Hol van a székely haza?

Amikor egy székelynek felteszik a kérdést, hogy számára hol van a haza, akkor rendszerint zavarba jön. Ahány embert megkérdezünk, annyi választ kapunk. Legtöbbje Erdélyt, Székelyföldet, Magyarországot tartja hazájának. Olyan is kerül, aki az országot, Romániát gondolja annak. Ez utóbbiak elsősorban azok közül kerülnek ki, akik nem ismerik a magyar történelmet és kultúrát, nem volt hivatástudattal felvértezett történelem szakos tanáruk

Van, akinek szívében él a haza, másnak a lelkében, mert az 1300 éves Kárpát-medencei magyar történelmet — a 677-es, első honfoglalástól számítva — nem lehet könnyen kitörölni az érzésvilágból. Egy gerinces magyar ember nem vált nációt csak azért, mert 1920-ban megkérdezése nélkül idegen országnak ajándékozták azt a területet, amelyet apái, nagyapái és azok elődei a betörő hordákkal szemben évszázadokon keresztül védelmeztek.

Miért fájdalmas a székelynek meghatározni a haza fogalmát? Mert ő Székelyföldön él, egy olyan területen, amely az önrendelkezés elve alapján önálló államiságra lenne jogos, de erről a román alkotmányok és a nemzetközi szerződések sora nem hajlandó tudomást venni. A székelynek gyakran hallania kell a bicskarángató lebozgorozást, hazátlanozást, a csonka országban élők részéről pedig a lerománozást, leoláhozást. Ezt akkor, amikor neki van háza, hazája, ,,élete", szülőföldje. Sehol a világon nincs még egy olyan népcsoport, amely telkét, udvarát, házát életnek, életének nevezné. A székely, ha vendéget fogad, akkor ma is azt mondja: lépjen be nyugodtan az életembe! Ez magyar nyelvre fordítva azt jelenti, hogy a vendéget szívesen fogadja a telkén, az udvarában, a házában.

Nos, hol a székely haza? A székely magyar hazája a Székelyföld, lelke az egész Kárpát-medence történelme és kultúrája, anyanyelve a magyar. Számára minden neheztelés ellenére még mindig idegen nyelv a román, mert erőszakos módon, kisebbségként akarják kezelni azon a földön, ahol ő a többség. Egy olyan élettérben éli életét, amelynek történelme hozzá kötődik, ahol otthon érzi magát. Ezért fáj neki, ha senkiházi jövevények akarják megszabni az ő életét! Azért sem érezheti hazájának Romániát, mert ebben az országban még a Székelyföld megnevezést (is) tűzzel-vassal irtják. Hasonlóképp nem lehet haza az a megcsonkolt ország sem, melynek népe nemmel szavazott az egységes magyar nemzetben való gondolkodásra.

A székelynek nem maradt más hazája, csak a szülőföldje, a Székelyföld, melynek megtartásáért napról napra meg kell küzdenie, mert ez az ő sorsa, másképp nem cselekedhet. Anyagi jóléte, kultúrája, nyelvének szabad szárnyalása csak a saját ,,életében", házában-hazájában lehet, olyanban, ahol ő maga az úr. Belső önrendelkezését, autonómiáját Románia keretében is el tudja képzelni, csak hagyják, élje a saját életét!

Székelyföld volt és lesz!

Egy szép őszi napon, 2007 szeptemberében az egyik vadonatúj román püspöki székhelyen, Csíkszeredában nagy találkozóra került sor. Az összegyűlt székelyföldi román civil szervezetek és papság krémje úgy döntött, komoly, felelősségteljes emberek gyülekezeteként, hogy követelni fogják a kormánytól a román nyelv régi módszerekkel való oktatását. Az idegen nyelvként való tanítást még akkor sem tartják elfogadhatónak, ha azt maga az államelnök szorgalmazza.

A Csíkszeredában ülésezők úgy gondolták, ha a román nyelvről kijelentik, hogy az nem idegen nyelv a székelyeknek, akkor azok lelkesebben fognak tanulni románul. De elképzelésük ugyanúgy járhat, mint a harang, amelyet az 1930-as években küldtek Ó-Romániából Székelyföldre, Gheorghe Doja falujában élő székely-magyaroknak. Az ,,elnemzettelenített románok" számára küldött kis harang egy kétágú fán ücsörgött évtizedeken keresztül, mint az árva madár, amely nem tudja, hogy a sors miért vetette oda. Tény, hogy Dálnokon e harang által senki nem vált románná! Leleményes székelyeink azonban hasznát vették a kéretlen küldeménynek, igaz, lefokozták, csak iskolacsengő feladatkört kapott az ezeréves magyar államiság tiszteletére emelt iskola udvarán.

Úgy tűnik, a csíkszeredai nyelvvédők még mindig hisznek a szómágiában, ugyanúgy, mint azok, akik a harangra könnyes szemmel felíratták, hogy szeretettel küldik az elnemzettelenített román testvéreknek, arra gondolván, hogy elolvasva a szöveget, lelkiismeretük megrezdül, és hanyatt-homlok sietnek vallást és nációt cserélni. A fajelmélet fasiszta emlőin nevelkedettek utódai, a harangküldők mai zászlóvivői titokban szintén abban reménykednek, hogy a román második anyanyelvként való tanításának szorgalmazása révén fokozható a székelyek elrománosítása. De tévednek, akárcsak a harangküldők, mert a székely magyarabb a magyarnál, hosszabb távon még az autonómia jogát sem lehet megtagadni tőlük. Hisszük, hogy eljön az idő, amikor Székelyföldön a román nyelvet a magyar hivatalos nyelvvel egyenrangúként fogják oktatni.

Ne feledje se az őslakos székely, se a betelepedett román, hogy a székely harangok 1848—1849-ben ágyúként dörögtek, és ma is azt kongják: Székelyföld volt és lesz, csak akarnunk kell! E kérdésben nem szabad habozni, nem szabad félmegoldásokban gondolkodni! Régiókban, három megyében… Csak a történelmi Székelyföld lehet garancia arra, hogy bármikor meg lehet akadályozni a jogsértéseket, a már kivívott jogok korlátozását.

Nem mi veszélyeztetjük a román államiságot

Ki az áldozat, ki a bárány? Van-e szükség Székelyföld autonómiájára, önkormányzatára? Székelyföld-szerte ilyen és hasonló viták zajlanak. A székelyföldi románság jogfosztottságának emlegetése hasonlít a farkas és a bárány meséjéhez. 1923-tól nyíltan hirdeti meg a homogén román nemzetállam létrehozásának vágyát. Propagandájuk szerint — az Osztrák—Magyar Birodalomban, a bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben, de a független Romániában is — a magyarság mindig a románság sírásója volt.

Állítólag most épp a székelyföldi románokat juttatták a kétségbeesés határára.

Az áldozat szerepében megbúvó, vicsorgó román elit egy nacionalista része napjainkban is kész félrevezetni a román tömegeket, arról áradozik, hogy a székelyföldi románság bárány módra ki van szolgáltatva az erőszakos magyarosításnak. Teszik ezt akkor, amikor farkas módra állnak ugrásra készen, hogy keresztbe tegyenek, ha a székely és a magyar nemzeti közösség jogairól van szó. Hazug propagandájuk mákonya hat, mert a románság zöme ma is úgy gondolja, a magyarság túlzó követeléseit meg kell akadályozni. Nem azért keltenek hangulatot, mert féltik a néhány tízezer székelyföldi román jogait, hanem attól tartanak, hogy Székelyföld magyar népének beolvasztása nem valósul meg, ha nem szorgalmazzák a román nyelv erőszakos terjesztését, hisz ezzel a módszerrel és betelepítéssel sikerült rövid idő alatt románná változtatniuk Dobrudzsát és Erdély hatalmas térségeit. Idegesíti őket az is, hogy a székelyek élni kívánnak az önrendelkezés jogával, amely lehetetlenné tenné a beolvasztásukat és az e területen élő húszszázaléknyi románság vezető elitjének kiváltságos helyzetét.

Nemrég, az elmúlt év őszén Dan Voiculescu az erőszakos magyarosítás elleni harc bajnokaként szervezett tiltakozást a székelyföldi román iskolák felszámolása, a magyarosítás ellen. Nyugodtan teremthettek magyarellenes hangulatot, mert az bizonyos körökben hazafias tettnek számít. Kit érdekel a valóság, kit érdekel az, hogy Székelyföldön a románságnak nagyszámú közép- és általános iskolája van, és arról is keveset tud a közvélemény, hogy színmagyar településeken egy-két tanulóval román tagozatok működnek. Háromszé­ken például tizennyolc olyan román tagozat működik, amelyeket külön miniszteri engedéllyel tartanak fenn a helyi magyar közösségek adójából, miközben a román diákok összlétszáma alig négy és fél magyar osztálynyira rúg. Mindezt akkor, amikor a szórványmagyarság, a romániai magyar tanulók egyharmada — az 1990-es évek adatai szerint százezernél több — román iskolákban tanul, amikor a moldvai magyarság nem rendelkezhet egyetlen magyar tannyelvű állami iskolával sem.

Ki kell nyíltan mondani, hogy Erdély területének tíz százalékán, Románia területének 3,5 százalékán, a magyar határtól 300—450 km távolságra kialakítandó székely haza, a mindössze két és fél megyét magában foglaló autonómia, a saját önkormányzat, amelyben a magyar mellett továbbra is hivatalos nyelv marad a román, nem veszélyezteti a román államiságot. Ha e térségben a székely-magyar otthon érzi magát román társaival együtt, akkor szívesebben tesz meg mindent szülőföldjéért, a saját ,,életéért". Nem szabad elfelejteni: Székelyföld gazdasági felvirágoztatása minden itt élő közös érdeke!

 

 

 

Németh Zsolt: autonómia lesz, előbb vagy utóbb

Erdély az egész kárpát-medencei magyar autonómiastratégia szempontjából kulcskérdés: az erdélyi magyarság nagy szolgálatot tesz az egész magyar közösségnek, ha itt sikerül az autonómia terén áttörést elérni – jelentette ki Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Tusványosként közismert Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki napján. Az Autonómia változó feltételei című nemzetpolitikai kerekasztalbeszélgetésen több kárpát-medencei magyar kisebbségi párt vezetője mellett Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke is részt vett.

Németh Zsolt leszögezte: arról nincs vita a magyarságon belül, hogy autonómia kell, és optimizmusának adott hangot atekintetben, hogy sikerüljön az autonómiatörekvések terén szót érteni a román politikum képviselőivel. „Racionális politikai osztállyal van dolgunk. A román politikum tudatában van annak, hogy a romániai magyar közösség milyen mértékben tudja befolyásolni az ország stabilitását. Székelyföld Autonóm Tartomány erősíti Románia szuverenitását” – szögezte le a politikus, aki arról is beszélt: a határon túli magyar szervezeteknek „két ligában”, hazájukban és az összmagyar politikai porondon is politizálniuk kell érdekeik érvényesítéséért. Rámutatott: fontos, hogy a differenciált helyzetben lévő magyar nemzeti közösségek mindenhol előrelépést tudjanak elérni az önrendelkezés kivívása terén. „Szlovákiában abnormális módon hiszterizált az autonómia fogalma, ezért segíteni kell a felvidéki magyarokat abban, hogy a szlovák-magyar viszonyt olyan mederbe tereljék, amelyben nem tekintik ördögtől valónak az autonómiát” – fejtette ki.

Kelemen: az autonómia nem cél, hanem eszköz

Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az önrendelkezés kapcsán kifejtette: az autonómiát nem célként, hanem eszközként kell tekinteni annak érdekében, hogy az erdélyi magyarok megmaradhassanak biztonságban, szabadon, magyarként. Kelemen szerint az autonómiacélok kitűzésekor azt kell figyelembe venni, hogy mit akarnak az erdélyi magyarok: Erdélyben, magyarként megmaradni. A politikus emlékeztetett: az elmúlt húsz évben két megoldási lehetőséget vázoltak fel az autonómia elérésére. Az egyik szerint „kijelentjük és megteremtjük”, a másik szerint viszont arra van szükség, hogy lépésről lépésre építsük, keressük a megegyezés lehetőségét a többséggel.

Rámutatott: Erdélyen belül, a Székelyföldön, a Partiumban illetve Közép-Erdélyben különböző autonómiaformákat kell megteremteni, mert más körülmények között élnek az emberek. Sikerként könyvelte el a nyelvi jogok és a nemzeti szimbólumok használatának kivívását, és kijelentette, ezeket a mozaikkockákat összerakva, napi aprómunkával, építkezéssel érhető el az autonómia. Emlékeztetett: a külső körülmények is folyamatosan változnak, így ezek figyelembe vételével kell az eszközöket megteremtenünk a területi, a kulturális vagy a személyi elvű autonómia létrehozásához. „A transzszilván értékekre, a nyitottságra és a párbeszédre kell építeni, és partnereket kell keresni Romániában, a parlamentben. Nekünk ugyanis ahhoz, hogy elérjük céljainkat, a magunk hét százaléka mellé még meg kell szereznünk további 43 százaléknyi támogatást” – ecsetelte Kelemen.

Leszögezte: a célok eléréséhez szükséges Budapest támogatása, az, hogy Budapestnek tekintélye, szava legyen a régióban és az Európai Unióban, ugyanakkor Budapest nélkülünk nem tudja ezt a kérdést megoldani. Szerinte Brüsszzel sem kerülhető meg az autonómiaküzdelmek tekintetében, és emlékeztetett, hogy az Unión belüli magyar jelenlét kezdetétől számítva jelent meg a napirenden a kérdés. „Az EU-nak és tagállamainak is kötelességük lesz olyan kereteket megteremteni, amelyek segítik a nemzeti közösségek megmaradását, megerősödését” – vélte. „Napról napra történő építkezés szükséges a Budapest-Bukarest-Brüsszel tengely mentén” – szögezte le.

A romániai közigazgatási átszervezés kapcsán kijelentette: a mai gazdasági régiókat kell koherens gazdasági fejlesztési régiókká átalakítani, és ezekhez a régiókhoz kell majd közigazgatási hatásköröket rendelni. Az eredeti tervekkel ellentétben a nyári parlamenti ülésszakban el nem fogadott kisebbségi törvény kapcsán megjegyezte: az abban foglalt kulturális autonómia intézményes feltételei megteremtésének csak akkor van értelme, ha a kulturális autonómiatanácsok megkapják a szükséges hatásköröket.

Az RMDSZ elnöke úgy vélte, az autonómia kereteinek, eszközeinek megteremtéséről nincs vita a romániai magyarságon belül, és arra buzdított, hogy a jövő szempontjából kulcsfontosságú idei népszámlálás előtt a teljes politikai és civil szféra fogjon össze annak érdekében, hogy minél többen vallják magyarnak magukat. A jövő szempontjából szintén rendkívüli jelentőségűnek nevezte azt, hogy a jövő évi parlamenti választásokat követően is erős parlamenti képviselettel rendelkezzen a romániai magyarság.

Toró: konszenzus és stabilitási paktum kell

Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke – némiképp vitába szállva Kelemennel – leszögezte: előbb a Nagyvárad- Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Csíkszereda tengely mentén kell az együttműködést kialakítani, azaz meg kell teremteni a konszenzust a romániai magyar politikai alakulatok között. „Nagyon fontos a nemzeti konszenzus kialakítása: ezt egy erdélyi stabilitási egyezmény keretében kívánjuk rögzíteni” – hangoztatta. Szükségesnek nevezte, hogy az autonómia ügyét megtisztítsák a pártpolitikai sallangoktól, és emlékeztetett: ott, ahol sikerült konszenzust elérni, történt előrelépés, ahol nem, ott ezt a többség kihasználta ellenünk. Leszögezte: konszenzus nélkül nincs siker. „A politikai konszenzusteremtés alapja Neptun feloldása lehetne” – utalt az RMDSZ akkori vezetői és a román kormánypártok közötti, a 90-es évek elején a Fekete-tenger partján lévő üdülővárosban megkötött paktumra.

Toró szerint az RMDSZ-en belül nem születtek olyan döntések, olyan önrendelkezésről szóló javaslatok, amelyek az összes, belső és külső csoport konszenzusát bírták volna, és a két út közül – az egyik a közösségi autonómiát állítja a politika homlokterébe, a másik nem határoz meg koherens keretet, ehelyett beépül a bukaresti politikai elitbe, és ott alkud ki bizonyos engedményeket – az utóbbit választotta. Úgy vélte, ennek nyomán az erdélyi magyar eliten belül is vannak ellenérdekeltek az autonómiában, mivel őket kapcsolatrendszerük Bukaresthez fűzi. „Ezt az ellentmondást föl kell oldani” – állapította meg. „Meg kell próbálni közösen fellépni a régióátszervezés ügyében, a kamarillapolitika révén ugyanis nem lehet stratégiai eredményeket elérni. A nemzeti minimumot tartalmazó erdélyi stabilitási egyezmény kidolgozásába és megvalósításába a civil szférát, és a felsőoktatás képviselőit is be kell vonni” – mondta. „Budapest csak akkor tud támogatni, ha sikerült kialakítani a konszenzust” - vonta le a következtetést Toró. Hozzátette: a kisebbségi törvény RMDSZ által kidolgozott tervezete 2012-ben látványosan elbukik majd a parlamentben, mivel választási év van. A bukás egyik okát ugyanakkor abban látja, hogy kidolgozásakor nem volt meg a nemzeti konszenzus.

Autonómiától a nacionalista hisztériáig

A Kárpát-medence különböző régióiból érkezett magyar pártelnökök is felvázolták a beszélgetés során, milyen problémákkal küszködnek. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke arról beszélt, hogyan próbál a délvidéki magyarság a Belgrád által biztosított, korlátozott autonómialehetőségekkel élni. Elmondta, a Magyar Nemzeti Tanács munkáját, presztízsét javítja az új magyar kormány hiteles politikája, az, hogy nemzetpolitikai szempontból beváltotta korábbi ígéreteit, és az is, hogy támogatja Szerbia EU-csatlakozását. Leszögezte ugyanakkor: azt, hogy mit akarnak elérni, a határon túli magyar közösségeknek kell megfogalmazniuk. „Fontos, hogy Budapest támogasson az autonómia kivívásában, de ezt a feladatot helyettünk nem tudja ellátni” – szögezte le. Mint elmondta, a nemzeti tanács kétéves stratégiai tervet dolgoz ki az oktatás, a tájékoztatás és a művelődés terén, megkeresik a kisgyerekes családokat, hogy meggyőzzék őket: írassák gyermeküket magyar iskolába, az egyetemre bejutott hallgatók közül pedig mindenki ösztöndíjat kap, hogy ezáltal újratermeljék a magyar értelmiséget. Emellett megkezdődött az oktatási és művelődési intézmények alapítói jogainak átvétele is.

Berényi József, a pozsonyi parlamentből a tavalyi választásokon kiesett Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint a Híd-Most szlovák-magyar vegyespárt mandátumszerzése ellenére hosszú távon a vegyespártok sikere nem biztosított, mert a magyar kérdésekben már a párton belül kompromisszumkényszer van, így, miután még a szlovák pártokkal is meg kell állapodni, csak „a kompromisszum kompromisszumának a kompromisszuma” alakul ki, ami végül nem elégséges megoldásokhoz vezet. Ilyennek nevezte az új nyelvtörvényt is, ami néhány kedvező cikkelye ellenére számos téren visszalépést is jelent. Leszögezte: az autonómia ügyéről csak úgy lehet érdemben tárgyalni, ha valamilyen módon sikerül rábírni a szlovák politikusokat, hogy árukapcsolás formájában, valamilyen ellenszolgáltatásért cserében támogassák a magyar törekvéseket.

A kárpátaljaiak helyzetéről Kovács Miklós, a Kárpátaljai magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke és Brenzovics László alelnök beszélt. Mint elmondták, náluk mostanra megfordult a kedvező trend: míg a 90-es évek elején sikerült kedvezményeket kivívni, mára megerősödött az ukrán nacionalizmus és a magyarellenesség, ami néha hisztérikus sajtótámadásokban és a kettős állampolgárok hatósági zaklatásában nyilvánul meg. Ennek ellenére a jövő évi választásokon ismét esély mutatkozik a parlamentbe való bejutásra, és ott is igyekeznek rábírni a magyar szülőket, hogy gyerekeiket küldjék magyar iskolába.

A beszélgetés záró következtetését Németh Zsolt vonta le, kijelentve: az autonómia nem követelés, hanem prognózis. „Autonómia lesz, előbb vagy utóbb” – szögezte le.

Parlament a Székelyföldön

A csíkszeredai és a székelyudvarhelyi önkormányzati nagygyűlések élesen bevilágítottak a székely és az erdélyi jövőbe, s a széthúzás látszata és valósága ellenére tulajdonképpen egy új, az eddiginél jóval hatékonyabb politikai stratégia lehetőségét körvonalazzák a magyar nemzet- és társadalomépítésben. Az erőket egy parlamentszerű együttműködés keretében összefogva, közösségünk új korszakot nyithatna történetében, s eddigi kényszerű kisszerűsége korlátait átlépve közelíthetne céljához, a kollektív egyenjogúsághoz.



A nyílt színi viták jogos volta

Előbb azonban egy illúziókergető sopánkodásról szeretnék szólani. Van, aki a politikai pluralizmusban látja a bajok okát, s azt ítéli el, merthogy ugyebár mennyivel jobb volt, amikor egyetlen szövetségnek titulált szervezet képviselői feszítettek mindenütt a páston, és fene nagy egység uralkodott, nem lehetett mindenféle érvvel és ürüggyel megfúrni a szent összefogás ügyét.

Nos, a valódi összefogás tényleg nélkülözhetetlen lesz az autonómiáért indult hosszú menetelésben, főleg sikerre juttatásában, de ne az erdélyi magyar politikai többpártrendszert mint olyat kárhoztassuk a kezdeti gáncsoskodásért és átmeneti kudarcokért, hiszen az, bármit állítsanak róla, szerves fejleménye volt másfél évtized belső vitáinak, és pontosan a viták új alapokra helyezése végett jött létre. Mára nem titok, hogy magyarságunk vezető elitje — akárcsak a népesség maga — legalább két, ha nem több elütő ideológiai alapállásból ítéli meg helyzetünket és céljainkat, ebből kifolyólag a taktikai-politikai különbségek is nagyok a két tábor közt. Hogy ez kisebbségi körülmények között nem fényűzés-e, ezt a kérdést maga a valóság döntötte el akkor, amikor a második magyar párt létrejött a korábbi belső ellenzéki, reform tömörüléses stb. magból, és többévi küzdelem árán jogi elismertetését is meg tudta szerezni, mi több, a legutóbbi helyhatósági választásokon regionális szervezetként konstituálódott, és a Székelyföldön számottevő, 25 százalékos párttá vált a másik, 55 százalékot összesítő nagyobb társa mellett. Mint ismeretes, az önkormányzati képviselőknek, tanácstagoknak is közel 40 százaléka az ő színeiben jutott mandátumához.

Megalkuvások és kompromisszumok

Ettől kezdve az erdélyi magyar politikai élet csakis e két, esetleg több párt párbeszédének és vitájának, összefogásának és harcának keretei között alakulhat, a pluralizmus az a porond, melyen mindkettő fellép, és remélhetőleg a jövőben egyre tisztább eszközöket vet be a másik megnyerésére vagy visszaszorítására, olyanokat, melyek kibírják a nyilvánosság próbáját, átvilágításuk nem vet rossz fényt arra, aki hozzájuk folyamodik.

Hogy ettől még távol vagyunk, azt persze tapasztaljuk nap mint nap, s ennek egyik fő oka, hogy a jelenlegi helyzetével mindkét párt elégedetlen.

Az egyik megtört monopóliumát, egyeduralmát állítaná vissza — mennyivel könnyebb volt akkor ugyebár a csoportérdeket népi érdekként eladni —, a másik az erőviszonyok kiegyenlítésében érdekelt, nem érheti be a másodhegedűsi szereppel, s ezért újabb erőpróbákat provokálna ki, illetve sündisznóállásba vonulva iparkodik fittyet hányni a sajtókampánynak, mely elítéli. Bonyolítja a helyzetet, hogy az ellenzék soraiban meghasonlás történt, egységesülni még nem tudott, és testvérháborúba keveredett. Ennek elemzésére itt nem kívánok kitérni, de hadd szögezem le: meggyőződésem, hogy a kétpártrendszer erdélyi magyar politizálásunk és közéletünk nagy nyeresége, pontosan azért, mert kikerülhetetlen következménye volt a két évtizedes fél- vagy inkább negyedsikereket hozó harcnak az egyenjogúsításért, annak, hogy közösségi emancipációnk a többségi társadalom fogékonyságának hiánya, ellenállásának keménysége miatt vajmi keveset haladt előre, s e kudarcot az erdélyi társadalom nem egyformán ítéli meg. Ahol egyesek a lépések további aprózásának, mások pedig a gyökeres változásnak szükségességét helyezik előtérbe, ott szervezeti egységességről beszélni dőreség, azt visszasírni porhintő demagógia, merthogy ott éppenséggel az ideológiai-politikai többféleség igényének elismeréséből kellene kiindulni, s ennek megfelelő pártszervezeteket létrehozni, hogy az érvek és taktikák, az elitek népszerűsége szabadon mérkőzhessen meg egymással. A kisebbségi társadalomépítés szükségessége, egy ilyen elvi tisztázás és az erőviszonyok időnkénti módosulásának elismerése — azokat persze tudomásul kell venni, és nem folyton megkérdőjelezni! — fogja létrehozni azt az akcióegységet, mely nélkül egy nemzeti közösség valóban bajosan tudná kollektív jogait kivívni, azokat a többségiekkel elfogadtatni.

Parlamenti keretek

Erdélyben a két pártnak igenis erdélyi magyar parlamentet, a Székelyföldön pedig székely parlamentet kell létrehoznia — és ennek szülési fájdalmai zajlanak most, sokan a célhoz valóban méltatlanul viselkednek, mások azonban mintha inkább tudatában lennének, mi is a feladat. Kár lenne azonban sokat vesztegetni az időt a másik rágalmazásával, a választókat demoralizáló porhintéssel, a hiúságok vásárának újbóli megrendezésével — mely jobb ügyhöz méltó találékonysággal folyik! —, a megosztottság nélküli, differenciálatlan egység napjai ugyanis lejártak, azt visszasírni lehet, de nem érdemes, mert hiábavaló. Politikai többszínűségének kivívásával az erdélyi magyarság — másutt népként, sőt, nemzetként tartják számon az ekkora lélekszámot és az ennyire összetett társadalmat — pontosan életrevalóságát, jobb jövőre érdemes voltát bizonyította, melyet egy szűkkeblű, a kompromisszumokat a képtelenségig fokozó, a külső és belső nyomásoknak behódoló szervezetben tartani amúgy sem lehetett volna.

Konfrontáció és együttműködés

Összegezzünk. Ma az erdélyi magyar és a székelyföldi székely parlament vajúdásának vagyunk tanúi, s a dolog akkor lesz sikeres, ha a pluralizmus tényébe belenyugodva a két fél tárgyalóasztalhoz ül. Ennek kerete a parlament. Jogegyenlőségünk kivívásának fő eszköze ettől kezdve csakis a két fél együttműködése lesz — azt várni viszont, hogy a viták megszűnnek, vagy a megengedett politikai taktikázás szünetelni fog, merő ábránd, és nincs is szükség rá. A vita nem fog szünetelni, ahhoz tessék hát hozzászokni, nem mind veszekedés, ami annak látszik, nem is széthúzás, a vita természetes velejárója a többpártrendszernek, s legfeljebb az ellentétek kiélezésének módozatai tekintetében vár úttörő szerep a felekre, mert Erdélyben vagy a Székelyföldön korábban arra nem volt példa, hogy egyenrangú, megkérdőjelezhetetlen legitimitású pártoknak kelljen egyeztetniük az erdélyi magyar népi összefogás érdekében. (A két világháború között az Országos Magyar Párt belső ellenzéke bár megpróbálta, végül nem vitte kenyértörésre a dolgot, ami a korabeli viszonyok, a területi revíziós remények, a közelgő második világháború stb. körülményei között érthető volt. Ma az európai integráció más perspektívát kínál a román—magyar viszony rendezésének, hasonlóképpen a kisebbségi emancipációnak is, ezért az erdélyi magyar politizálás korábbitól elütő szerkezeti alakulása indokolt lehet.)

Külön előnye e kétpártrendszernek, hogy általa megoldható az, amire eddig egyetlen szervezet nem lehetett képes: egyszerre, sőt, egy időben lehet ugyanis általa a többséggel szembeni szembenállást érvényesíteni, a vele való együttműködéssel hol az egyiket, hol a másikat juttatva túlsúlyhoz, ha kell, ahogy a rész- és a végcél megköveteli, miközben a két magyar párt vitája is kordában tartható, és erőfeszítéseik adott esetben közös nevezőre hozhatók. (E kettősség eddig többségi kiváltság volt az interetnikus viszony kezelésében.) Megoldódik ezáltal az esetenként kormányon lévő magyar szervezet bénító lojalitásának dilemmája, melyen elvérzett eddig a Bolyai Egyetem újraalapítása, el oly sok minden az építkezésben a belső választásoktól a szövetség önkormányzati működtetéséig, a félmilliós aláírással beterjesztett tanügyi törvénytervezetig, s minek következtében párttá fokozódott le az, ami jóval többnek készült, a kulturális autonómiát igénylő törvénytervezet pedig nem ok nélkül kelti az önkasztráció képzetét. Az olyannyira szükséges külön külpolitikai vonalvezetésről sem kell lemondani ezentúl, mint eddig, az unió és a nagyvilág mindig bekapcsolható lesz a belső küzdelmekbe és szövetségesek keresésébe, s a külpolitikai színtér egyre növekvő jelentősége a belső fölött majd megfelelő módon kiaknázható.

*

A székely parlament tagságának és működésének módja még a jövő titka. Ha most önkormányzati nagygyűlést hoztak tető alá, az még csak amolyan előmunkálat, nem tudni még, hogy a székely parlament önkormányzati képviselőkből vagy külön választások útján jön majd létre, esetleg a pártok delegálnak bele választási arányszámaiknak megfelelően tagokat, sem a mandátum, sem a hatáskör kérdése nem tisztázott. Ha most önkormányzati képviselők találkoznak, később pártvezetőségek is tárgyalhatnak, meghívhatók más szervezetek is, lehet házigazda az SZNT vagy más, például az RMDSZ és az EMNT szövetsége, netán a Székelyudvarhelyen szeptember 14-én létrehozott ideiglenes házbizottság. A mai parttalan viták, a legitimitások kölcsönös megkérdőjelezése, a sértések és sértődések színjátéka legfeljebb arra alkalmas, hogy minél jobban kitolja az érdemi munka megkezdését a jövőbe, tükrözi a zűrzavart, mely sok politikus fejében uralkodik, egyúttal azonban a már időszerűvé vált feladat sürgetését is közvetíti, és amolyan politikai előjátékát is jelenti a felkészülésnek.