A csíkszeredai Vákár Lajos Műjégpálya adott otthont 2011. december 14–17. között a Lengyelország, Ukrajna, Magyarország és Románia válogatottjait fölsorakoztató Challenge Cupnak. A romániai média azonban nem a sportesemény fontossága okán, hanem a december 16-án sorra került Románia–Magyarország-mérkőzés kapcsán foglalkozott intenzíven az eseményekkel. Mi volt ennek az oka? Tekintsük át röviden a történtek kronológiáját.
December 16-án, a Románia–Magyarország- jégkorongmérkőzés előtt elhangzó himnuszoknál, a román himnusz alatt a romániai válogatott játékosai némán álltak, míg a magyar himnuszt ők is a magyar válogatott tagjaival együtt énekelték. A romániai keret 26 játékosából 24 magyar nemzetiségű, egy honosított ukrán játékos és egy székelyföldi román játékos – aki szintén jól beszél magyarul. Sőt mi több, ezt követően a szurkolótábor elkezdte székely himnuszt is elénekelték. Utána meg a jégen 4-1-re legyőzték a magyar válogatottat (ez 1997 óta most sikerült először).
A lavina azonnal elindult: az esti tudósítások már arról szóltak, hogy a román válogatott tagjai a román himnuszt nem, de a magyar himnuszt lelkesen énekelték. A következő napokban mind a szaksajtó, mind a mértékadónak számító román sajtó nagy teret szentel a himnuszbotránynak, kitérve egy korábbi incidensre is: arra, hogy az U16-os ifiválogatott-keretben három magyar nemzetiségű játékos nemzetisége miatt bántalmazta román társát – méghozzá december 1-jén. December 18-án a Román Jégkorongszövetség (FRH) nyilatkozatot adott ki, melyben hangsúlyozza, hogy a romániai válogatott jól játszott ezen a nemzetközi tornán, és semmi ok nincs a játékosok megdorgálására. A nyilatkozat után Tánczos Barna, a szövetség elnöke is kritikák össztüzébe kerül, és megkérdőjeleződik a jégkorongszövetség működése. December 21-én Becze Tihamér jégkorongozó a Népszabadságnak nyilatkozott, ez újabb vehemens reakciókat váltott ki a román médiában. December 22-én pedig attól volt hangos a román sajtó, hogy a Székely Nemzeti Tanács kitüntette a himnuszt éneklő székely játékosokat. Valójában az történt, hogy a Gyergyócsomafalvi Székely Tanács felterjesztette a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára a himnuszt eléneklő székely jégkorongozókat. Január 4-én a Spiegel On-line is foglalkozik az üggyel, erre mind a román, mind a romániai magyar hírportálok reagálnak, más-más megközelítésben. Ezek a fontosabb momentumai a hokimeccs kapcsán kibontakozó erőteljes médiavisszhangnak. De mi az, ami az események bemutatásmódjából kiolvasható? És milyen elméleti fogódzók mentén próbálhatjuk meg az értelmezést?
Állampolgári, etnikai identitás
December 16-án, a Románia–Magyarország- jégkorongmérkőzés előtt elhangzó himnuszoknál, a román himnusz alatt a romániai válogatott játékosai némán álltak, míg a magyar himnuszt ők is a magyar válogatott tagjaival együtt énekelték. A romániai keret 26 játékosából 24 magyar nemzetiségű, egy honosított ukrán játékos és egy székelyföldi román játékos – aki szintén jól beszél magyarul. Sőt mi több, ezt követően a szurkolótábor elkezdte székely himnuszt is elénekelték. Utána meg a jégen 4-1-re legyőzték a magyar válogatottat (ez 1997 óta most sikerült először).
A lavina azonnal elindult: az esti tudósítások már arról szóltak, hogy a román válogatott tagjai a román himnuszt nem, de a magyar himnuszt lelkesen énekelték. A következő napokban mind a szaksajtó, mind a mértékadónak számító román sajtó nagy teret szentel a himnuszbotránynak, kitérve egy korábbi incidensre is: arra, hogy az U16-os ifiválogatott-keretben három magyar nemzetiségű játékos nemzetisége miatt bántalmazta román társát – méghozzá december 1-jén. December 18-án a Román Jégkorongszövetség (FRH) nyilatkozatot adott ki, melyben hangsúlyozza, hogy a romániai válogatott jól játszott ezen a nemzetközi tornán, és semmi ok nincs a játékosok megdorgálására. A nyilatkozat után Tánczos Barna, a szövetség elnöke is kritikák össztüzébe kerül, és megkérdőjeleződik a jégkorongszövetség működése. December 21-én Becze Tihamér jégkorongozó a Népszabadságnak nyilatkozott, ez újabb vehemens reakciókat váltott ki a román médiában. December 22-én pedig attól volt hangos a román sajtó, hogy a Székely Nemzeti Tanács kitüntette a himnuszt éneklő székely játékosokat. Valójában az történt, hogy a Gyergyócsomafalvi Székely Tanács felterjesztette a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára a himnuszt eléneklő székely jégkorongozókat. Január 4-én a Spiegel On-line is foglalkozik az üggyel, erre mind a román, mind a romániai magyar hírportálok reagálnak, más-más megközelítésben. Ezek a fontosabb momentumai a hokimeccs kapcsán kibontakozó erőteljes médiavisszhangnak. De mi az, ami az események bemutatásmódjából kiolvasható? És milyen elméleti fogódzók mentén próbálhatjuk meg az értelmezést?
Állampolgári, etnikai identitás
Induljunk ki a sport – elsősorban a futball – Közép-Kelet-Európában betöltött szerepéből, hiszen az ezzel kapcsolatos megállapítások részben más sportágakra is érvényesek. A történelem során, főként a II. világháború után a sport a totalitárius rendszerek legitimációja érdekében is fölhasználható volt, hiszen a sportesemények kapcsán megnyilvánuló érzelmek spontán kifejeződése a kollektív identitásképzetek erősítésében is fontos szerepet játszott. Bár a rendszerváltások után ezt a fajta legitimizációs funkcióját elvesztette, kétségtelen, hogy a sport gyakran a másokkal szembeni fölény/ritkábban egyenértékűség, az ellenségeskedés kifejezésének táptalaja maradt. Szintén fontos jellemzője, hogy a posztmodern társadalom „tömegembere” számára könnyen nyújtja a közösséghez való tartozás érzését/illúzióját, ennek mentén mobilizál, nemcsak a lelátókon, hanem például az interaktivitást biztosító internetes felületeken is, ahol felelősség/következmény nélkül, spontán módon megélheti/kifejezheti „hovatartozását”.
A sport ugyanakkor gyakori terepe a szimbolikus erőszak megnyilvánulásának is. Lehetőséget biztosít számos verbális akcióra, agresszióra, amely az elégedetlenségre, de akár az ellenségeskedésre is koncentrálhat. Hiszen adva van az alaphelyzet: a „mi” és „ők” dichotómiája. Jelen esetben ez nem az ellenfelet, a másik csapatot jelenti, hanem az országon belüli etnikai síkra terelt dichotómiát. És tudjuk, hogy a kultúrnemzeti fejlődés során az azonosságtudathoz gyakran szükség volt/van egy ellenségképre, amelyet valamely szomszédos nemzetben, de akár saját etnikai kisebbségében is föllelhet. Szintén gyakori jelenségnek számít a bűnbakkeresés is – igaz, ez általában elvesztett mérkőzések után jelentkezhet, ilyen értelemben érdekes, hogy egy győztes mérkőzés velejárójaként jelenik meg. Magyarázata ez esetben az, hogy az állampolgári identitás és az etnikai identitás közötti feszültség nyilvánult meg. Jelen esetben azt láthatjuk, hogyan reagál a román média arra a helyzetre, amikor egy sportesemény kapcsán megtapasztalja, hogy a nemzeti válogatott mérkőzése esetében a politika által egyedüli legitimként elismert (állam) nemzeti identitás helyett az etnikai/kultúrnemzeti identitás jelentkezik, illetve érzékeli, hogy fölerősödtek a regionális és lokális identitások – és ez a jelenség a közép-kelet-európai térségben egyre hangsúlyosabb. Az erőteljes médiafigyelemnek a maga során napirendteremtő hatása is van. Tematizálódik a hovatartozás kérdése a román–magyar–székely himnusz kapcsán, a Székelyföld kérdése, amely ezáltal egy másik dimenzión (a sporton) keresztül, de a nyilvánosság homlokterébe kerül.
Azt is tudjuk, hogy egy sportesemény sokkal nagyobb visszhangra számíthat, ha bármilyen botrány kapcsolódik hozzá, ilyenkor gyorsan politikai felhangokat is kaphat. A különböző politikai diskurzusok könnyen azonosulhatnak a sportesemény kapcsán artikulálódó véleményekkel, ezeket felhasználva propagálhatják saját politikai érdekeiket. Mindezek mentén próbáljuk meg röviden áttekinteni a „hokibotrány” sajtóvisszhangját. Az esemény mediatizálásában több kommunikációs szakaszt különíthetünk el.
Himnuszéneklés, nemzetféltés
Az első hullámban – mely himnuszokat énekelték és melyet nem a romániai válogatott tagjai – a tudósítások többsége támadó, vehemens hangnemben, provokáló címekkel ír a jégkorongmérkőzésről. Ez érvényes a sportportálokra és a mértékadó román médiumokra egyaránt. Ezeknek az írásoknak gyakori sajátossága, hogy az eredményről nem tudósítanak, kifejezetten csak a himnuszéneklésre hegyeződik ki a mondanivaló. Kivételnek számít az a Sport.ro-s rövidhír, amely azzal a címmel tudósít: A mi magyarjaink jobbak :) Szenzációs hokigyőzelem Magyarország ellen. A bűnbakkeresést illusztrálja az, ahogyan megtörténik a leleplezés, mely játékosok énekelték a magyar himnuszt. Ugyancsak elítélő, negatív hangnemben számolnak be a december 1-jei incidensről is, szintén „nemzetféltő” pozícióból. A jégkorongszövetség illetékeseinek nyilatkozataiból is többnyire a fiatalokat elítélő véleményeket közlik.
A következő hullámban a Román Jégkorongszövetséget és Tánczos Barnát, a szövetség elnökét illeti éles kritika, marad a negatív hangnem. És nagyon sok sajtóorgánum átveszi Ilie Năstase Adevărulnak adott nyilatkozatát, amelyben vehemensen elítéli a történteket. Több tudósítás teret ad C. V. Tudor szélsőséges állásfoglalásának is.
A Caţavencii.ro szatirikus lap kivételnek számít, amely üde színfoltként kikarikírozza a „botrányt”. Ugyanakkor muszáj megemlíteni Marius Cosmeanu publicisztikáját, aki a felfújt hisztériakeltés kapcsán általánosabban közelíti meg a romániai magyarok/székelyek problémáit, a politikai napirendet, valamint az erdélyi hétköznapi valóságot. Becze Tihamér Népszabadságnak adott interjúja tovább borzolta a kedélyeket, kivétel nélkül elítélő hangnemben ismertette a román média a székely jégkorongozó nyilatkozatát, mely szerint valójában a Székelyföld és nem Románia győzte le a magyar válogatottat, hogy ő csupán a helyzet adta kényszerből tagja a román válogatottnak, és hogy nem beszél jól románul.
Az utolsó mediatizálási hullámban a román médiaorgánumok arról írtak, szintén negatív hangvételű írásokban, hogy a himnuszt éneklő székely hokisokat kitüntették. Ez esetben egyértelmű ferdítéssel találkozhatunk, a hír alapját a Gyergyócsomafalvi Székely Tanács Székelyhon.ro-n megjelenő előterjesztése képezte. És ismételten fölmerült a válogatott szankcionálásának ötlete. Fontos aspektusa a médiavisszhangnak, hogy az internetes felület interaktivitást biztosított a hozzászólni vágyóknak. A népszerűbb portálokon több száz, a többi cikk után több tucat hozzászólás olvasható. Anélkül, hogy ezek elemzésére vállalkoznánk, az alkalmazott beszédmódok főbb irányvonalait megpróbáljuk fölvázolni. Dominálnak az elítélő, nemzetféltő, pozitív auto- és negatív heterosztereotípiák. Sok véleményben nem a konkrét eset kapcsán, hanem általánosságban fogalmazódnak meg a kritikák, rajzolódik ki az ellenségkép. Több esetben a megjegyzés hangneme és tartalma egyaránt szélsőséges.
Gyakran kemény szankciókat javasolnak a székely jégkorongozók számára, máskor általánosítva fogalmazódik meg az ellenségeskedés. Ugyanakkor mindig akadnak olyan hozzászólók, akik a konkrét téma kapcsán megpróbálják tárgyilagosan bemutatni az eseményeket. A névhasználat alapján megállapítható, hogy magyar hozzászólók is vannak, az ő beszédmódjuk egyértelműen elkülönül, más logika mentén történik az érvelés: megjelenik a katalán párhuzam (a Barcelona játékosai a katalán zászlóval stb.), annak hangsúlyozása, hogy egy sportszerű mérkőzés során mégis legyőzték a magyar válogatottat, a székelyföldi autonómia hangsúlyozása, a romániai jégkorong színvonalának bírálatakor a székelyföldi hoki méltatása stb.
Néhány gondolat erejéig érdemes kitérnünk korábbi sportesemények sajtóvisszhangjának jellegzetességeire, hiszen ezáltal lehetőség adódik az összehasonlításra, illetve az esetleges elmozdulások megragadására. Az 1998–1999-es futball-Eb-selejtező mérkőzések, illetve a 2001-es vb-selejtezők eklatáns példái a nemzeti válogatott meccseinek mediatizálási szokásaira. A mérkőzések sajtóvisszhangját vizsgálva (az írott szaksajtóra vonatkoztatva) azt látjuk, hogy ezeket a sporteseményeket kitüntetett figyelem övezte. Mindegyik mérkőzésnek megvolt a maga formális sajtóvisszhangja, illetve a meccs körüli „informális” kísérőeseménye.
Az 1998. október 14-i budapesti mérkőzés előzetes sajtóvisszhangja Hagi visszavonulásáról, illetve a végre várható román győzelemről szólt, amely egy hosszas átkos sorozatot törne meg. A meccs 1-1-es döntetlenje után a román médiavisszhang a magyar szurkolók meccs alatti és utáni viselkedésére fókuszált. A szélsőséges magyar szurkolói rigmusokról és a romániai rendszámú buszok megrongálásáról szólt az írások többsége.
A soron következő, 1999. június 5-i bukaresti visszavágó központi témája Hagi erre az alkalomra történő visszatérése volt. A „nemzeti ügy” fontosságát hivatott kiemelni Adrian Păunescunak kifejezetten erre az alkalomra írt buzdító dala – melyet a szaksajtó is ismertetett –, a megszólaltatott politikusok – és nem szakemberek – véleményének ismertetése, az érzelmi töltetű írások döntő többsége. A 2-0-s győzelem után lelkes hangvételű írások magasztalták a Kárpátok Maradonáját és a román focit, mely végre megtörte a magyarok elleni hosszú átkot: győzni tudott. A meccs alatti román szélsőséges szurkolói rigmusokról és a mérkőzés utáni kolozsvári (magyar konzulátus és Mátyás-szobor) és nagyváradi (református püspökség) rongálásokról nem tudósítottak.
A vb-selejtezők kapcsán is megjelentek a jól körülhatárolható témák. A 2001. június 2-i bukaresti mérkőzést megelőző sajtóvisszhang a Bölöni László körüli vitákra összpontosít elsősorban – miért vannak magyar nyelvű jegyzetei stb. A 2-0-s győzelem után ugyanaz a lelkes hangvételű, a román futballt és a románokat dicsérő diskurzus azonosítható, mint az előző mérkőzés során. A 2001. szeptember 5-i budapesti visszavágó – mely szintén 0-2-es román győzelmet eredményezett – sajtóvisszhangjának fő topikjai a válogatott edzőjeként sikeres Hagi, mint nemzetmentő, illetve nagyon gyakori a sportújságok hasábjain a mérkőzés és a státustörvény közös tematizálása.
A politika fölülírja a sporteseményt
Összességében mi mondható el? A román–magyar futballmérkőzések sajtóvisszhangja a szaklapok hasábjain elfogult, nacionalista diskurzusra koncentráló, melyet a „nemzeti hősök” és „nemzetárulók” dichotómiája, az ellenségkép, a saját dicsőség és az erőteljes politikai hangulatkeltés dominál. Jól példázza, hogy a politika hogyan tudja fölülírni a sporteseményt, a nemzeti identitás kérdése hogyan szoríthatja háttérbe a sportteljesítményről szóló diskurzust.
Amenynyiben az előbb említett jelenségeket összehasonlítjuk a jégkorongmérkőzés médiavisszhangjával, akkor azt láthatjuk, hogy a román média ábrázolási módja továbbra is tendenciózus, a nacionalizmus témájára kihegyezett, tetten érhető a bűnbakkeresés, az ellenségképgyártás, és ami a tematizálást illeti, a sajtó továbbra is megtartja azon gyakorlatát, hogy elsősorban „kényes” és „kellemetlen” eseményekről tudósítson román–magyar sportesemények viszonylatában, bár néhány esetben megragadható a tárgyilagosság irányába történő elmozdulás.
Zsigmond Csilla
A szerző csíkszeredai szociológus, politológus, a Sapientia-EMTE tanársegédje
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése