korona része volt, de rövid önállóság után Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került, majd 1947-ben Jugoszláviához csatolták; – 21 km², a Magyar Királyság 0,000065%-a.

A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent)lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza.

A béke állandó felülvizsgálatának szándéka (revízió) tovább rontotta a szomszédos országokkal meglévő rossz viszonyt (Kisantant), és protekcionista (hazai gazdaságot védő, másokat kiszorító), távolabbi piacokat, politikai szövetségeseket kereső (Olaszország majd Németország) gazdaságpolitikához vezetett. Történelmi, kulturális, gazdasági, etnikai és földrajzi érvekre hivatkozva folyamatossá vált a revíziós propaganda, mely nem vette figyelembe a realitásokat: minden területet (nem magyarok lakta területeket is) visszakövetelt. (Egyik jelmondata: "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország"). A Horthy-korszak a sérült nemzettudat sajátos ellensúlyozására törekedett ("Szent István-i állameszme", "kultúrfölény" a Kárpát-medencében, határon túli egyetemek átköltöztetése az új határok mögé), liberalizmus-és baloldal-ellenes jellegével, politikai antiszemitizmusával jobboldali, úgy nevezett keresztény-nemzeti (gyakran soviniszta-irredenta), tekintélyelvű (autoriter) ideológiát képviselt. A gazdasági világválság (1929-33), illetve Hitler németországi hatalomátvétele (1933) után az ország külpolitikai-gazdasági mozgástere egyre szűkebb lett (német-olasz orientáció), a jobbratolódó, s a náci Németország mellett egyre jobban elköteleződő magyar politika a revízió gyakorlati megvalósítása, majd az újabb háború felé haladt.

Trianon történeti kronológiája

1920. január 5.
Elutazik Párizsba a magyar békeküldöttség. Vezetôje Apponyi Albert gr; fômegbizottak: Teleki Pál gr, Bethlen István gr, Somssich István gr, Zoltán Béla, Lers Vilmos br. és Popovics Sándor.

1920. január 14. A magyar békeküldöttség átadja megbízólevelét a békekonferencia Legfelsôbb Tanácsa elnökének. Egyszersmind nyolc jegyzéket nyújt át, igen terjedelmes mellékletekkel, egyrészt a háborús felelôsség vádjának elhárítására, másrészt a történelmi Magyarország területi épségének védelme ügyében.

1920. január 15. A békekonferencia Legfelsôbb Tanácsa Clemenceau elnökletével fogadja a magyar küldöttséget s közli a Magyarországgal kötendô béke feltételeit.

1920. január 16. Apponyi Albert gr., a magyar küldöttség vezetôje, a párizsi békekonferencia Legfelsôbb Tanácsának ülésén e területi kérdések eldöntéséhez népszavazás elrendelését kéri.

1920. január 20. A békeküldöttség visszatér Budapestre. A kormány 15 napot kapott a békefeltételekkel kapcsolatos észrevételek kidolgozására.

1920. január 21. A békeküldöttség ülése, Huszár miniszterelnök és Horthy fövezér részvételével, a békefeltételeket elfogadhatatlannak nyílvánítja és az észrevételek kidolgozásához a 15 napos határidô meghosszabbítását kéri.

1920. február 6. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia megbízottjai közös memorandumot juttatnak el a békekonferenciához, amelyben rögzítik Magyarországgal szembeni területi követeléseiket, és tiltakoznak a magyar békeküldöttség által követelt népszavazás ellen.

1920. február 8. A minisztertanács elfogadja a párizsi békekonferenciának átnyújtandó választervezetet. A magyar kormány elutasítja a békefeltételeket: ellenjavaslatai a területi kérdésekben a népszavazás elvén alapulnak.

1920. február 12. A magyar kormány válaszát átnyújtják a nagykövetek tanácsának.

1920. május 6. Az antant megbízottjai Párizsban átnyújtják a végleges békefeltételeket a magyar kormány békeküldöttségének. A. E. Millerand, a békekonferencia elnöke kisérôlevelében visszautasítja a magyar küldöttség érveit, ugyanakkor nem zárja ki a határok késôbbi békés úton történô kiigazításának esetleges lehetôségét.

1920. június 4. Aláírják a Magyarországgal kötött békeszerzôdést a Versailles-i Kis-Trianon palotában. Törvényesíti Nyugat-Magyarország, a Felvidék, Erdély, a Délvidék és Horvátország elszakítását, az ország haderejének létszámát 35 ezer fôre korlátozza, megtíltja az általános hadkötelezettséget , korlátozza a fegyvergyártást, kötelezi Magyarországot az általa okozott háborús károk megtérítésére , késôbb megállapítandó jóvátétel formájában, a nemzetközi kereskedelemben a legnagyobb kedvezmény elvét köteles biztosítani a gyôztes hatalmaknak, a békeszerzôdés pontjainak betartását az e célból Magyarországba küldött katonai ellenôrzô bizottság végzi........ Az aláírás percében a békeszerzôdés elleni tiltakozásul megkondulnak a harangok, a közlekedés leáll 10 percre, bezárják az üzleteket, iskolákat, az egyetemeket, a Területvédô Liga tüntetést szervez.

1920. június. A védôligák szövetsége pályázatot hirdet az ország régi határainak visszaállítására buzdító ima és jelmondat megírására. A bíráló bizottság elnöke Rákosi Jenô. Papp-Váry Elemérné díhnyertes imája: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában, ámen". A díjnyertes jelmondat: "Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország".

Kivonat a Magyarország történeti kronológiája III. kötetébôl – 2. kiadás, Bp. 1983. (870-874. old)

2010. június 8., kedd

Aprópénzre váltott nemzeti érdek



A Trianon előidézte politikai, társadalmi, gazdasági problémák megoldásának egyedüli garanciáját az Európai Unió tagállamainak gyakorlatában elfogadott autonómiaformák meghonosítása jelentheti. A Magyar Köztársaság kormányának ezt a stratégiát kell követnie – fogalmazott dr. Kövér László, a Fidesz országos választmányának elnöke Farkaslakán. A politikust a kettős állampolgárságról, az autonómia-törekvés támogatottságáról és a romániai magyar képviseleti szervekről alkotott nézeteiről kérdeztük.

− Tárgyalt-e már az új magyar kormány a román féllel a kettős állampolgárságról? Ismerik a román kormány hivatalos álláspontját?



− Nem. Az állampolgárság kiterjesztéséről, az állampolgársági törvény módosításáról szóló indítványt nem a kormány terjesztette be az Országgyűlés elé, hanem azt már korábban, képviselői indítványként negyedmagammal terjesztettük elő. Értelemszerűen a régi kormánytól, amely egyébként sem a nemzeti újraegyesítésben jeleskedett, nem várhattuk el, hogy a mi nevünkben egyeztessen a környező országok kormányaival. Martonyi János, akkor még csak reménybeli külügyminiszter utazta végig a Kárpát-medencét, az EU-tagállamok fővárosait, hogy tájékoztassa a kormányokat: ezt a lépést, amely egyébként összhangban van a nemzetközi joggal és a Kárpát-medencei államok gyakorlatával is, meg fogjuk tenni. Románia esetében nem emeltek semmilyen kifogást. Nem is emelhettek, hiszen Románia hamarabb lépett erre az útra − több százezer moldáviainak van román útlevele, esetleg állampolgársága, és ezzel a gesztussal gyakorlatilag beemelték őket az Unióba.

− A szlovák–magyar kérdésben mi a román kormány álláspontja?



− Nem ismerem a hivatalos román álláspontot, de ahogy említettem, megértően és visszafogottan viszonyultak ehhez az ügyhöz. Ebben nyilván az is segített, hogy Romániának most éppen olyan kormánya van, amelyik a Fidesszel egy politikai pártcsaládba tartozik az Európai Unión belül − az Európai Néppárt tagjai mind a romániai demokraták, mind az RMDSZ, illetve a Fidesz. Úgy látom, mintha a romániai politikai elitben kisebbek lennének azok a komplexusok, amelyek Trianon óta jellemzőek a térségre.

− Vannak-e konkrétumok a kettős állampolgárság kiterjesztésének technikájáról?



− Egyelőre még folynak az előkészítő munkálatok. A jogszabály augusztus 20-án lép hatályba, és 2011. január elsejétől válik alkalmazhatóvá. A hátralévő csaknem fél év alatt kell elkészülniük azoknak a végrehajtási jogszabályoknak, amelyek leírják, hogyan és miként igényelhetik – tulajdonképpen vissza – az állampolgárságukat azok a magyarok, akiknek a felmenőik valamikor magyar állampolgárok voltak, és nem ők lépték át a határokat, hanem őket lépte át a határ.

– Véleménye szerint kell-e folytatni a kettős kormányülések hagyományát?



– Ezeket az üléseket nem tartom többnek, mint gesztusnak, amelyeknek természetesen van értelme. Az országos és a nemzetközi politikában is van értelmük a szimbólumoknak, gesztusoknak, ha azok nem hazugságra épülnek. Ha az együttműködésről, a trianoni trauma oldásáról van szó, érdemes közelednünk egymáshoz. Ugyanakkor ha csak a meglévő véleménykülönbségek, konfliktusok elfedésére szolgál az ilyen típusú találkozás, és a mosolydiplomácia eszközévé válik, akkor értelmét veszíti. A budapesti, meg a most hatalmon lévő és a következő bukaresti kormányon múlik, hogy olyan közös célokat tudjon kitűzni, amelyeket ezzel az eszközzel el lehet érni.

– Mi a második Orbán-kormány álláspontja az erdélyi magyarság önrendelkezéséről? Konkrétan vagy csak hallgatólagosan támogatják az autonómia ügyét?



− Ez egy nagyon jó kérdés. Először is: a nemzeti összetartozásról szóló törvényben, amely június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította, vannak olyan elvi alapvetések, amelyek egy jövőbeni nemzetpolitika kiindulópontját képezhetik. Ebben a törvényben az autonómia-törekvések támogatása konkrétan nevesítve van. Eddig vitatott volt, hogy az Alkotmány azon szakasza, amely kimondja, hogy a mindenkori magyar kormánynak kötelessége szem előtt tartani a határokon túli magyarok érdekeit, vonatkoztatható-e az autonómia-törekvések támogatására, vagy sem. Nos, ez a vita névleg lezárult, amint az Országgyűlés megalkotta a nemzeti összetartozásról szóló törvényt. Az autonómiakérdés azonban továbbra is megosztja a magyar belpolitikát, és érezteti hatását az elszakított nemzetrészek politikai elitje, illetve a budapesti kormányzat közötti párbeszédben is. Határozott véleményem, hogy már jóval előrébb tartanánk ebben az ügyben, ha a felvidéki, erdélyi, délvidéki politikai szervezetek – és azok egyre inkább a saját választói bázisuktól elszakadó vezetői – nem mondanak le az autonómiáról mint célról egy ehhez képest olcsó váltságdíjért cserében. Ha a jövőben a határokon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai vezetőit továbbra is az vezérli, hogy szerepet vállaljanak a bármilyen színű következő kormányokban, mert úgymond így tudják „megvédeni” a magyar érdekeket, akkor ennek a taktikának köszönhetően megint csak el fog veszni a stratégiai cél: az, hogy a magyar közösségek kivívják az önrendelkezés jogát. A jogot, amit Trinanonban részben meg is ígértek nekik, illetve amelyhez hasonlót Európa nyugati, szerencsésebb felében a gyakorlatban is alkalmaznak, anélkül, hogy a nemzetállamok szuverenitása, bármely nemzet méltósága csorbulna. Azt gondolom, hogy a magyar kormánynak aktívan, kezdeményezőként kell fellépnie a nemzetközi porondon az autonómia kérdésében. És Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban a kisebbségi magyar politikusoknak kötelességük felzárkózni mellénk − de néha az sem ártana, ha egy lépéssel előttünk járnának.

− Ennek fényében miként tudják felkarolni a felvidéki magyarság ügyét, hiszen a szlovák kormány elutasította a kettős állampolgárság lehetőségét?

− Minden nemzetközi fórumon el fogjuk mondani, hogy az Unióban nincs helye ilyenfajta politikának, sem olyan politikusoknak, akik saját országuk polgárainak egytizedét de facto ellenségként bélyegzik meg. A Fidesz Magyar Polgári Szövetség önmagában is Közép-Európa egyik legerősebb képviseletét adja az Európai Parlamentben, ha ehhez még hozzávesszük a felvidéki és az erdélyi magyar politikusokat is, akkor egészen komoly a magyar kontingens súlya, és ebben a vitában előbb-utóbb győzni fogunk. De hozzáteszem: az erdélyi, a felvidéki, az anyaországi magyarokat senki sem védi meg saját magukon kívül. Ha a felvidéki magyarok otthon nem állnak ki a saját jogaikért, akkor alul fognak maradni. Nem azért, mert létezik egy olyan erő, hatalom, állami intézményrendszer, amely őket ténylegesen fenyegeti és megbünteti, hanem azért, mert már lélekben, a fejekben vereséget szenvednek. Az elmúlt két évtizedet Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken és Délvidéken is lélekben és fejben veszítettük el. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ebből levonjuk a tanulságokat, és megpróbáljuk újrakezdeni a nemzetpolitikát.

− A magyar–magyar kapcsolatokban milyen intézményi változások várhatók?



− Ez még nyitott kérdés. Létezett a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), amit még az első MSZP–SZDSZ-kormányzás idején, ellenzéki kezdeményezésre hoztunk létre, hogy a határon túli magyar politikai szervezeteket bekapcsolja egy nemzeti konzultációba. Ezt Gyurcsány Ferenc jobbnak látta megszünteti, hogy ne emlékeztessen a Fidesz nemzetpolitikájára. Helyette létrehozta a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát (KMKF), amely „kiváltotta” a MÁÉRT-et. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen értelmes produktuma az elmúlt nyolc év nemzetpolitikájának – bár ennek is inkább a Parlamenthez volt köze. Most e kettő közt kell rendet csinálni, kitalálni a funkciók megosztását. A másik elvégzendő feladatunk, hogy a tönkretett, szétzüllesztett Magyarok Világszövetsége helyére egy, a magyar állam által is elismert, általa átruházott funkciókkal ellátott intézményt kell létrehozni, ami képviselheti a világ magyarságát.

− Nem titok, hogy az RMDSZ-ről nincs jó véleménye. Mi ennek az oka?

− Nekem a Fidesz hivatalos álláspontjához képest sokkal lesújtóbb a véleményem az RMDSZ vezetőinek politikájáról. Aprópénzre váltották a nagy nemzeti célokat, és eközben − elég a kegyetlen, mellébeszélést kizáró számokat alapul venni − az elmúlt húsz év idézőjeles eredménye az lett, hogy az erdélyi magyarság nemcsak lélekszámban fogyatkozott meg, hanem lélekben is. Vagyis akik még itthon maradtak, és nem vándoroltak el a világba, legszerencsésebb esetben az anyaországba, azok is egyre inkább elfordultak a közélettől, egyre reménytelenebbnek és értelmetlenebbnek látják a választásokon való részvételt. És ez egy olyan ítélet az elmúlt húsz év erdélyi magyar politikája fölött, amit egy demokratikus meggyőződésű politikusnak illik számba vennie. Nem azt mondom, hogy bujdokoljanak el, és ne hivatkozzanak az eddig elért eredményekre – de ezek relatívak, jószerint csak annyiban nyilvánultak meg, hogy Erdélyben az eltelt két évtizedben a magyarokat nem bántották annyira, mint a Ceauşescu-éra alatt.

− Azt mondta: „vegyük alapul a kegyetlen számokat”.
− Hadd mondjak egy friss példát arra, mennyit is ér a RMDSZ vezetése: a Nemzeti Vidékfejlesztési Program pályázatán egyetlen Hargita megyei projekt sem nyert. Ráadásul az RMDSZ mezőgazdasági államtitkára Hargita megyei. Megkérdem: akkor miért is vannak a kormányon az urak? Azonkívül, hogy presztízs és anyagiak szempontjából is jólesik ott lenni azoknak, akik ezeket a tisztségeket a magyar emberek szavazatainak és bizalmának köszönhetően nyerték el? Még a nemzeti érdekeknek az aprópénzre váltásából is csak a maradék vagy a semmi jut az erdélyi, székelyföldi magyaroknak, holott éppenséggel nem a legrosszabb indulatú román kormánnyal állnak szemben. Itt valami nagyon nincs rendben. Nem szeretnék ítélkezni senki felett, mert nekünk is van sepernivalónk a magunk portája előtt, de azt gondolom, elvárható, hogy mindenki nézzen szembe önmagával, vonja le a tanulságokat, és próbáljon meg úrrá lenni azokon a mulasztásokon, hibákon, amelyeket elkövetett. Ne felejtsük el, hogy az RMDSZ a Kárpát-medence, a volt közép-európai tábor leghosszabb ideig kormányon levő pártja. Ha a Fidesz ennyi ideig lett volna kormányon, akkor sem az ország, sem a nemzetpolitika nem ott állna, ahol most.

− Egy RMDSZ-en belüli elnökváltás, vagy a teljes elit cseréje jó irányba terelné a szövetség helyzetét?



− Amit most mondok, az magánvélemény, de bármilyen fórumon hajlandó vagyok ezt vállalni és megvédeni. Úgy látom, az RMDSZ fiatal generációja úgy viszonyul az elődökhöz, mint ahogy az MSZP fiatal generációja viszonyult a régi bolsevikok örökségéhez. Kovács László, Lendvai Ildikó nemcsak az elmúlt húsz év, hanem az azt megelőző kommunista éra unott arcai is. Akik utánuk jöttek, a Gyurcsányok, Zucshlagok, Bajnaik, Mesterházyk egy vonással sem nem jobbak − sőt. Őszintén szólva nekem nincs bizalmam az RMDSZ új generációjában, amelyet a régi nemzedék sorozott be, miközben mindenkit eltakarított az útból, aki nem a hivatalos vonal slágerét fújta. Legyen szó Tőkés Lászlóról, Kincses Elődről, kis- és nagyemberekről, akik az RMDSZ indulásakor esetleg másként képzelték el, hogy mi lesz majd húsz év múlva. A személyzeti megújulást nem tartom garanciának arra, hogy egy másfajta politika indul el. Ezért mondtam, hogy söpörjön mindenki a maga háza táján, vizsgáljon át mindent a pincétől a padlásig, és mérje fel: mi az, ami még hasznosítható, és mi az, amit ki kell szórni. A számvetés után pedig új korszakot kell nyitni. A lehetőség adott, hiszen Magyarországon egy kétharmados többséget szerzett, nemzeti elkötelezettségű politikai erő van ma kormányon. Vegyük komolyan a nemzeti összetartozást a szónak abban az értelmében is, hogy nincsenek olyan magánügyeink, amelyekbe a másik kívülről akarna beleszólni. Mindenhez közünk van, ami a Kárpát-medencében élő magyarokkal történik, a felvidékieknek éppúgy van közük ahhoz, hogy mi történik Szabadkán, mint ahogy a kolozsváriaknak ahhoz, ami Sopronban folyik.

− Az EMNT, az MPP vagy az RMDSZ-t és EMNT-t tömörítő Magyar Összefogás a „Fidesz-kedvenc”?



− Engedje meg, hogy a kérdéssel vitatkozzam egy kicsit, mert szerintem inkább arról van szó, hogy a Fidesz nemzetpolitikával foglalkozó politikusainak volt egy korai kapcsolatrendszere, személyes ismeretségi köre. Toró Tibort például én még 1990 januárjában ismertem meg személyesen, amikor még fiatalemberként vette át a Gyermekmentő Szolgálat segélycsomagjait. Mivel irántuk nagyobb bizalommal voltunk, nyilván rájuk hallgattunk. Ezek a személyes barátságok már tíz évvel ezelőtt is szúrták az RMDSZ vezetőinek szemét, mivel ők úgy gondolták, nekünk, akkor még „kisfiúknak” nincs jogunk ahhoz, hogy valakinek a javára tegyünk. Ezzel ennyi év távlatából bizonyos értelemben egyetértek, és úgy gondolom, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Világossá kell tenni a Fidesz elképzeléseit, és minden olyan személlyel együtt kell működni, aki a határon túli nemzetrész legitim, felhatalmazott képviselője. Partnerként azokkal leszünk szövetségesi és stratégiai viszonyban, akik a célok tekintetében közösséget vállalnak velünk. Azokkal, akik az autonómia kérdésében nem hezitálnak, nem felejtik el azt minden négyéves kampány után, és főként nem tesznek ellene.

− Tőkés László, Szász Jenő, Markó Béla. Melyikük szavára figyel oda a Fidesz?



− Mindenkire figyel, akinek megfontolandó véleménye és erkölcsi tekintélye van. Nekem Szász Jenő személyes barátom, a nemzeti jobboldal egyik fontos politikusának tartom. Tőkés püspök úrnak a húsz évvel ezelőtti nemzeti demokráciáért való kiállását pedig semmi és senki nem tudja semmissé tenni. És bizonyára az RMDSZ politikusainak is lesznek olyan támogatandó kezdeményezései, amelyek iránt nem szimpátiát kell érezni, hanem amelyek mellé oda is kell állni.

Honline.ro

Trianon székelyföldi sziklába vésve



Szombaton Sopronban a Nemzeti Összetartozás Napján, a gyászos trianoni diktátum 90. évfordulóján emlékművet avattak. A héttonnás andezittömb Háromszékről származik, Rozin Sándor mikóújfalusi vállalkozó adománya.

Az adományozó és Urszuly Samu mikóújfalusi kőfaragómester útban Nyugat-Euró­pába Sopronban megtekintették Székelyföld egy szikladarabját, amely a hűség városában minden magyarok összetartozásának szimbóluma.

Az emlékművet a Soproni Székely Kör állíttatta a csonkán maradt anyaország nyugati határszéli városában. A kőtömbön Sz. Egyed Emma szobrászművész Nagy-Magyarország térképét ábrázoló alkotása kapott helyet, a sziklát Sarkadi Jakab Antal iparművész igazította emlékművé.

Dr. Ury Előd, a soproni Székely Kör elnökének emlékműavató beszédéből figyelemre méltó az a passzus, amelyben az emlékműállítás történetének egy mozzanatát emeli ki: ,,Mire elkészült az emlékmű központi darabja, az anyaország is nagyot gondolt. Felemelte fejét, és elhatározta, hogy az országot kőkemény márványalapra helyezi, újra felépíti, és kimondja a nemzet egységét. Jelképes ez a Székelyföldről származó szikladarab itt, Sopronban, reméljük, hogy a készülő márványlapnak egyik első köve lehet, és sokáig fogja hirdetni a nemzetnek, Sopron város polgárainak, hogy: ,,nem, nem, soha..." ,,Soha nem fogjuk elfeledni ezt a napot."
Az emlékművet hét kopjafa veszi körbe, emlékeztetőül a Magyarország testéből kiszakított hét országrészre.

Sopronban nem egyedüli Háromszékhez kötődő emlékmű a mostani. A város hatalmas parkjában az Ojtoz sétányon áll az az emlékmű, amely az I. világháborúban az Ojtoz völgyét védelmező harcokban hősi halált halt soproniaknak állít emléket. Az eredeti ojtozi emlékművet az Ojtozi-szorosban barbár módon elpusztították. Sopron, a hűség városa még a 30-as években elkészíttette ennek mását, és amint erre lehetőség adódott, Ojtozban a Háromszéki Mikes Kelemen Egyesület állíttatta sziklára egy bronzba öntött honvéd harcos féldomborművét, melyet a soproniak adományoztak, és népes soproni delegáció részvételével lepleztünk le. Az ojtozi kőtömb is Rozin Sándor adománya.

A soproni parkban a csernátoni Haszmann-műhelyben készült székely kapu is szimbolizálja a keleti és nyugati határvidék magyarságának összetartozását.
Az emlékművet az Erdélyi Kör nevében dr. Ury Előd adta át Sopron polgármesterének. Urszuly Samu nemzeti összetartozásunkat méltató beszédét Sz. Nagy Sándor tolmácsolta az avatásra összesereglett soproniaknak.

2010. június 7., hétfő

Az elkerülhetetlennek látszó tragédia



Ma nem csupán érezzük, hanem már tudjuk is, hogy az első világháborút lezáró Párizs-melléki békerendszer történelmünk eddigi legnagyobb tragédiáját szakította ránk. Nemzeti és állami létünk során első alkalommal mondták ki fölöttünk a nemzetközi jog eszközével a halálos ítéletet. Megszüntették történelmi államunkat, felosztották országunkat, megfosztottak bennünket hazánktól és szétdarabolták nemzetünket. Közgondolkodásunkban a mai napig nem tisztázódott, miért történt ez, a politológusok és a történészek pedig mintha nem mernék felfedni a valódi okokat — így hát sok legenda és kövületes vélemény is övezi ezt a tragikus eseményt. Az ebbéli ködösítés és a világos látás hiánya azonban további tragédiával fenyeget: a Trianonban elkezdett mű beteljesülhet.

Az első világháború 1914. június 28-án kezdődött a szarajevói merénylettel, egy előre eltervezett program szerint, amelyet az orosz titkosszolgálat — feltehetően a francia titkosszolgálat tudtával — készített elő. Ennek esett áldozatául Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége. A magyarokat gyűlölő, léha trónörökösért nem volt túl nagy kár, de nem a semmirevalósága és magyarutálata miatt puffantották le őt.

A politikai hagyományok akkor még határozottan dinasztikusak voltak, melyek szerint csakis hadüzenet lehetett a következménye annak, ha egy uralkodót vagy egy trónörököst egy idegen állam meggyilkoltatott, és ez az állam az ügy vizsgálatában merevséget tanúsított, netán a merénylő pártját fogta. Szarajevó ugyanis Bosznia központja volt, az pedig a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd 1878-tól az Osztrák–Magyar Monarchiához, ám a merénylet mögött közvetlenül Szerbia állt. A hadüzenet megszületett, és azt Szerbiának pont egy hónappal a merénylet után küldték el.

A merényletet azonban éppen e hadüzenet kiprovokálásáért tervelték ki. Oroszország — erre várván — július 30-án általános mozgósítást rendelt el. A Monarchiában – noha az első hadüzenetet ő küldte el — csak egy nappal később mozgósítottak. Tizenkét nap elteltével azonban egész Európa hadra kelt. Úgy tűnik, mintha a kontinens összes állama már évek óta rajtra készen egy tizenkilenc éves szerb diák, Princip Gavrilov pisztolyának eldördülésére, illetve az osztrák császár és magyar király hadüzenetére várt volna. Elkezdődött tehát a háború, amelyet nemcsak az oroszok akartak, hanem a franciák is és az angolok is. Erre hozták létre a szövetségi rendszerüket, az entente cordiale-t (az antantot). Nyugodjunk meg, az első világháború kirobbantásában Európa nyugati fele viseli a felelősséget, az Osztrák–Magyar Monarchia a balek szerepét játszotta el.

Amikor kitört a Nagy Háború — akkor még nem nevezték első világháborúnak –, a magyarok nagy részét hazafias érzelem fűtötte. Magyarország hivatalosan is háborúellenes volt, de a polgárok egyénenként is, mégis — éppen az oroszországi mozgósítás miatt — sokukat a hazaféltés érzése kerítette hatalmába, és a hon megvédésére önként mentek a frontra. Ott azonban szembesülniük kellett azzal, hogy a hadsereg silány: korrupt hivatalnokok vagy beépített ügynökök rontották teljesítőképességét azzal, hogy rosszul szervezték meg vagy szabotálták a hadtápot, tisztességtelen vagy diverzánsként működő hadiszállítóktól szereztek be kézigránátokat, amelyek — főleg a háború második szakaszában — nemegyszer fűrészporral voltak töltve. Kezdetben a belső bomlasztás még nem működött elég eredményesen, ezért 1914 decembere győzelmet hozott. Az osztrák–magyar csapatok elfoglalták Belgrádot (ennek valaha Nándorfehérvár volt a neve, de ekkorra már Szerbia központja volt), és a Monarchia csapatai, valamint a német csapatok ugyanezen időben szorították ki a Monarchia és Magyarország területéről keleti irányba — a Kárpátok hegyláncán kívülre — az oroszokat.

Ennek a hőstettnek 1919-ben volt egy figyelemre méltó utójátéka. Szurmay Sándor altábornagy hadseregcsoport-parancsnokként szolgált ezen a harctéren, és a katonai rang- és tisztség-hierarchia szerint az ő érdeme volt az oroszok veresége. Szurmayt — aki korábban a Tisza-kormány minisztere is volt — 1919 februárjában a Károlyi-kormány az oroszok fölött aratott győzelméért háborús bűnösként letartóztatta, merthogy győzelmével lehetetlenné tette a háború gyors befejezését, azaz megakadályozta, hogy az ellenség diadalmaskodjon.

Ennek a megdöbbentő intézkedésnek csakis egy olvasata volt és van: 1918. október 31-étől Magyarországon az akkori ellenség, azaz az antant-hatalmak érdekeit képviselő kormány vette át a hatalmat.

Így már sokkal érthetőbb, hogy miért kellett valakinek még ezen a napon meggyilkoltatni a volt miniszterelnököt, Tisza Istvánt, aki eredendően háborúellenes volt, és leginkább ő lett volna alkalmas az ország védelmezésére, vezetésére. És az is érthető, hogy miért oszlatták fel néhány nap múlva a hadsereget. Az akkori kormányfő, Károlyi Mihály hadügyminisztere, Linder Béla — aki korábban a Szarajevóban lelőtt trónörökösnek volt a spiclije — november 5-én azt nyilatkozta: az országot nem fenyegeti ellenség. Nyilatkozatával egy időben azonban megkezdték a másfél évvel később, Trianonban elcsatolandó területek elfoglalását a szerb, majd a román haderők és a csehszlovák légiók.

És így az is érthető, hogy 1919. március 21-én Károlyi miért adta át a hatalmat a kommunistáknak. Az országot csak így lehetett teljesen romba dönteni és védekezésképtelenné tenni. Károlyi Mihály és Kun Béla uralma a legitimnek látszó hazaárulás és nemzetárulás korszaka volt.

De mindehhez háború kellett. Békeidőben ilyet akkor még nem lehetett megtenni.

Már a „világháború” elején az elfogott orosz tisztektől megszerzett értesülésekből is tudni lehetett, hogy Oroszország mindenáron el akarja foglalni Magyarországot. De tudni lehetett ezt más forrásokból is. A pánszláv mozgalom az 1830-as évektől terjedt. Orosz sugallatra, szláv nacionalista és faji érzelmekre alapozva szították a magyargyűlöletet. A szerb és a cseh, majd szlovák mozgalmak, valamint a Monarchia egynémely szláv népeinek értelmisége csodálta és magasztalta az orosz birodalmat. Mindez nem kerülte el a magyar kormányzati körök figyelmét. Arról is tudtak, hogy — főleg cseh és román részről — milyen mértéktelen és hazug propagandát folytattak Magyarország és a magyarok ellen. Persze nem azért, mert ezeknek a népeknek a megjelenítői eredendően magyargyűlölők voltak, hanem azért, mert a kettős Monarchiának a magyarországi része sebezhetőbb, nemzetközileg védtelenebb, ezért kikezdhetőbb volt.

A Monarchia-ellenessé és főleg magyarellenessé vált cseh politizáló értelmiségiek és a francia politikától Magyarország-ellenessé fűtött román politikusok már a háború kitörése előtt háborúpártiak voltak. Erről tanúskodnak Masaryk és Beneš visszaemlékezései. Várták a háborút, és a hozzá fűződő reményeiket az orosz kémszolgálat csak erősítette. Azért voltak háborúpártiak, mert ettől a háborútól várták vérmes vágyaik beteljesülését.

A románok azt remélték, hogy országukat nyugati és keleti irányban is kiterjeszthetik, és ezzel megvalósíthatják Nagy-Romániát. A cseh politikusok már az 1870-es évektől magyarellenes bosszúszomjtól égtek (e bosszúszomjat František Palacký, a történész is gerjesztette), és egy olyan nagy cseh (csehszlovák) állam létrejöttét óhajtották, amely védelmet nyújthat a németekkel szemben — az akkori hatalmi összefüggések szerint ezt csak orosz és francia szövetségben érhették volna el. A horvátok az illírizmus bódulatában élve a délszláv egység létrehozásáról gondolkoztak, a szerbek pedig abban reménykedtek, hogy orosz védnökség alatt létrehozhatják Nagy-Szerbiát, mely Szegedtől az Ohridi-tóig (Macedóniáig) terjedt volna ki. Amennyi ezekből megvalósult, azt elsősorban a magyarok és Magyarország kárára lehetett valóra váltani.

1916 nyarára azonban a központi hatalmak, tehát Magyarország is, olyan stratégiai előnyhöz jutottak, hogy az antanthatalmak: Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország a vereség határára kerültek. Ennek tudható be az 1916. augusztus 17-én az antanthatalmak és Románia között megkötött titkos bukaresti szerződés, amely szerint ha Románia hadba lép az Osztrák–Magyar Monarchia ellen (azaz megtámadja Magyarországot), győzelem esetén megkapja egész Erdélyt, a Partiumot csaknem Debrecenig és néhány keleti területet — tehát valóra válhat a Nagy-Románia álma. Románia szeptemberben annak rendje és módja szerint meg is támadta Magyarországot, de a központi hatalmak csapatai október 10-ére kiszorították a román csapatokat a Kárpát-medencéből.

1916 decemberében Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia gyakorlatilag megnyerte a háborút. Ez azt jelentette akkor, hogy semmibe vesztek az új államok alakítására és a területszerzésre megálmodott tervek. Ezzel a feltétellel ajánlották fel a központi hatalmak a béketárgyalást az antant hatalmaknak. Eszerint egy vastag választóvonalat kellett volna húzni a múlt és a jelen közé, hogy semmisnek lehessen tekinteni a háborút, és az előtte lévő állapotokból kiindulva rajzoltassék meg a jövő.

És itt jött a fordulat!

A francia kormány tagjainak egy része által, és a Monarchiából emigrált cseh, román és egyéb politikusoktól látogatott szabadkőműves páholyokban, valamint a cionisták által befolyásolt amerikai, illetve angliai kormányzati körökben elfogadhatatlan lett volna ez a békekötés. Ez ugyanis nem tette volna lehetővé Németország gazdasági és politikai meggyengítését, az Osztrák–Magyar Monarchia és főleg Magyarország feldarabolását és a Török Birodalom felosztását. Ez utóbbi miatt lehetetlenné vált volna Palesztina területének angol védelmi övezetté való átalakítása, hogy majdan itt jöhessen létre a zsidó állam, amely Izrael népének történelmi lakóterületén való megalakítása a cionisták természetes érdeke volt.

E természetes érdek kielégíthetőségének azonban sok egyéb természetes és jogos érdeket kellett martalékul vetni. A francia hatalmi és a cionista területi érdekeknek a támogatói és hívei viszont a szabadkőműves páholyok látogatói voltak. A központi hatalmak békeajánlatának elfogadása egyúttal Anglia megerősödését is jelentette volna, azt pedig a szövetségesei, a franciák azért sem tűrhették el, mert 1871-től Németországgal szemben az elzászi területre vonatkozóan követelésük volt.

Ezen a ponton kellett beléptetni a háborúba az Egyesült Államokat, hogy az antanthatalmak oldalára pártolhasson a hadiszerencse. Ez a friss és a központi hatalmakhoz mérten nagy erő változtatta meg a háború kimenetelét. Az Egyesült Államok első lépésként 1917. január 17-e és 22-e között meghirdette a nemzeti önrendelkezés elvének érvényesítését elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchia és Törökország területi átrendezésére, illetve a győzelem nélküli békét, majd április 6-án belépett a háborúba. Amerika gyors háborús szerepvállalása nélkül ugyanis el kellett volna kezdeni a béketárgyalásokat, és ha ez sikerült volna, az a ma ismert világunkhoz képest merőben más arculatúvá tette volna Európát — a világháború nagy háború maradt volna, sőt valószínűleg nem következett volna be a második világháború és a holokauszt sem.

Egy amerikai zsidó üzletember, Benjamin H. Freedman, aki tagja volt az akkori amerikai békedelegáció gazdasági szakértői csoportjának, az 1917 és 1920 között kialakult helyzetről egy 1961-ben (Washington D.C.-ben elhangzott előadásában) azt mondta: Itt kezdődött minden baj! Lehet, hogy igaza volt, mert az antanthatalmak 1916 végén feltehetőleg két alapvető ok miatt nem fogadták el a központi hatalmak béketárgyalási ajánlatát. A cionisták meggyőzték Balfour angol külügyminisztert, hogy Anglia utasítsa el a béketárgyalási ajánlatot, és ismerje el a zsidók Palesztinára vonatkozó igényét. A szabadkőművesek pedig, leszámolni akarván az Osztrák-Magyar Monarchiával, a francia politikát tartották kézben. Franciaországnak ez egyáltalán nem volt ellenére, hiszen a Monarchia területileg is akadályozta keleti irányú gazdasági terjeszkedését. A központi hatalmak által kezdeményezett béketárgyaláson ezek az érdekek nem kaptak volna szabad utat. Ebben az összefüggésben nézve IV. Károly 1917. március 24-i békecsele, melyet sógora, Sixtus pármai herceg révén a francia miniszterelnöknek szánt, és e szerint a Monarchia (a németek háta mögött) békemegállapodás esetén támogatta volna a franciák Elzász iránti igényét, ma már nevetségesnek tűnik. Ekkor már nem az állt a világpolitika súlypontjában, hogy milyen feltételekkel hajlandók elfogadni az antanthatalmak a központi hatalmak békeajánlatát.

A szabadkőműveseknek a magyarokkal szemben játszott szerepéről 2005 májusának első hetében Pozsonyban, a Domino Fórumban jelent meg egy érdekes eszmefuttatás (Stanislav Gilan: Ešte stále neznámy Stefánik), e szerint éppen a csehszlovák emigráció egyetlen szlovák tagja, Milan Rastislav Štefánik, a francia hadsereg tábornoka vette rá szabadkőműves kapcsolatai révén a francia kormány-politikusokat Magyarországnak, a „nemzetek börtönének” a feldarabolására. (Az angol kormányzati körökben nem talált volna erre az ötletre ilyen könnyen vevőket.)

Freedman említett előadásában a békekötést előkészítő tárgyalásokról elhangzott egy figyelemre méltó állítás: a különböző területi igények teljesítésének feltétele volt, ki mennyire támogatja azt az elképzelést, hogy Palesztina angol fennhatóságú területté váljék.

De még mielőtt bármilyen érzelmek kelnének a szabadkőművesek vagy a cionisták ellen, le kell szögezni: a zsidó állam, a cseh–szlovák állam, a délszláv állam létrehozásának, és a román nemzetegyesítésnek az igénye jogos igény volt. Jogtalan igénynek a más nemzet hasonló igényének a semmibevételét, illetve a saját nemzet valóságos lehetőségein és szükségein túllépő igényt kell tekinteni.

Az első világháborút lezáró békerendszer tehát — a nemzetek önrendelkezési jogának örve alatt — elsősorban abban vezette tévútra a világpolitikát, hogy jogos igény kielégítéseként tüntette fel a jogtalan igényt is, mint például azt, mely a magyarok által lakott területek bekebelezésére vonatkozott. Ez ekkor történt meg ilyenformán először a világtörténelemben. A korábbi évszázadokban a területi státusváltozások elsősorban adófizetői kötelezettségbeli változást jelentettek, az államhatalom nem kívánta birtokba venni az adófizető alany szellemi és érzelmi világát, kisajátítani kultúráját, eltörölni nyelvét. Az első világháború vége felé és a békeszerződés megfogalmazásakor alakult ki annak az államhatalmi totalitásnak az ideológiája, mely szerint azonosulnia kell a birtokba vett területnek a birtokba vevő nemzetállammal, valamint azonosulniuk kell a birtokba vett személyeknek a birtokba vevő nemzettel — vagy pedig el kell őket űzni.

Ez jelentette a hagyományos, azaz klasszikus nemzetállam megszűnését és az új (etnikai szempontú) nemzetállamok korszakának a kezdetét is. A hagyományos nemzetállamban az alattvalóból a polgárjogok fokozatos kibontakozásával alakult ki a hatalom új birtokosa, a modern nemzet, amely elsősorban a politikai nemzetet jelentette. Az új típusú nemzetállamban a hatalom teljes körű birtoklása az etnikai nemzet létfeltételeként fogalmaztatott meg. Így az egyik nemzet törvényszerűen és óhatatlanul a másik ellenségévé vált. Európának abban a részében, amelyet 1920-ban ennek a nemzeti elvnek az érvényesítésével rendeztek át, a nemzeti gyűlölködés vált uralkodóvá.

Tulajdonképpen az első világháború végkimenetelét meghatározó körülmények jelentették a dinasztikus politika, azaz az uralkodó-családok által meghatározott politika végét is, és a modern hatalmi politika, azaz a pénzpiac által befolyásolt politika kezdetét. A modern hatalmi politika szemszögéből megítélve ekkor ért véget véglegesen a XIX. század.

Ebben a korszakváltásban azonban, amely egybeesik a magyar nemzetet ért tragédiával, fellelhető egy látszólag érthetetlen ellentmondás. Ha a nemzeti jelleg nélküli tőke és a piaci érdek vált uralkodóvá a hagyományosságot képviselő dinasztikus érdekkel szemben, akkor miért kellett az egész magyar nemzetet sújtani a háború utáni osztozkodásban részt vevő hatalmaknak? Miért nem elégedtek meg csak gazdasági erejének és piaci adottságainak ellenőrzésével — a tönkretevése helyett? Miért a nemzetet darabolták szét, miért nem csak a piacát? Miért nem akarta a tőke és a piaci érdek a szövetségesévé tenni a magyarságot? Vagy talán azt fogalmazták meg a békekötést irányító trösztben, hogy először tönkre kell tenni bennünket, és aztán könnyű zsákmányként az ölükbe hullunk? Vagy látták előre, hogy ha nem csonkítják meg a magyar nemzetet, akkor talpra áll és újraszervezi gazdasági erejét és piacait? Vagy jobb üzletnek vélték kielégíteni a magyarság kárára megfogalmazott érdekeket, és ezzel a fizetőeszközzel a kielégítetteket politikai vazallussá tenni? De lehet, hogy azt is tudták, ha a nemzet egyben marad, nemzet módjára tud viselkedni és tud nemet mondani akkor, amikor veszélyeztetve érzi érdekeit, tud igent mondani akkor, ha ez egybeesik nemzeti érdekeivel.

Egy biztos, a piaci szellem szerint érdemesebb volt a magyar jogos érdeket sárba taposni, mint sok egyéb, a magyarok jogos érdekének a kárára megfogalmazott érdeket kielégítetlenül hagyni.

E hangos gondolkodás kérdései válasz nélkül maradhatnak, mert maga a helyzet, amely akkor létrejött, és azóta folyamatosan, apró módosításokkal kilencven éve létezik, arról tanúskodik, hogy egy tudatosan kialakított ellenséges környezetet hoztak létre a magyarok körül, amelynek a mai működtetése is az akkori rendezői elvvel függ össze. Ennek már akkor két összetevője volt: aki a magyarság kárára előnyhöz jutott, a megszerzett javakat meg akarja tartani; a javak megszerzéséhez és megtartásához pedig olyan — térségen kívüli — szövetségesre van szüksége, aki a magyarokat különböző eszközökkel a külügyek és a belügyek révén az ellenőrzése alatt tartja. Ez a szövetséges azonban megkéri a szolgáltatása árát — valakinek fizetnie kell érte.

Említettem korábban Szurmay Sándort. Ő írta a Kárpátokban végzett hadműveletekről szóló könyvében, 1940-ben, hogy Magyarországnak 1918 őszén még olyan szervezett katonai ereje volt, amellyel meg tudta volna védeni magát. Nincs okunk kételkedni ebben, de nem csak azért, mert egy szakképzett katona mondta ezt, hanem azért sem, mert más források is ezt igazolják. És abban sem kételkedhetünk, hogy akkor a magyarság ellen megfogalmazott hatalmi szándékok érvényesülését csak katonai erővel lehetett volna megakadályozni. Ekkor volt meg az ilyen megoldás utolsó lehetősége. Ezt tette lehetetlenné a Károlyi-kormány, majd utána a Tanácsköztársaság — Kun Bélát talán kisebb felelősség terheli, mint Károlyi Mihályt. De talán azt sem oktalanság feltételezni, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában a magyar politika állam- és nemzetmegtartó alkalmasságának több évtizedes hiánya vagy elgyengült állapota is bűnös lehet.

Az 1938 és 1941 között végrehajtott nemzet- és területegyesítési kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve. Nemcsak azért, mert nem abban a egyezményi rendszerben történtek, amelyben a csonkolásunkat végrehajtották, hanem mert annak a háborúnak a segítségével történt ez, amelyet az első világháborút lezáró érdekek provokáltak ki. A második világháború — és ez sem volt véletlenül — az első háború idejének hatalmi megosztottságát és érdekeit másolta, azzal a különbséggel, hogy annak idején Oroszország korán kiesett a szereplők köréből, ezúttal azonban Szovjetunióként egyik főszereplővé lépett elő. Ez határozta meg a háború utáni rendezés jellegét, mely a korábbitól abban különbözött, hogy Európa két érdekövezetre oszlott. A kontinensnek az a fele, amelyiken a magyarság kárára nyerészkedők voltak, velünk együtt a Szovjetunió érdekszférájába került. Itt kialakult a Pax Sovietica, és ez tökéletesen betöltötte nemzetközi küldetését: lehetetlenné tette a magyar nemzet rekonstrukcióját.

A kommunista hatalom bukása, majd a Szovjetunió széthullása, illetve a Trianonban létrehozott két új állam — Jugoszlávia és Csehszlovákia — megszűnése sok magyarban hiú ábrándokat ébresztett, hogy talán elkezdődött a visszaszámlálás.

Valóban elkezdődött egy új korszak, amelyben a nemzetet újra és újjá lehetne építeni Bethlen István vagy Teleki Pál szándékai szerint. Legelőször Antall József mondta ki ennek az igéjét azzal, hogy ő lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ezután csaknem fél évtizedet kellett várnunk, hogy az európai integráció szellemével összhangban megfogalmazhassuk a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az eszméjét. Ebben a szülőföld megtartásának az óhaja is rejlett. Az ennek megvalósításáért tett első jelentős lépés a státustörvény volt. Ez csökkentette az elszakított magyarság magyarországi jogi idegenségét, és első alkalommal tette törvényessé a nemzeten belüli szolidaritást és az elszakított, emiatt egyre inkább leszakadó nemzetrészek támogatását nemzeti azonosságtudatuk megőrzése és a szülőföldjükön való boldogulásuk érdekében. Ennek a folyamatnak a részeként – de alkalmatlan időben és rosszul megválasztott eszköz által – került napirendre a magyar állampolgárság folytonosságának a helyreállítása. Ez a kísérlet azonban ugyanazon a politikai szándékon bukott el, amely a státustörvénnyel is szembeszegült, illetve amely lehetetlenné tette 1918-ban és 1919-ben, hogy védje magát a nemzet. Akkor a katonai védelem nemcsak legitim lett volna, hanem lehetséges és minden bizonnyal eredményes is. Az állampolgárság folytonosságának a helyreállítása 2004-ben ugyancsak legitim és lehetséges volt. De úgy tűnik, hogy a magyarság önmegtartó erejét e politikai szándék ma már nem kell, hogy olyan körmönfontan, külső erővel gyöngítse, mint 1918 őszén vagy 1919 tavaszán. Ma erre — sajnos — kínálkozik neki elegendő belső politikai erő is, amelynek azonban lehet a korábbiakéhoz hasonló külső forrása.

A nemzetet belülről bomlasztó erők leépítését kell célba venniük a jövő terveinek. El kell távolítani a politika eszközeivel azokat az akadályokat, amelyek mind Magyarországon, mind az elszakított nemzetrészekben gátolják a nemzet újjáépülését. Csak a biztos alapra helyezett elem válhat a nemzet újjáalakuló szerkezetének részévé. Ma már nem revízióra van szükségünk, nem a bűnösök megjelölésére, hanem az okokat kell ismernünk! Ha tudjuk, honnan erednek az elénk vetett csapdák, elkerülhetjük őket. Noha sok ember borúlátását fokozta, az Európai Unió is így válhat hasznunkra: nem mások ellenében, hanem értünk. Először történt meg, hogy annak a szövetségi rendszernek váltunk a tagjává, amelyet nagyrészt azok hoztak létre, akikkel a XX. században kétszer is végzetesen — de nem szándékosan — szembekerültünk. A kilencven évvel ezelőtt ellenünk elkövetett bűnt a Nyugat részint így teheti jóvá — de ránk bízza, hogy a lehetőséggel miként élünk.

Duray Miklós