569 éve született Mátyás király

Kolozsvárott született 1443.február 23-án, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fiaként.Nevezik Corvin Mátyásnak, az igazságos Mátyás királynak, hivatalosan I. Mátyásnak, de a köznyelv egyszerűen, mint Mátyás királyt emlegeti. Neve latinul és németül Mathias Corvinus. Aláírásában a Mathias Rex (Mátyás király) tűnik fel. Magyarországon 1458 és 1490 között uralkodott. 1469-től cseh (ellen-)király, 1486-tól Ausztria hercege.

Még gyermek volt, amikor már gazdag tapasztalatokat szerzett a társadalmi és politikai életben. Az ország legmüveltebb emberének apja belsö munkatársának, Vitéz János váradi püspöknek az irányításával elsajátította korának humanista színezetü általános müveltséget. Megtanult magyar mellett latinul, csehül és németül. Apja tolmácsa fontos politikai tárgyalásokon. Mindössze 11 éves volt, amikor az apa Erdély vajdájának kardjával személyesen ütötte lovaggá Nádorfehérvárott. Nemcsak a Hunyadi-ház embereivel ismerkedett meg, hanem világhíres Kapisztránnal és másokkal is. Tíz évvel idősebb bátyjának kivégzését rabként élte át, majd V. László király Bécsbe, azután pedig Prágába vitette. Mivel 1457 őszén V. László pestisben meghalt, következő év január 24-én a korábban apját támogató köznemesi rétegek segítségével Mátyást királlyá választották, de nagybátyja, Szilágyi Mihály személyében kormányzót állítottak mellé. A fiatal királynak nehéz elvárásoknak kellett megfelelnie. A főurak azt szerették volna, ha engedelmes és jámbor lesz, a köznemesek támogatását várták a nagyurakkal szemben, a városok a külső garázdálkodók megfékezését, a pénzromlás megakadályozását, a pápa pedig "Isten emberét" kívánta látni benne, aki majd kiírtja az eretnekek és a mohamedánok maradékát.Mátyás azonban gyorsan a sarkára állt, és megmutatta, hogy ezeket a korlátokat nem hajlandó elismerni, és csorbítatlan királyi hatalomra törekszik. Meglepő erélyességgel fogott hozzá az erős központi hatalom megszervezéséhez. Garát leváltotta, Szilágyit lemondatta és elfogatta, az ellenségeskedő főurakat pedig legyőzte.1463-ban feleségül veszi a cseh király lányát, Podjebrád Katalint, aki hamarosan gyermekszülésben meghalt. Ekkor a cseh király ellen fordul, s keresztes hadjáratot hirdet.10 évig tartó harc után elfoglalta Morvaországot és Sziléziát, de a cseh királyi címen osztoznia kellett a lengyel Jagellókkal. 1464-ben pedig megkoronáztatta magát a III. Frigyestől nagy nehezen visszaszerzett Szent Koronával. V. László halálakor a csehek király jelöltjének egyenragú partnere lett. Mit vártak kortársak az ifjú királyról? Alignem lehetetlent. Például földesurak jámbor engedelmességet reméltek, a köznemesek támogatást a nagyurakkal szemben. Városok - mindenekelõtt Felvidéken - a garázdálkodó huszita hadak megfékezését, a pénzrontás megakadályozásához, az élethez, munkához… szükséges rendet. Pápa "Isten emberét" aki kiírtja huszitákat és a mohamedánokat!
Hunyadi Mátyás hamarosan bebizonyította, hogy nem apja érdemei, hanem saját képességei teszik méltóvá a királyságra. A kormányzóvá kinevezett Szilágyit hamar eltávolította Budáról. A török elleni harc vezetésével bízta meg, majd a kormányzóságról is lemondatta. A rablóbandává züllött felvidéki huszitákat szétverte, illetõleg egy részünket hadseregbe olvasztotta. Százötven akasztófa jelezte, hogy a belsö rend megteremtésében és fenntartásában nem tréfál. Végsõ céljának az ország biztonságának, függetlenségének megörzését tekintette. Ennek föltétele volt a belsö rend megteremtése. Hatalmas vagyonára építve és a Hunyadi-párt tekintélyét fölhasználva, tehetségét latba vetve látott neki legnehezebb feladatnak: a bárók megfékezésének. A bárók hatalmának visszaszorítása érdekében Mátyás arra törekedett, hogy a rendi fejlödés eddigi eredményeire támaszkodva megszilárdítsa rendi monarchiát. Köznemesi többségü országgyüléssel kívánta korlátozni a bárók hatalmát. Mindenek gazdasági föltételit az árutermelés és a pénzgazdálkodás teremtette meg. A jómódú parasztok mellett a szegényebbek is mind sürübben vitték a piacra terményeiket. A földesurak szintén kezdtek bekapcsolódni a piaci forgalomba. Az ipari termelés általában céhes keretek közt történt. A gazdasági fejlödés következményeként a lakosság száma jelentõsen megnõtt. A XV.Sz. végén 3,5-4 millióra emelkedett. A fejlödés ellenére a magyarországi ipari termelés még mindig elmaradt a nyugati országokétól. Ezt bizonyítja, hogy hazánk külkereskedelmében a behozott iparcikkek, textil, fém, és a fûszeráruk értéke még mindig jóval nagyobb volt, mint a rézbõl, élöállatból, borból álló magyar kivitel. Magyarországon tehát az állami adók terhét, a központosítás anyagi terhének jelentös részét az ipar és a városi polgárság fejletlensége miatt a jobbágyságnak kellett elviselnie. Mátyás nyugati céljainak elérésének végett, a cseh király ellen fordult. Erre ösztönözte a pápa is, aki keresztes hadjáratot hirdetett az eretnekség ellen. Tíz évig tartó harc után Mátyás elfoglalta ugyan Morvaországot és Sziléziát, de a cseh királyi címen osztoznia kellett a lengyel Jagellókkal. Ugyanakkor az államszervezett továbbfejlesztésével, a közigazgatás, az uralkodótól függö állandó zsoldoshadsereg megteremtésével a hatalom eröteljes központosítást akarta elérni. Ennek érdekében újjászervezte az államháztartást. Az új adót éppúgy 20 dénárt tett ki, mint a régi, már nem telkenként, hanem háztartásokként. A legfontosabb adófajta azonban a rendkívüli hadiadó lett.Mátyás a hatalom összpontosításának érdekében eltörölt minden adót és adómentességet. Bevezette a füst és a rendkívüli hadiadót.A köznemesek politikai támogatására ugyan szüksége volt Mátyásnak, de azt már nem engedte meg, hogy beleszóljanak a kormányzásba. Az adó megszavaztatásának joga az országgyűlést illette, ezért kénytelen volt tanácskozásra hívni a rendeket. Ekkor megígérte, hogy orvosolja a nemesek panaszait, s cserébe megszavaztatta az adót. Eleinte még kikötötték, hogy a pénzt a török elleni háború költségeire kell fordítani, később azonban már feltételeket sem kötöttek. Az 1480-as években több évre előre megszavazták az adót, csak a király ne emelje az összeget. Az államkincstár bevételei lehetövé tették, hogy Mátyás állandó zsoldossereget állítson föl. Az állandó zsoldossereg megteremtésével függetlenítette magát a bárók banderiumától.Mátyás király híres fekete serege, amely 1459-60-ban-ban jött létre, így a korabeli Európában a maga nemében páratlan hadseregnek bizonyult.Állományának nagy részét szétszóródott husziták és Giskra morva zsoldosvezér felvidéki seregének maradványai tették ki. Szolgáltak még a seregben lengyelek, németek és az 1480-as évektöl kezdve egyre több magyar is. Rendkívül jól szervezett, korszerű hadászati elveken alapuló hadsereg volt, megfelelt Mátyás király központosító politikájának és hódító szándékainak. Állandó létszáma 8-10 ezer fő volt, de hadjáratok idején ennek kétszeresére duzzadt fel. Főbb alakulatai a támadásra is alkalmas gyalogság, a tüzérség, a nehéz páncélzatú lovasság és a könnyűlovasság voltak. A mozgékony könnyűlovasság balkáni eredetű, nagy részük szerb származású. Hírneves vezérek voltak például Kinizsi Pál,Magyar Balázs, Báthory István, a szerb Jaksics és Brankovics, a török trónkövetelő Bajezid Collixtus Ottomanus, vagy a román Vlad Tepes – Dracula is.Mátyás királynak az idegen zsoldosokon kívül hatalmas magyar hadserege is volt, melynek száma megközelítette a 90 000 főt, csak a székelyekből 16 000 könnyű lovasa és 16 000 gyalogos katonája volt. A központosított államhatalom megteremtésében Mátyás fontos szerepet szánt a hivatalszervezetnek. A bárói befolyás alatt álló királyi tanács háttérbe szorult. A legfontosabb államügyeket a nagy kancellária intézte. A legfelsöbb szintü igazságszolgáltatást a "király személyes jelenlétének bírósága" végezte, amely folyamatosan müködött. 1471-töl kezdve Mátyás arra törekedett, hogy a rendektöl függetlenül kormányozzon. Az országgyülést egyre ritkábban hívta össze. Az állam irányítását hivatalnokaira bízta, törvények helyett rendeletekkel kormányzott.1471-ben Vitéz János és Janus Pannonius összeesküvést szerveztek, de Mátyás leszámolt velük.Híres volt művészet- és tudományszeretetéről. Híres tudósokat és reneszánsz alkotókat hívott udvarába. Várakat, kastélyokat építtetett, hatalmas kódexekből álló könyvtára (Bibliotheca Corviniana) máig híres maradt. Mátyás a nyolcvanas évek elsö felében a déli végek, elsõsorban Bosznia megerösítésén fáradozott.1476-ban feleségül vette Aragóniai Beatrixot, a nápolyi király leányát, gyermekük azonban nem született. Ezért élete utolsó éveiben megpróbálta házasságon kívül született fia, Corvin János számára biztosítani a trónt. Életének utolsó évében a trónöröklés kérdésére fordította figyelmét.1485-ben Bécset elfoglalta, s felvette az "Ausztria hercege" címet. Ekkor udvarát Bécsbe helyezte át. Német-Római császárrá azonban nem választották meg.Nem volt még ötven éves, amikor egy nagyszabású török elleni háború előkészítése közben váratlanul meghalt Bécsben, 1490. április 6-án. Székesfehérvárott temették el.
Haláláról a következöket tudjuk, hiteles forrásból: "Mátyás a virágvasárnapi szertartással egybekötve akarta lovaggá ütni Domenico Bollani velencei követet, és erre az alkalomra a bécsi várpalota udvarán fakápolnát építtetett. Április 4-én, vasárnap reggel, felesége és fia kíséretében jelent meg a kápolnában, ahol már várták a papok, fõurak és akülföldi követek. A pálmaág-szenteléssel bevezetett virágvasárnapi körmenet és ünnepi mise után maga elé rendelte a velencei követet és a szokásos ceremónia szerint lovaggá ütötte. A hosszúra nyúlt kettõs szertartás után fáradtan visszavonult palotájába. Mivel Beatrix még a közeli templomokba is ellátogatott, az ebédet a szokottnál késöbbi idöpontra tüzték ki. A király, hogy éhségét csillapítsa, anconai fügét hozatott asztalára. Miután azonban az elsö gyümölcsöt megkóstolta és azt romlottnak találta, nagy haragra lobbant. A hazatérõ királyné igyekezett megnyugtatni és különbözö ételekkel kínálta, ö azonban mindent visszautasított. Nem sokkal késõbb szédülni kezdett és elsötétült elötte a világ.
Parancsára szobájába vitték és ágyba fektették. Este hat órakor állapota válságossá vált, súlyos bénulási tünetek léptek fel nála. Nyelve is megbénult, kínzó hasgörcs gyötörte, fájdalmát azonban csak hangos nyögéssel tudta kifejezni. A királyné kétségbeesett kísérleteket tett férje megmentésére: eröszakkal kinyitott szájába orvosságot csepegtetett, bátorító szavakat kiáltott a fülébe és sürgette a betegágynál tehetetlenül álló orvosokat, hogy segítsenek rajta.
Mátyás szenvedésének szemtanúi voltak: fia, János herceg, anyai unokaöccse, Geréb Péter ajtónállómester és Geréb Mátyás horvát bán, valamint Nagylucsei Dóczi Orbán püspök, Szapolyai István alsóausztriai helytartó és Báthori István országbíró. Éjszaka tovább erösödött a haldokló király fájdalma, akinek keserves kiáltozását a jelenlevõk oroszlánüvöltéshez hasonlítatták. Hajnalban enyhült szenvedése, és néhány órára elaludt. Reggel ismét fájdalomra ébredt, ereje ekkor már észrevehetõen hanyatlott. Az egész napot félálomban töltötte. Amikor magához tért, megpróbált beszélni. A hátán feküdt, tekintetével hol feleségét, hol fiát kereste és a jelek szerint utolsó tanácsokkal szerette volna ellátni öket. A hatalmas király azonban, akinek parancsszavára milliók engedelmeskedtek, most néma, béna és tehetetlen volt. Felesége hiába ostromolta kérdéseivel, még fejbólintással vagy kézjellel sem tudott válaszolni. Az erös szervezet haláltusája másfél napig tartott. Április 6-án, kedden reggel egyre nehezebben, hörögve lélegzett, majd 7 és 8 óra között megállt a szívverése. A bécsi várpalotának abban a szobájában halt meg Hunyadi Mátyás, ahol egykor gyermekkori rabtartója, László király lakott. A király halála után hamarosan elterjedt a hír, hogy ellenségei megmérgezték. Bécs volt császári kormányzója állítólag már 1488-ban a velencei államtanács támogatását kérte egy Mátyás elleni merénylethez, ezt azonban Velence határozottan visszautasította. A 16. század történészeiközül egyesek Beatrix királynét, mások Szapolyai Istvánt vádolták Mátyás megmérgezésével. A király korai halálához azonban egyiknek sem fûzõdött érdeke és az uralkodóval fennállt kapcsolatuk sem volt olyan, hogy a gyilkosságot indokolta volna. Korányi Frigyes professzor a múlt század végén, a Bonfini által leírt tüneteket vizsgálva megállapította, hogy azok nem mérgezésre, hanem agyvérzésre utalnak. Bár szélütésnél ritkánjelentkeznek tartós görcsök, néha mégis fellépnek, ha a megpattant érbõl kiömlõ vér az agyhártya alatti agyfelületet borítja el A reuma, amely Mátyást élete utolsó két évében kínozta, gyakran kóros szívnagyobbodást okoz, ez pedig agyembóliához vezethet. A mai orvostudomány a mérgezés lehetõségét sem zárja ki. Ennek okai: a) Agyvérzésnél,ellentétben a mérgezéssel, sohasem lép fel teljes bénulás, mint amelyre Bonfini leírásából következtethetünk. A jobboldali bénulással együtt jár ugyan a beszédközpont kikapcsolása is, ebben az esetben azonban a betegfejbólintással és egyik kezével jelezve válaszolhatott volna a királyné kérdéseire. b) Az agyvérzés sokkal inkább apáthiát, mint kínzó fájdalmat vált ki. A király éjszakai fájdalmas ordítását nehéz tehát szélütéssel magyarázni.Nincs kizárva az sem, hogy a romlott füge által elöidézett gyomorrontás elösegítette az agyvérzést, az elviselhetetlen gyomorgörcs azonban inkább jellemzö a mérgezésre, mint a gyomorrontásra."
A főurak kettős temetést rendeztek számára, Bécsben ravatalozták fel és Székesfehérvárott helyezték sírba. Az ország három hónapos nyílt gyászt tartott utána. Nagy volt a szomorúság a nép körében: Bonfini szerint a katonák bőkezű vezérüket gyászolták, a polgárok kormányzójukat, a nép pedig igazságos királyát siratta. Külföldön is meggyászolták, hiszen ő volt az, aki Magyarországot a török elleni védekezés erős bástyájává tette, megvédve Európát a keleti támadástól. Mátyás király legendás alakja a népmesékben is megjelent: az igazságos és bölcs király a jókat bátorította, a rosszakkal szemben kérlelhetetlen szigorral lépett fel, a tévelygőkkel pedig megbocsátó volt. A mesék azért is születtek róla, mert halála után nehéz helyzetbe került az ország: a nemzet egyetlen mentsvára az lehetett, ha tovább éltette magában az igazságos király alakját, életművének értékeit.

Brüsszeli ámokfutók

Mottó: Az Európai Unió egészét megrontó, veszélyes áramlatokra derült fény a magyarkérdés kapcsán Brüsszelben. Felszínre került az univerzális kórokozó: a „Világ Opportunistái Egyesüljetek!” szellemiség.

Strasbourgi vita, brüsszeli vita, strasbourgi vita, határozat. A fókuszban ismét: Magyarország. Aki látta ezeket a vitákat, az kiábrándult Európából. Abból az Európából, melyben a tiszteletlenség, a gyűlölet és a kettős mércével operáló diktatórikus hajlam talált otthonra. Ez nem az az Európa, amit a szívembe fogadtam. Ez valami más. Valami teljesen idegen. Nem várható el egy politikai fórumtól, hogy hibamentes legyen. Emberek vagyunk, a magunk hibáival és gyengeségeivel együtt. Ha a sportszerű vitákban a gyengeségek kiütköznek, az potenciális jót jelent. De ha a hozzáállás következetesen sportszerűtlen, akkor valakinek meg kell húznia a vészharangot.

Kórkép

Miután Orbán Viktor miniszterelnök konstruktivitás, érvelés és jóindulat tekintetében egyaránt példát statuált Strasbourgban, reméltem, hogy az európai vezetők és képviselők rájönnek arra, hogy a kétharmados támogatottságot élvező magyar vezetés tekintetében látványosat hibáztak, és beismerik tévedéseiket. Szorítottam nekik, hátha ők is belátják azt, ami Brüsszeltől Erdélyig ellátszik: hogy az Európai Unió felelős képviselőiként semmibe vették az EU-s alapelveket. Mert ahol az érvek és a konstruktivitás helyét az érvhiány és a destruktív magatartás veszi át, ott baj van.

Hová vezet a tudatlanság magas rangra emelése, a „nekem megfelelő” forrásokból való egyirányú tájékozódás, a megleckéztetés imperatívusza, a kettős mérce és a kendőzetlen önkényesség (pl. Neelie Kroes holland médiabiztos asszony minősíthetetlen viselkedése a magyar miniszterelnök-helyettessel szemben) – hogy csak egy pár jellemvonását említsem a magyar téma kapcsán elénk tárulkozó brüsszeli kórokozónak? Az irány egyértelműen... a sötétség.

Hiába a nemes eszme, amikor hiteltelen emberek képviselik azt. Olyanok, akik dühkitörésektől sem mentes indulatokkal kritizálják, amit nem ismernek (például az új magyar alkotmányt), felületesen játszadoznak a nagy szavakkal (pl. sajtószabadság vagy demokrácia), hazugságokat lobogtatva kérnek példastatuálást (pl. hogy Magyarországon veszélyes méreteket öltött az antiszemitizmus és a kisebbségekkel szembeni gyűlölet), és emésztetlenül szajkózzák a nyugati sajtóorgánumok PR-laborokban gyártott szlogenjeit (pl. hogy Magyarországon a diktatúra és a zsarnokság veszélye fenyeget). Szép vagy, Európa.

De meztelenül kiábrándító. Úgy látszik, a brüsszeli képviselőkre nem jellemző a korrektség iránti igény. Összetévesztik a szúnyogot az elefánttal, a magyar ellenzéket az igazsággal, a művilágítást a napfénnyel és a sötétséget a világossággal. Nagy problémáik lehetnek, hogy ide jutottak. Gazdasági recesszió s egyéb lelki gyötrelmek...

Persze ez nem vonatkozik mindenkire. Voltak, akik – tiszteletükre legyen mondva – felszólalásaikban világos és ésszerű gondolatokat fogalmaztak meg. Csakhogy ők ma kisebbségben vannak. A többséget Góliát papjai alkotják, és az ő elvárásaik szerint mikor merre hajlik a lengedezők népes csoportja.

Függetlenek klubja

Miközben a nemzetközi sajtó a spekulatív zsarolás kiegészítéseként hajtott végre összehangolt támadást a magyar kormány lejáratására, Amerikában élő ismerősöm felhívott, hogy megkérdezze tőlem, mi folyik Magyarországon. Elmondta, mennyire meglepődött, amikor azokban a befolyásos amerikai lapokban, melyek eddig alig említették a magyarokat, most hirtelen mindenféle negatív cikk jelenik meg az országról. Ami őt zavarta, az nem a kritika volt, hanem az érvek hiánya. Ezt látjuk a román sajtóban is. Teljesen egyoldalú tájékoztatás a kettős mérce segítségével, a vegytiszta manipulációkat nem is említve. Annak a románnak, aki korrektül akarna tájékozódni a magyarkérdésben, esélye sincs helyes szemléletet kialakítani. Miért? Mert az EU szemeivel nézve Romániában a sajtó „független”.

Emlékszünk még arra a sajtóhadjáratra, amelyik az iraki beavatkozást megelőzte? Az amerikai nép nem pártolta a katonai beavatkozást, ezért ennek erkölcsi legitimitásáról meg kellett őt győzni. De hogyan? Hiszen az amerikai sajtó szabad és független! Nos, a független sajtó véletlenül egyszerre kezdte el az amerikaiakat hazugságokkal etetni. Annyira jól sikerült nekik ez a spontán akció (mert az ugye a gazdaságpolitikailag korrekt szemléletűek számára irreális, hogy a független sajtó hazájában a szabad sajtót tömegmanipulálásra használják), hogy mindössze pár hónap kellett hozzá, hogy az amerikai nép a háborús beavatkozás fontosságáról meg legyen győződve.

Sőt, egyenesen elvárja azt! Ami később kiderült, nevezetesen, hogy az amerikaiak céltudatosan kreált és irányított módon lettek megtévesztve, utólag már kit érdekel? A szabad sajtót biztosan nem. Hány és hány ilyen világméretű médiakampányról mondható el, hogy a Függetlenek Klubjához tartozó média nevéhez kötődik! Mennyi igazságborzoló intézkedést hoztak meg úgy, hogy arról a szabad sajtó mindegyike hallgatott! És tegyük hozzá, hogy ezek az elhallgatott intézkedések – például a Magyar Nemzeti Banknak megfelelő amerikai jegybank, a FED magánkézre játszásának sok évtizeden át tartó elhallgatása – kivétel nélkül a politikát is uralni akaró pénzbirtokosok malmára hajtották a vizet.

A domináns tudásformákat általában olyan közegek alakítják, melyek a pénzvilágnak megfelelő szemlélettel rendelkeznek, és amelynek tagjai – szándékosan vagy tudatlanul – főnökeik elvárása szerint manipulálják nézőik vagy olvasóik szemléletét. Erre példa többek közt a francia Le Monde, mely Magyarország miniszterelnökét és kormányát náci egyenruhába öltöztetve jelenítette meg. Üzenetük valóságértékéről annyit, hogy Orbán Viktor hozta létre Magyarországon a holokauszt emléknapját, ő tiltotta be a szélsőséges gárdákat, és lépett fel számos alkalommal a szélsőségesség ellen, miközben jó kapcsolatokat ápol a zsidó szervezetekkel.

Hát igen, ilyen szinten működnek a patinás európai intézmények (nem mind, hanem általában). De ez senkit nem kell, hogy elkeserítsen. Amíg gerinctelenek akarják a magyar kormányt lejáratni, addig ez kimondottan pozitív üzenet a magyar polgárok számára. Igazi probléma akkor volna, ha dicsérnék az Orbán-kabinetet...

De mi lenne, ha némelyek megszégyellnék magukat, és állásukat kockáztatva a magyar antiszemitizmust objektíven kezdenék el boncolgatni, összehasonlítva azt mondjuk a francia antiszemitizmussal? Ilyen esetben rögtön megértenék, hogy Magyarországon a zsidóknak nincs okuk félni. Ezt támasztja alá a zsidó elöljárók egyöntetű véleménye; sőt a Jerusalem Postban megkérdezett Köves Slomó rabbi egyenesen azt állítja, hogy tapasztalata szerint Franciaországban tízszer (képletesen) nagyobb az antiszemitizmus mértéke, mint Magyarországon! Meglepő, nem? Már csak rá kell világítani a többi EU-s tagállamra is, s rögtön természetes fénybe kerül a valóság.

A törvény szellemisége és más mesék

Elgondolkodtunk már azon, milyen hangsúlyozással tárgyalnák Brüsszelben a magyarkérdést, ha Magyarország egy kőolajban gazdag ország lenne? Vagy ha a magyar kormánypártok elfogadnák az igazságtól független média- és civil szervezetek javaslatait, melyek egyeznek a politikát is uralni akaró pénzbirtokosok akaratával? Vajon a magyar törvények szellemisége akkor sem felelne meg az európai materialisták szellemi igényeinek? A választ az olvasóra bízom. Tragikomikus látni, amint materialista axiómákon nevelkedett személyek a törvény „szellemiségéről” értekeznek.

Amikor érvek helyett „nem a törvények betűjével van a baj, hanem a szellemiségével”, vagy „a magyar törvények szellemisége nem felel meg az európai szellemiségnek” típusú kijelentésekkel indokolják (és jó eséllyel tényleg azt képzelik magukról, hogy ők materialisták...) a magyar kormányt elítélő politikai döntéseiket. Hihetetlen. És ezek a racionalista képviselők és politikai vezetőik úgy szajkózzák ezt a titoktartalmú lózungot, mint valami komoly érvet! Egy keresztény ember szájából komolyan vehető, amikor szellemiségről beszél, hiszen tudja, mit mond. De egy materialistától hallani – saját világnézetének való ellentmondás. Netán ez lenne az első lépése Isten elfogadásának irányába? Kétlem. Ennél már csak az veszélyesebb, mikor a tudatlanság langyában szendergő mikor merre lengedezők népes csoportja gondolkodás nélkül rábólint erre a szamárságra. Mert a színvonaltalanság az opportunizmus, az önkény és a zsarnokság melegágya. Mindig is az volt.

A gonosz rendőr bácsi

Nyilván vannak problémák Magyarországon. Hol nincsenek? És vannak igazságtalanságok is. De ha a problémákat nem tudjuk a súlyuknak megfelelően kezelni, akkor kommunikációs trükkökkel könnyen rászedhetőkké válunk. Vegyük például Kopiás Attila civil aktivista – akinek apja a több országból is kitiltott szcientológiai egyház befolyásos tagja – brüsszeli beszámolóját. Nagy pátosszal előadott beszédében kétségtelen tényként hallhattuk, amint hajléktalannak öltözve lefeküdt egy központi téren, majd a rövid időn belül megjelenő magyar rendőr bilincsbe verve kísérte be a rendőrségre.

Pár óra elteltével kisétált és hazament. Néhány nap múlva megismételte akcióját, de mivel egy rendőr sem törődött vele, személyesen jelentette fel magát. Sikertelenül. Mert a rendőrök már tudták, hogy egy provokátor. Nos, ilyen és ennél alacsonyabb szintű történetekkel igyekezett alátámasztani Brüsszel azokat a súlyos vádakat, melyek szerint Magyarországon végveszélybe kerültek az emberi jogok, nincs demokrácia, a hatalom zsarnokként viselkedik, a kisebbségek pedig rettegnek és üldözve vannak. Kész hollywoodi alkotás tárul elénk arról, miként tesz meg mindent a diktatórikus magyar kormány annak érdekében, hogy a levegőt is a hatalma alá vonja. Az ifjú titán büszkén zokogja világgá megható történetét, melyben a gonosz rendőr bácsi bilincset tett a kezére. És Brüsszel sír, a brüsszeli vezetők frusztráltak, a guantánamói valóság felett őrködő szabad sajtó pedig főcímként hozza le a jogaiért küzdő magyar aktivista megrendítő történetét. Nahát, ez aztán a gonosz birodalma!

Csakhogy van itt egy bökkenő. A rendőri visszaélés kapcsán akaratlanul is eszünkbe jutnak a 2006-os brutalitások. 2006-ban nem a romantikus bilincsekről szólt a történet, hanem csonttörésekről, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekről és egyéb brutalitásokról. A román tévé riportere a rendőri erőket és akciókat látva félelemteli hangon közvetített a helyszínről. Ehhez képest ez a kis hollywoodi bilincssztori...

A kontrasztot látva kiemelhető, hogy a magyar rendőrség hatalmasat lépett előre 2006 és 2012 között az állampolgárokkal szembeni bánásmód tekintetében. De úgy tűnik, Brüsszel nem azt látja, ami van, hanem amit ő akar. Hiába a beadványok, hiába a hátborzongató valóságfilmek, Brüsszel hallgat. Mint ahogy az általa ortodoxként elismert őszödi filozófia szellemét magáénak valló korábbi magyar kabinet idején is hallgatott. És továbbra sem ismeri el a kettős mércét, amivel operál. Mert az ifjú titán romantikus bilincsei... Óh, micsoda tények! Ez aztán a bizonyíték! Követ rá! Követ a magyar kormányra! „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ” (Jézus Krisztus).

Szabad sajtó?

A már-már mitikus magasságokba emelt független vagy szabad sajtó kifejezés gyakorlati értelemben nem fedi a valóságot. Kivételek vannak ugyan, de az összkép a politikát is uralni akaró pénzbirtokosoknak megfelelő szellemiség dominanciájáról szól. Ezért is a – széles körben félreértett – sajtószabadságról való politikai vitatkozás hamis premisszákon alapuló tévhit. A korrektség megkívánná, hogy az erkölcsi igazolást élvező „szabad sajtó” kifejezés helyett a valós háttérszándékot tükröző „a nép által választottaktól szabad” kifejezést használjuk.

Csakhogy akkor megszűnne az erkölcsi igazoltság. Mivel indokolható ugyanis az a szándék, mely szerint el kell szakítani a sajtót a nép választottaitól, miközben a domináns sajtómonopóliumokat önkényesen felhasználók ellen nem szabad fellépni semmilyen igénnyel? Aki a szabad sajtó nevében papol, az legyen szíves és a valóban szabad sajtóért harcoljon! Hol vannak a fékek és az ellensúlyok a sajtó és más monopóliumok önkényességeinek kordában tartására?

Ezt a kettős mércét erkölcsileg nem lehet igazolni. Korrekt volna informálni a népeket arról, hogy a tömegtájékoztatás monopóliumát gyakorló Free Liars Elite Club (Szabadon Hazudó Elitek Klubja) birtokosai nem bírják elviselni a néplelkület feletti egyeduralmuk elvesztését. Valós szándékaikat meg kellene, hogy jelentessék az újságok címoldalán, majd bocsássák szavazás alá... Nehéz lehet számukra az élet a mai Magyarországon. Elviselhetetlen, rettegéssel teli. Mert a fehérgalléros korrupció elleni harc komolyan vételével véget érni látszik a magyar nép jövőjét és vagyonát homályos szerződések özönével kiárusító demokratikus berendezkedés korszaka.

Nincs mit csodálni azon, hogy a fekete szemüveget viselő fehérgallérosok a világ minden kövét megmozgatva próbálják lecserélni ezt az új magyar rendszert. De ami az övék, az az övék. Zseniálisak a megtévesztésben és a manipulálásban. Ez az ő igazi specialitásuk. Univerzális jelszavuk pedig: „Világ Opportunistái, Egyesüljetek!” És ez a csatakiáltás hallatszik ma New Yorktól Brüsszelig, Párizstól Budapestig, miközben a végső harc előkészítéséhez előrángatnak minden használható őszödistát. És ez azt jelenti, hogy Magyarország jó úton jár. Mi pedig imádkozzunk európai barátainkért és ellenségeinkért. Mert: „Semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (2Kor 13:8).

Lőrinczi Lóránd
A szerző nagybányai mérnök

EP-állásfoglalás: „súlyos aggodalmak” a magyarországi politikai fejleményekkel kapcsolatban

A közelmúltbeli magyarországi politikai fejleményekről szóló, négypárti állásfoglalást szavazott meg csütörtökön Strasbourgban az Európai Parlament (EP) plenáris ülése.

A 315 támogató vokssal, 263 ellenszavazattal, 49 tartózkodás mellett elfogadott határozat az EP „súlyos aggodalmát” fejezi ki „a demokrácia gyakorlásával, a jogállamisággal, az emberi és szociális jogok gyakorlásával, a fékekkel és ellensúlyokkal, az egyenlőséggel és a diszkriminációmentességgel összefüggésben”. Felszólítja a magyar kormányt: tegyen eleget az Európai Bizottság, az Európa Tanács és a Velencei Bizottság ajánlásainak, és azoknak megfelelően módosítsa az érintett törvényeket.

A voksolásra három határozati javaslatot is beterjesztettek, és ezek közül a szocialisták, a liberálisok, a zöldpártiak és az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL) nevet viselő radikális baloldaliak indítványa kapta meg a szükséges többséget. A másik két, alternatív javaslatot - amelyet a jobbközép néppártiak, illetve a konzervatívok jegyeztek - a plenáris ülés elutasította.

Az állásfoglalás emlékeztet arra, hogy a tavaly elfogadott új alkotmány „egyes rendelkezéseit az Európai Parlament bírálta 2011. július 5-i állásfoglalásában”, és akkor „felhívta a magyar kormányt, hogy rendezze a Velencei Bizottság által kiemelt kérdéseket és aggályokat, és ... felhívta az Európai Bizottságot, hogy alaposan tekintse át és elemezze az új alkotmányt és az abban rögzített sarkalatos törvényeket annak ellenőrzése érdekében, hogy következetes összhangban állnak-e a közösségi vívmányok betűjével és szellemével, különösen az Európai Unió Alapjogi Chartájával”.

A szöveg „a magyar állampolgárok és az Európai Unió közös érdekében felhívja a magyar kormányt, hogy tegyen eleget az Európai Bizottság, az Európa Tanács és a Velencei Bizottság fent említett kérdésekkel kapcsolatos ajánlásainak, bírálatainak és kéréseinek, és az Európai Unió alapvető értékeinek és normáinak tiszteletben tartása mellett módosítsa ennek megfelelően az érintett jogszabályokat”, és egyúttal „tudomásul veszi, hogy az Európai Bizottság, az Európa Tanács és a Velencei Bizottság elkötelezett annak alapos vizsgálata mellett, hogy megfelelnek-e a magyar jogszabályok nemcsak az európai jogszabályok betűjének, hanem azok szellemének is”.

A képviselők „felhívták az Európai Bizottságot mint a szerződések őrét”, hogy „végezzen alapos vizsgálatot az alábbiak biztosítása érdekében: a bíróságok teljes körű függetlensége, különös tekintettel annak biztosítására, hogy az Országos Bírósági Hivatalt, a Legfőbb Ügyészséget és általában a bíróságokat politikai befolyástól mentesen irányítsák, és a függetlenül kinevezett bírák mandátumát ne lehessen önkényesen lerövidíteni; a Magyar Nemzeti Bankra vonatkozó szabályozásnak az európai jogszabályokkal való összhangja; az adatvédelem intézményi függetlenségének és az információ szabadságának helyreállítása és a vonatkozó törvény betűje és végrehajtása révén történő szavatolása; az Alkotmánybíróság bármely jogszabály felülvizsgálatával kapcsolatos jogának visszaállítása, ideértve a költségvetési és adóügyi törvények felülvizsgálatához való jog visszaállítását is; a média szabadságának és pluralizmusának a magyar médiatörvény betűje és végrehajtása révén történő garantálása, különös tekintettel a civil társadalom és az ellenzék képviselőinek a Médiatanácsban való részvételére; az új választási törvény európai demokratikus normáknak való megfelelése és a politikai hatalomváltás elvének tiszteletben tartása; a politikai ellenzék demokratikus fellépéshez való jogának intézményeken belüli és azokon kívüli szavatolása; annak biztosítása, hogy az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény tiszteletben tartsa a lelkiismereti szabadság alapvető elveit, és ne kösse a magyar parlament kétharmados többsége általi jóváhagyáshoz az egyházak bejegyzését”.

Az állásfoglalás szerint az EP „utasítja az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságot, hogy az Európai Bizottsággal, az Európa Tanáccsal és a Velencei Bizottsággal együttműködve kísérje figyelemmel a Bizottság és az Európai Parlament ... említett ajánlásainak végrehajtását és a végrehajtás módját, és megállapításairól készítsen jelentést”.

Egyúttal „utasítja az Elnökök Értekezletét", hogy e jelentés fényében „mérlegelje”, „szükség van-e intézkedések – köztük az eljárási szabályzat 74e. cikke és az EUSZ 7. cikkének (1) bekezdése szerinti intézkedések – életbe léptetésére”.

14 éve halt meg Wass Albert, erdélyi magyar író és költő

"...egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok."
Albert Wass de Czege (1979)

Rövid önéletrajz
1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem 1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.

Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.

A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.

Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg és 800 acre mocsaras és erdős területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet „Cluj” névre kereszteltek a románok.
Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam.

Első könyvem, egy verseskötet, 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban.
1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól.

Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követően publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak
és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát.

1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon…

Románia szoros szövetsége a hitleri Németországgal fokozatosan nacionalista fanatikusokká változtatta a románokat, annak a politikai jelmondatnak a jegyében, hogy „Románia a románoké!” Kisebbségiként egyre veszélyesebbé vált az élet számunkra, főleg azután, hogy Románia Hitler oldalán belépett a háborúba.

Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország – olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget.

1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határmenti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére – a vadállomány rendezésének szakértőjeként – a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek Dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe,
s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvas-csordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet „visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével – mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még -, 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz.

Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt.

A temetés után néhány napot még otthon maradtam, majd visszatértem a Dealu Brad vadászházba, ahová ezúttal magammal vittem a feleségemet is. Míg otthon tartózkodtam, megtudtam, hogy távollétem idején a határőrök elfogtak négy személyt, akik az erdőn keresztül törvénytelenül próbáltak átjutni a határon. Aznap éjjelre a házunkba vitték őket, ahová Pakuts kapitány, a biztonsági tiszt be volt szállásolva, az ő parancsára a foglyokat a megyeszékhelyre kellett volna szállítani további kihallgatások végett. Tudomásomra jutott, hogy körülbelül 7 kilométerre Vasasszentgotthárdtól, a Cege-tó másik végénél a foglyok szökni próbáltak a mocsáron keresztül, mire a katonák agyonlőtték őket. Azt is megtudtam, hogy a katonai kivizsgálás megkezdődött az üggyel kapcsolatban.

Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom,
hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.

Mint tartalékos tisztjelöltet 1942 májusában behívtak egy három hónapos kiképzésre, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlós rangját kaptam; ez volt a legalacsonyabb fokozata a megbízott tiszteknek.

Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Brasov) állomásozó német-olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.

1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a Szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe, és Magyarországot a Jugoszláviából felvonuló angol és amerikai csapatok fogják majd megszállni. Veress tábornok szárnysegédeként aktívan részt vettem ezeken a földalatti tárgyalásokon. Próbálkozásaink azonban eredménytelenek maradtak. A válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van.”

Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is.

Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.

A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi „felszabadítása” után. Erősen remélte, hogy az angol és amerikai kormány nem fogja engedni az oroszoknak, hogy a szükségesnél többet időzzenek magyar területeken, és a távozásuk után majd lehet szabad választásokat tartani.

Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből – feleségem német kapcsolatai révén – menekültek ki Sopronba.

Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg – Ausztrián és Csehszlovákián keresztül – Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet c. írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. Rövidesen én is utánuk mentem, hogy együtt lehessek a fiaimmal. Itt éjjeliőrként dolgoztam a sógorom építkezési vállalatánál, s ezzel egyidőben világi lelkészként szolgáltam a magyar menekültek kis református közösségében. Ugyanebben az évben jelentkeztem az Egyesült Államokba kivándorolni szándékozók listájára. Ezt a lépést azonban feleségem megtagadta, és elintézte, hogy visszatartsák betegség címén, amíg megalapozom az életünket Amerikában.

Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. Itt a református közösség világi papjaként dolgoztam ismét. Ebben a táborban a magyarokon kívül lettek, litvánok és észtek is voltak.

1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam.

New York-ból a támogatóm, az Ohio állambeli, Bellair-i W.G. McClain autójával vitt Bellair-be, ahol McClain gazdaságának irányítása várt rám. Ugyanakkor állást ajánlottak fel számomra a Szabad Európa Rádiónál, havi 200 dolláros keresettel. Nem volt semmi kitétel a tartózkodási helyemre vonatkozóan, heti rendszerességgel el kellett küldenem nekik postán az írásaimat az amerikai mezőgazdaságról és életmódról.

1952 januárjában beadtam a válópert, a válást májusban mondták ki. Nem sokkal ezután vettem nőül jelenlegi feleségemet. Miután családi problémák miatt széthullt a McClain-farm, és eladták, 1952-ben családommal együtt a floridai Astorba költöztem. Ekkor még a Szabad Európa Rádió munkatársa voltam.

Körülbelül egy év múlva a fiaim anyja, Eva Siemers megérkezett az Egyesült Államokba és perelni kezdett a válás semmissé tételéért. Csak egy bizonyos pénzösszeg ellenében egyezett volna bele a válásba, ám ez az összeg túlságosan is nagy volt a keresetemhez képest. Végül sikerült megoldani az ügyet a törvényszéken, majd beadtam igénylésemet az amerikai állampolgárságért, amit 1957. január 4-én kaptam meg a floridai Orlando szövetségi törvényszékén.

Ugyancsak januárban kiképzői munkára kértek föl a Deland-i Floridai Katonai Akadémia részéről, ahol áprilisig dolgoztam. Áprilisban a Floridai Egyetem Idegen Nyelv Tanszéke tanári állást ajánlott föl. Miután átköltöztem a Florida állambeli Gainesville-be, tizenkét évig dolgoztam az egyetemen, 1970-ig, amikor nyugdíjba vonultam, hogy végre az írásnak és műveim kiadásának szentelhessem az időmet.

Az egyetemen eltöltött évek lehetővé tették, hogy taníttathassam fiaimat. Egyikük a West Point-i katonai akadémián tanult, színjelessel végzett, és miután kétszer megjárta Vietnamot, majd néhány évet oktatóként dolgozott a West Point-on, most a Washington állambeli Fort Lewis főhadnagyaként szolgál.

Egyetemi munkásságom idején magyar és angol könyvek kiadása mellett a nácizmusról és kommunizmusról szóló előadásokat tartottam Amerika- és Kanada-szerte, tanácsadója voltam a Fiatal Amerikaiak A Szabadságért elnevezésű egyetemi mozgalomnak, létrehoztam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot.

Miután visszavonultam az egyetemről, egész életemet ennek a három szervezetnek szenteltem. Ezek azt a célt szolgálták, hogy nyilvánosságra hozzák az igazságot a Duna-menti országok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági problémáiról. Szívügyemnek tekintettem a Románia Szocialista Köztársaságban élő elnyomott kisebbségek helyzetének bemutatását. A velük szemben megnyilvánuló brutális bánásmódra világszerte felfigyeltek az utóbbi években.

Az Erdélyi Világszövetség első elnöke voltam. (Ez a szervezet a világ 134 erdélyi csoportosulását és társaságát foglalja magába.) Az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója vagyok, tagja az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendjének.

Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.

Albert Wass de Czege
Astor, Florida, 1979. augusztus 22.

Az általam leírtak hitelességét az alább személyek tanúsíthatják:
Dr. Francis Wagner, Dr. Elek Horváth, E. Padányi Gulyás, Mrs. Eva Atkinson, Dr. Ida Bobula,
Gábor Bodnár, Tibor Florián, Dr. Julius Molnár, Dr. Z. Ovary, Dr. Alex Szecsey, Rev. Zoltán Szabó, Dr. John Nádas, Dr. M. Majoros, Dr. Daniel, Vizsolyi, L. Eszenyi.

http://wassalbert.eu

Orbán Viktor országértékelése

Tizennegyedik alkalommal tartott évértékelő beszédet Orbán Viktor miniszterelnök tegnap a budapesti Millenárison. A kormányfő ismét a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérésére mondta el hagyományos beszédét, a rendezvényt Balog Zoltán, az egyesület elnöke, a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár nyitotta meg. Orbán Viktor országértékelő beszédét a kormánykoalíció pártjai üdvözölték, az ellenzékiek pedig nagyon leszólták.

A januári Békemenet résztvevőinek mondott köszönettel kezdte Orbán Viktor beszédét. A miniszterelnök közölte: köszönetet mond azoknak, akik a Magyarországra zúduló méltánytalan pergőtűz közepette is kiálltak az ország mellett.
A 2011-es év megrendítő volt Európa számára, a kormányfő szerint egy évvel ezelőtt is tudták, a 2011-es év izgalmas lesz, de azt kevesen gondolták, mi minden vár ránk. Tisztán látszott az uniós elnökség kezdete előtt is, hogy Európa a kommunizmus bukása utáni legnehezebb éve elé néz, az események azonban minden előrejelzést felülmúltak – fogalmazott. Olyan veszélyek tűntek fel az európai horizonton, mint számos euróövezeti ország fizetésképtelensége, és már nem tartoznak a politikai sci-fi világába a közös valuta bedőléséről, az unió megroppanásáról, vagy széteséséről szóló találgatások – folytatta Orbán Viktor, hozzátéve: a mai napig reális veszély, hogy a gazdasági folyamatok Európában a visszaesés, zsugorodás, a recesszió irányába fordulnak.
Orbán Viktor szerint a zátonyra futott olasz tengerjáró hajó kapitányához hasonlóan viselkedtek azok, akik nyolc év alatt zátonyra futtatták Magyarországot: elsőként hagyták el a fedélzetet, és nem érdekelte őket, mi lesz az emberekkel. Elmondta, a kormányváltáskor tudták, hogy nyolc év hibáit és mulasztásait nem lehet majd néhány hónap alatt jóvá tenni. A miniszterelnök szerint a szocialista kormányok "mindent eltüntettek, ami sűrűbb a levegőnél", és amikor jött a pénzügyi válság első hulláma, nem volt, mihez nyúlni. Ha most akkora lenne Magyarország adósságállománya, mint 2002-ben, akkor "mi adnánk kölcsönt a Nemzetközi Valutaalapnak", és azon kellene vitatkozni, hány új kórház és gyár épüljön. A szocialisták azonban visszanyomták az országot egy adósságketrecbe, ezt pedig nehéz lesz megbocsátani – tette hozzá.
Orbán Viktor úgy értékelte, a 2010 májusában elkezdett munkában mérföldkőhöz érkeztek, vállalkozásuk első szakasza lezárult. Magyarország új alapokon áll, ez visszavonhatatlan tény – fogalmazott. Kijelentette: jöjjön bárhonnan, mindenkivel együttműködik, aki segít, vagy legalább nem gátolja, hogy elérjék a célt, az erős Magyarországot, de a legkeményebben harcolni fog minden olyan politikával és törekvéssel szemben, ami vissza akarja hozni azt a rendszert és azokat a módszereket, amelyek legyengítették és válságba sodorták az országot.
Kiemelte: erős, független és szabad országot akarnak, amely biztonságos életet nyújt. Az államadósság csökkentése nélkül Magyarország ma ott tartana, ahol Görögország: elveszítette volna függetlenségét – mondta. Az államadósságot sikerült csökkenteni, még ha a tisztánlátást zavarja is a forint árfolyamának ingadozása. Hoz­zátette ugyanakkor, az ország a magas államadósság miatt továbbra sem érezheti teljes biztonságban függetlenségét.
Orbán Viktor szerint azok kifogásolják az új alaptörvényt, akik otthon és külföldön Ma­gyarország folyamatos eladósításában voltak érdekeltek, ebből húztak anyagi és politikai hasznot. Kifejtette: a január elsejétől hatályos új alkotmány előírja az adósság csökkentését és a költségvetési egyensúly megőrzését, meggátolva, hogy felelőtlen kormányzatok újabb nemzedékek jövőjét dobják zálogba. "Ne legyünk naivak, valójában ez a bajuk az alaptörvénnyel" azoknak, akik az ország eladósításában voltak érdekeltek – fogalmazott, megjegyezve, "az adósság jó üzlet, ha az ember a bot megfelelő végén van".
A miniszterelnök azt is hangsúlyozta, nincs, amiben elszántabb lenne, mint hogy felelősen gazdálkodjanak az ország pénzével. Ezzel kapcsolatban közölte: az ország az európai uniós tagsága óta először tudta 3 százalék alá vinni a költségvetési hiányt, ami azért is lényeges, mert 2,8 százalékos hiány alatt az államadósság már "automatikusan csökken". Készek vagyunk küzdeni, ha kell, de megegyezni is az ország érdekében – jelentette ki.
A miniszterelnök szerint a magyaroknak saját meggyőződésüket kell követniük, és nem szabad megijedniük a váratlan nehéz­ségektől. Itt az ideje, hogy végre ne a dolgok után kullogjunk, hanem elébe vágjunk, ne törődjünk az értetlenséggel, az európaiak okoskodó aggodalmaskodásával. Rámu­tatott: a sikeres jövő nem ajándék, nem nyeremény, hanem csakis megérdemelt győzelem lehet.
Beszédét úgy zárta: Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
A Fidesz üdvözli, hogy a miniszterelnök egyértelműen kiállt Magyarország nemzeti érdekei, az arányos adózás, a családok támogatása, a tisztességes munka megbecsülése és az elszámoltatás fontossága mellett. Selme­czi Gabriella, a Fidesz szóvivője a kormányfő országértékelő beszédére reagálva kiemelte: a miniszterelnök és kormánya mindenben számíthat a Fidesz támogatására.
A rászorulók védelmét hangsúlyozta a Kereszténydemokrata Néppárt frakcióvezetője, Harrach Péter, aki úgy fogalmazott: a miniszterelnök felrajzolta a jövőképet, amely az egyén számára a normális emberi életet, a társadalom számára a nyugodt és rendezett világot biztosítja, ahol érvényesülhet az egyén kreativítása, éppúgy, mint a rászorulók védelme.
Az LMP véleménye szerint Orbán Viktor beszéde nem évértékelő volt, hanem egy "hazugságbeszéd". Karácsony Gergely, az LMP frakcióvezető-helyettese szerint a beszédből kimaradt a valóság "és ami benne maradt, az nem minden volt, hanem a semmi, és azok a hazugságok, amelyek eddig is jellemezték az Orbán-kormány politikáját". Karácsony Gergely szerint Orbán Viktor úgy beszélt, mintha az elmúlt másfél évben "nemhogy miniszterelnöke nem lett volna Magyarországnak, hanem mintha nem is élt volna ebben az országban".
Mesterházy Attila szerint Orbán Viktor "keszonbetegségben" szenved, évértékelőjében ugyanis nem Magyarországról beszélt, hiszen az abban elmondottaknak semmi köze a magyar valósághoz. Az MSZP elnök-frakcióvezetője nevetségesnek nevezte, hogy a miniszterelnök azt a középosztályt jelölte meg legfőbb társadalmi bázisaként, amely a szegények mellett a leginkább megszenvedte kormánya gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéseit. Mint mondta, mára a középosztályt a lecsúszás veszélye fenyegeti, és napi megélhetési gondokkal is szembe kell néznie.
A Jobbik szerint bár felfokozott várakozások előzték meg Orbán Viktor miniszterelnök országértékelő beszédét, az csalódást okozott, mert abban kevés konkrétum és egyetlen nóvum sem hangzott el – mondta Gyöngyösi Márton. A Jobbik frakcióvezető-helyettese szerint a miniszterelnök, felvázolta az ország helyzetét, de megoldási javaslatokról és a kormány stratégiájáról már nem beszélt. Emellett a Jobbik hiányolta a kormányfő beszédéből a nemzetközi kitekintést is.
A Demokratikus Koalíció (DK) ügyvezető alelnöke szerint a miniszterelnök beszéde egy vesztes, megtört ember "felolvasása" volt, aki már saját magának sem hisz, és akinek már csak az az egyetlen politikai célja, hogy mindenáron hatalmon maradjon. Molnár Csaba kérdésre válaszolva elmondta, Gyurcsány Ferenc volt kormányfő is tart majd évértékelő beszédet a DK már megkezdett évértékelő sajtótájékoztató-sorozata után.

Sport és nacionalizmus – a Románia–Magyarország-hokimérkőzés margójára

A csíkszeredai Vákár Lajos Műjégpálya adott otthont 2011. december 14–17. között a Lengyelország, Ukrajna, Magyarország és Románia válogatottjait fölsorakoztató Challenge Cupnak. A romániai média azonban nem a sportesemény fontossága okán, hanem a december 16-án sorra került Románia–Magyarország-mérkőzés kapcsán foglalkozott intenzíven az eseményekkel. Mi volt ennek az oka? Tekintsük át röviden a történtek kronológiáját.

December 16-án, a Románia–Magyarország- jégkorongmérkőzés előtt elhangzó himnuszoknál, a román himnusz alatt a romániai válogatott játékosai némán álltak, míg a magyar himnuszt ők is a magyar válogatott tagjaival együtt énekelték. A romániai keret 26 játékosából 24 magyar nemzetiségű, egy honosított ukrán játékos és egy székelyföldi román játékos – aki szintén jól beszél magyarul. Sőt mi több, ezt követően a szurkolótábor elkezdte székely himnuszt is elénekelték. Utána meg a jégen 4-1-re legyőzték a magyar válogatottat (ez 1997 óta most sikerült először).

A lavina azonnal elindult: az esti tudósítások már arról szóltak, hogy a román válogatott tagjai a román himnuszt nem, de a magyar himnuszt lelkesen énekelték. A következő napokban mind a szaksajtó, mind a mértékadónak számító román sajtó nagy teret szentel a himnuszbotránynak, kitérve egy korábbi incidensre is: arra, hogy az U16-os ifiválogatott-keretben három magyar nemzetiségű játékos nemzetisége miatt bántalmazta román társát – méghozzá december 1-jén. December 18-án a Román Jégkorongszövetség (FRH) nyilatkozatot adott ki, melyben hangsúlyozza, hogy a romániai válogatott jól játszott ezen a nemzetközi tornán, és semmi ok nincs a játékosok megdorgálására. A nyilatkozat után Tánczos Barna, a szövetség elnöke is kritikák össztüzébe kerül, és megkérdőjeleződik a jégkorongszövetség működése. December 21-én Becze Tihamér jégkorongozó a Népszabadságnak nyilatkozott, ez újabb vehemens reakciókat váltott ki a román médiában. December 22-én pedig attól volt hangos a román sajtó, hogy a Székely Nemzeti Tanács kitüntette a himnuszt éneklő székely játékosokat. Valójában az történt, hogy a Gyergyócsomafalvi Székely Tanács felterjesztette a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára a himnuszt eléneklő székely jégkorongozókat. Január 4-én a Spiegel On-line is foglalkozik az üggyel, erre mind a román, mind a romániai magyar hírportálok reagálnak, más-más megközelítésben. Ezek a fontosabb momentumai a hokimeccs kapcsán kibontakozó erőteljes médiavisszhangnak. De mi az, ami az események bemutatásmódjából kiolvasható? És milyen elméleti fogódzók mentén próbálhatjuk meg az értelmezést?

Állampolgári, etnikai identitás

Induljunk ki a sport – elsősorban a futball – Közép-Kelet-Európában betöltött szerepéből, hiszen az ezzel kapcsolatos megállapítások részben más sportágakra is érvényesek. A történelem során, főként a II. világháború után a sport a totalitárius rendszerek legitimációja érdekében is fölhasználható volt, hiszen a sportesemények kapcsán megnyilvánuló érzelmek spontán kifejeződése a kollektív identitásképzetek erősítésében is fontos szerepet játszott. Bár a rendszerváltások után ezt a fajta legitimizációs funkcióját elvesztette, kétségtelen, hogy a sport gyakran a másokkal szembeni fölény/ritkábban egyenértékűség, az ellenségeskedés kifejezésének táptalaja maradt. Szintén fontos jellemzője, hogy a posztmodern társadalom „tömegembere” számára könnyen nyújtja a közösséghez való tartozás érzését/illúzióját, ennek mentén mobilizál, nemcsak a lelátókon, hanem például az interaktivitást biztosító internetes felületeken is, ahol felelősség/következmény nélkül, spontán módon megélheti/kifejezheti „hovatartozását”.

A sport ugyanakkor gyakori terepe a szimbolikus erőszak megnyilvánulásának is. Lehetőséget biztosít számos verbális akcióra, agresszióra, amely az elégedetlenségre, de akár az ellenségeskedésre is koncentrálhat. Hiszen adva van az alaphelyzet: a „mi” és „ők” dichotómiája. Jelen esetben ez nem az ellenfelet, a másik csapatot jelenti, hanem az országon belüli etnikai síkra terelt dichotómiát. És tudjuk, hogy a kultúrnemzeti fejlődés során az azonosságtudathoz gyakran szükség volt/van egy ellenségképre, amelyet valamely szomszédos nemzetben, de akár saját etnikai kisebbségében is föllelhet. Szintén gyakori jelenségnek számít a bűnbakkeresés is – igaz, ez általában elvesztett mérkőzések után jelentkezhet, ilyen értelemben érdekes, hogy egy győztes mérkőzés velejárójaként jelenik meg. Magyarázata ez esetben az, hogy az állampolgári identitás és az etnikai identitás közötti feszültség nyilvánult meg. Jelen esetben azt láthatjuk, hogyan reagál a román média arra a helyzetre, amikor egy sportesemény kapcsán megtapasztalja, hogy a nemzeti válogatott mérkőzése esetében a politika által egyedüli legitimként elismert (állam) nemzeti identitás helyett az etnikai/kultúrnemzeti identitás jelentkezik, illetve érzékeli, hogy fölerősödtek a regionális és lokális identitások – és ez a jelenség a közép-kelet-európai térségben egyre hangsúlyosabb. Az erőteljes médiafigyelemnek a maga során napirendteremtő hatása is van. Tematizálódik a hovatartozás kérdése a román–magyar–székely himnusz kapcsán, a Székelyföld kérdése, amely ezáltal egy másik dimenzión (a sporton) keresztül, de a nyilvánosság homlokterébe kerül.

Azt is tudjuk, hogy egy sportesemény sokkal nagyobb visszhangra számíthat, ha bármilyen botrány kapcsolódik hozzá, ilyenkor gyorsan politikai felhangokat is kaphat. A különböző politikai diskurzusok könnyen azonosulhatnak a sportesemény kapcsán artikulálódó véleményekkel, ezeket felhasználva propagálhatják saját politikai érdekeiket. Mindezek mentén próbáljuk meg röviden áttekinteni a „hokibotrány” sajtóvisszhangját. Az esemény mediatizálásában több kommunikációs szakaszt különíthetünk el.

Himnuszéneklés, nemzetféltés

Az első hullámban – mely himnuszokat énekelték és melyet nem a romániai válogatott tagjai – a tudósítások többsége támadó, vehemens hangnemben, provokáló címekkel ír a jégkorongmérkőzésről. Ez érvényes a sportportálokra és a mértékadó román médiumokra egyaránt. Ezeknek az írásoknak gyakori sajátossága, hogy az eredményről nem tudósítanak, kifejezetten csak a himnuszéneklésre hegyeződik ki a mondanivaló. Kivételnek számít az a Sport.ro-s rövidhír, amely azzal a címmel tudósít: A mi magyarjaink jobbak :) Szenzációs hokigyőzelem Magyarország ellen. A bűnbakkeresést illusztrálja az, ahogyan megtörténik a leleplezés, mely játékosok énekelték a magyar himnuszt. Ugyancsak elítélő, negatív hangnemben számolnak be a december 1-jei incidensről is, szintén „nemzetféltő” pozícióból. A jégkorongszövetség illetékeseinek nyilatkozataiból is többnyire a fiatalokat elítélő véleményeket közlik.
A következő hullámban a Román Jégkorongszövetséget és Tánczos Barnát, a szövetség elnökét illeti éles kritika, marad a negatív hangnem. És nagyon sok sajtóorgánum átveszi Ilie Năstase Adevărulnak adott nyilatkozatát, amelyben vehemensen elítéli a történteket. Több tudósítás teret ad C. V. Tudor szélsőséges állásfoglalásának is.

A Caţavencii.ro szatirikus lap kivételnek számít, amely üde színfoltként kikarikírozza a „botrányt”. Ugyanakkor muszáj megemlíteni Marius Cosmeanu publicisztikáját, aki a felfújt hisztériakeltés kapcsán általánosabban közelíti meg a romániai magyarok/székelyek problémáit, a politikai napirendet, valamint az erdélyi hétköznapi valóságot. Becze Tihamér Népszabadságnak adott interjúja tovább borzolta a kedélyeket, kivétel nélkül elítélő hangnemben ismertette a román média a székely jégkorongozó nyilatkozatát, mely szerint valójában a Székelyföld és nem Románia győzte le a magyar válogatottat, hogy ő csupán a helyzet adta kényszerből tagja a román válogatottnak, és hogy nem beszél jól románul.

Az utolsó mediatizálási hullámban a román médiaorgánumok arról írtak, szintén negatív hangvételű írásokban, hogy a himnuszt éneklő székely hokisokat kitüntették. Ez esetben egyértelmű ferdítéssel találkozhatunk, a hír alapját a Gyergyócsomafalvi Székely Tanács Székelyhon.ro-n megjelenő előterjesztése képezte. És ismételten fölmerült a válogatott szankcionálásának ötlete. Fontos aspektusa a médiavisszhangnak, hogy az internetes felület interaktivitást biztosított a hozzászólni vágyóknak. A népszerűbb portálokon több száz, a többi cikk után több tucat hozzászólás olvasható. Anélkül, hogy ezek elemzésére vállalkoznánk, az alkalmazott beszédmódok főbb irányvonalait megpróbáljuk fölvázolni. Dominálnak az elítélő, nemzetféltő, pozitív auto- és negatív heterosztereotípiák. Sok véleményben nem a konkrét eset kapcsán, hanem általánosságban fogalmazódnak meg a kritikák, rajzolódik ki az ellenségkép. Több esetben a megjegyzés hangneme és tartalma egyaránt szélsőséges.

Gyakran kemény szankciókat javasolnak a székely jégkorongozók számára, máskor általánosítva fogalmazódik meg az ellenségeskedés. Ugyanakkor mindig akadnak olyan hozzászólók, akik a konkrét téma kapcsán megpróbálják tárgyilagosan bemutatni az eseményeket. A névhasználat alapján megállapítható, hogy magyar hozzászólók is vannak, az ő beszédmódjuk egyértelműen elkülönül, más logika mentén történik az érvelés: megjelenik a katalán párhuzam (a Barcelona játékosai a katalán zászlóval stb.), annak hangsúlyozása, hogy egy sportszerű mérkőzés során mégis legyőzték a magyar válogatottat, a székelyföldi autonómia hangsúlyozása, a romániai jégkorong színvonalának bírálatakor a székelyföldi hoki méltatása stb.

Néhány gondolat erejéig érdemes kitérnünk korábbi sportesemények sajtóvisszhangjának jellegzetességeire, hiszen ezáltal lehetőség adódik az összehasonlításra, illetve az esetleges elmozdulások megragadására. Az 1998–1999-es futball-Eb-selejtező mérkőzések, illetve a 2001-es vb-selejtezők eklatáns példái a nemzeti válogatott meccseinek mediatizálási szokásaira. A mérkőzések sajtóvisszhangját vizsgálva (az írott szaksajtóra vonatkoztatva) azt látjuk, hogy ezeket a sporteseményeket kitüntetett figyelem övezte. Mindegyik mérkőzésnek megvolt a maga formális sajtóvisszhangja, illetve a meccs körüli „informális” kísérőeseménye.

Az 1998. október 14-i budapesti mérkőzés előzetes sajtóvisszhangja Hagi visszavonulásáról, illetve a végre várható román győzelemről szólt, amely egy hosszas átkos sorozatot törne meg. A meccs 1-1-es döntetlenje után a román médiavisszhang a magyar szurkolók meccs alatti és utáni viselkedésére fókuszált. A szélsőséges magyar szurkolói rigmusokról és a romániai rendszámú buszok megrongálásáról szólt az írások többsége.

A soron következő, 1999. június 5-i bukaresti visszavágó központi témája Hagi erre az alkalomra történő visszatérése volt. A „nemzeti ügy” fontosságát hivatott kiemelni Adrian Păunescunak kifejezetten erre az alkalomra írt buzdító dala – melyet a szaksajtó is ismertetett –, a megszólaltatott politikusok – és nem szakemberek – véleményének ismertetése, az érzelmi töltetű írások döntő többsége. A 2-0-s győzelem után lelkes hangvételű írások magasztalták a Kárpátok Maradonáját és a román focit, mely végre megtörte a magyarok elleni hosszú átkot: győzni tudott. A meccs alatti román szélsőséges szurkolói rigmusokról és a mérkőzés utáni kolozsvári (magyar konzulátus és Mátyás-szobor) és nagyváradi (református püspökség) rongálásokról nem tudósítottak.

A vb-selejtezők kapcsán is megjelentek a jól körülhatárolható témák. A 2001. június 2-i bukaresti mérkőzést megelőző sajtóvisszhang a Bölöni László körüli vitákra összpontosít elsősorban – miért vannak magyar nyelvű jegyzetei stb. A 2-0-s győzelem után ugyanaz a lelkes hangvételű, a román futballt és a románokat dicsérő diskurzus azonosítható, mint az előző mérkőzés során. A 2001. szeptember 5-i budapesti visszavágó – mely szintén 0-2-es román győzelmet eredményezett – sajtóvisszhangjának fő topikjai a válogatott edzőjeként sikeres Hagi, mint nemzetmentő, illetve nagyon gyakori a sportújságok hasábjain a mérkőzés és a státustörvény közös tematizálása.

A politika fölülírja a sporteseményt

Összességében mi mondható el? A román–magyar futballmérkőzések sajtóvisszhangja a szaklapok hasábjain elfogult, nacionalista diskurzusra koncentráló, melyet a „nemzeti hősök” és „nemzetárulók” dichotómiája, az ellenségkép, a saját dicsőség és az erőteljes politikai hangulatkeltés dominál. Jól példázza, hogy a politika hogyan tudja fölülírni a sporteseményt, a nemzeti identitás kérdése hogyan szoríthatja háttérbe a sportteljesítményről szóló diskurzust.

Amenynyiben az előbb említett jelenségeket összehasonlítjuk a jégkorongmérkőzés médiavisszhangjával, akkor azt láthatjuk, hogy a román média ábrázolási módja továbbra is tendenciózus, a nacionalizmus témájára kihegyezett, tetten érhető a bűnbakkeresés, az ellenségképgyártás, és ami a tematizálást illeti, a sajtó továbbra is megtartja azon gyakorlatát, hogy elsősorban „kényes” és „kellemetlen” eseményekről tudósítson román–magyar sportesemények viszonylatában, bár néhány esetben megragadható a tárgyilagosság irányába történő elmozdulás.

Zsigmond Csilla
A szerző csíkszeredai szociológus, politológus, a Sapientia-EMTE tanársegédje
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport

Európai polgári kezdeményezéssel – erdélyi célokért

2011. február 16-án az Európai Parlament és a Tanács rendeletet fogadott el az európai polgári kezdeményezésről, amely 2012 áprilisától válik alkalmazhatóvá. Ez a rendelet lendületet adott azoknak az erdélyi magyar elképzeléseknek, amelyek az uniós joganyagon keresztül kívánnak eredményeket elérni az erdélyi magyarság jogállásának javításában. A Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács (KMAT), már 2011 március elején, kihelyezett brüsszeli ülésén felvetette az európai szintű polgári kezdeményezés mint érdekérvényesítő eszköz gondolatát.

Ezt követően Tőkés László több felhívásban is az összefogás fontosságáról beszélt a közösen kidolgozandó kezdeményezés érdekében. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa 2011. április 3-án határozott egy olyan munkacsoport létesítéséről, mely egy uniós kisebbségi keretszabályozás elfogadtatását kezdeményezné a közvetlen demokrácia ezen eszközével. Az RMDSZ az Európai Kisebbségek Föderatív Uniójával (FUEN) való közös fellépést tekinti célravezetőnek, és ennek érdekében 2012. január 25-én tanácskozást is szervezett Brüsszelben, amint arról Winkler Gyula nyilatkozott.

A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) 2011. június 3-án arról határozott, hogy a „sajátos regionális vagy nemzeti identitású közösségei önrendelkezési joga” érvényesüléséért a sajátos jogállású régiók kialakításáért szükséges európai polgári kezdeményezést indítani, majd, 2011 november 19-én a kezdeményezés uniós nyilvántartásba vételéről is kiadott egy határozatot. Értelmezésében az érintett régiók elsősorban „nemzeti régiók”.

Az előbbi javaslatokkal összefüggően megemlíthető Tőkés László 2011.október 20-án a Globális Kerekasztalon (Global Round Table – konferencia, Budapest, 2011. október 20-22) tett javaslata, amely az európai Strukturális Alapok sorában egy újabb alap, az Európai Lokális és Regionális Kultúrák Alapjának a létesítésére vonatkozott. Ennek kimondott célja az európai kultúra sokszínűségének területi alapon való megőrzése, különös tekintettel a kisebbségi és regionális kultúrák fenntartására.

Mindezek nyomán, tekintettel az európai polgári kezdeményezésről szóló rendelet feltételeire, megvizsgálható, hogy e kezdeményezések milyen eredményekre vezethetnek, és vannak-e az összefogásnak tartalmi lehetőségei. Bár úgy tűnik, hogy az eddigi javaslatok meglehetősen divergensek (a szereplők „különutassággal” vádolják egymást), még adott az egyeztetés lehetősége.

A polgári kezdeményezés jogi-eljárási kerete

Az európai polgári kezdeményezés intézményét a Lisszaboni Szerződés kötötte ki első ízben, éspedig a következőképpen: „legalább egymillió uniós polgár, akik egyben a tagállamok egy jelentős számának állampolgárai, kezdeményezheti, hogy az Európai Bizottság – hatáskörén belül – terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására van szükség” (az Európai Unióról szóló szerződés – a továbbiakban: EUSZ – 11. cikkének 4. bekezdése). A kezdeményezésről egy Zöld Könyv is készült, majd a Parlament és a Tanács fogadta el az említett rendeletet.

A rendelet szerint:

– Kezdeményezést olyan polgári bizottság szervezhet, amely legalább 7 olyan személyből áll, akik legalább 7 különböző tagállamban rendelkeznek lakóhellyel, és ha köztük európai parlamenti képviselők vannak, akkor ők nem számíthatók be a taglétszámba

– A kezdeményezést az EU hét vagy több tagállamában (a tagállamok legalább egynegyedéből) legalább egymillió uniós polgárnak kell támogatnia ún. támogató nyilatkozatok formájában. A tagállamonkénti legalacsonyabb támogatói szám az adott ország európai parlamenti képviselők számának függvénye (a megválasztott EP-képviselők számának 750-szerese)

– A támogatói nyilatkozatok gyűjtése előtt a szervezőknek kérelmezniük kell a kezdeményezés nyilvántartásba vételét az Unió valamelyik hivatalos nyelvén, az Európai Bizottság által létrehozott online nyilvántartási rendszerben. Az így bejegyzett kérelemre a Bizottságnak két hónapon belül válaszolnia kell, és elutasíthatja a kérelem bejegyzését, amennyiben fennáll a következő helyzetek valamelyike: a) a polgári bizottság összetétele nem felel meg a szabályokban előírtaknak, nincs kijelölt képviselője; b) a kért jogi aktusra irányuló javaslat benyújtása nyilvánvalóan kívül esik a Bizottság hatáskörén, azon a hatáskörön, hogy a Bizottság a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusokra nézve javaslatokat nyújtson be; c) nyilvánvalóan visszaélésszerű, komolytalan vagy zaklató jellegű; d) nyilvánvalóan ellentétes az uniós értékekkel. A nyilvántartásba vétel után a szervezők kérhetik, hogy az általuk javasolt kezdeményezés az EU más hivatalos nyelvein elkészített fordításai is nyilvántartásba kerüljenek.

– A támogató nyilatkozatok gyűjtése papír- vagy elektronikus formátumban történik, a támogatási nyilatkozat mintáját a rendelet melléklete tartalmazza. A minták az egyes tagállamok rendelkezései szerint eltérőek lehetnek. A szervezőknek a javasolt kezdeményezés nyilvántartásától számítva egy év áll rendelkezésükre a nyilatkozatok összegyűjtésére. Az online-gyűjtéshez a Bizottság szoftvert bocsát majd a szervezők rendelkezésére, azonban a szervezőknek együtt kell működniük megfelelő nemzeti hatósággal, mely igazolja rendszerük megfelelőségét.

– A támogató nyilatkozatok ellenőrzését és igazolását az egyes országok illetékes hatóságai végzik el, ezeknek 3 hónapon belül kell kiállítaniuk az igazolást az érvényes nyilatkozatok számáról.

– Mindezek után a kezdeményezők érdemi vizsgálatra és döntésre nyújthatják be kezdeményezésük a Bizottsághoz, amelynek szintén 3 hónap áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, hogyan kíván eljárni az ügyben. A döntéshez fogadja a kezdeményező szervezőket, akik magyarázatokat fűzhetnek kezdeményezésükhöz. A szervezőknek arra is lehetőségük van, hogy az Európai Parlamentben közmeghallgatáson mutassák be javaslatukat. A Bizottság – megindokolt döntéssel – lényegében három lehetőség közül választhat: a) új jogszabályt javasol; b) hatástanulmányt készíttet; c) nem hoz intézkedést. Ha új jogszabályt javasol, azt az EU kormányai (vagyis az Európai Unió Tanácsa) és az Európai Parlament elé kell terjesztenie (egyes esetekben). Amennyiben úgy dönt, hogy nem hoz semmilyen intézkedést a polgári kezdeményezés nyomán, azt is egyértelműen indokolnia kell, viszont az általa készített, a kezdeményezés tartalmára vonatkozó politikai elemzés ellen fellebbezésnek helye nincs.

– Fontos részlete e folyamatnak a finanszírozás átláthatósága. A szervezőknek naprakész tájékoztatást kell nyújtaniuk a felhasznált finanszírozási forrásokról.

A polgári kezdeményezés lehetséges tárgya és az eddigi erdélyi javaslatok

A polgári kezdeményezésről szóló uniós rendelet a kezdeményezések lehetséges tárgyául azokat a jogi aktusokat nevezi meg, amelyeknek kezdeményezője az Európai Bizottság lehet; a Bizottság feladat- és jogkörét átfogóan pedig az EUSZ 17. cikke jelöli ki.

Az RMDSZ még kidolgozatlan, de FUEN keretén belül kidolgozni gondolt kezdeményezése, az „európai kisebbségi keretszabályozás” terve tűnik e nézőpontból a legnehezebben kivitelezhetőnek. A keretszabályozás elgondolható tárgya ugyanis több területet érint, és ezzel túlmegy azokon a kompetenciákon, amelyekkel az egyes szakpolitikai területeken – a nemzeti hatóságokkal különböző mértékben osztozva – az Európai Bizottság rendelkezik. Innen tekintve az esetleg mégis elérhető keretszabályozás oly keveset nyújtana, hogy az alatta maradna a legtöbb nemzeti kisebbség által a saját országuk törvényhozásában elért lehetőségeknél és jogoknál.

Ha azonban a keretszabályozás helyett a kezdeményezés az Európai Unió működéséről szóló szerződés – a továbbiakban: EUSZM – 167. cikkére alapoz, akkor ez – a kultúra tágan értelmezett fogalmára alapozva – inkább lehetővé teszi néhány olyan „ajánlás” megfogalmazását, amelyek tiszteletben tartják a „nemzeti és regionális sokszínűséget” (167-1. cikk), és a „nem kereskedelmi jellegű kulturális cserék” (167-2. cikk) uniós támogatása kiegészítheti a kisebbségek határon átnyúló támogatását. Itt fontos hivatkozási alap lehet az Európai Parlament állásfoglalása a kisebbségek védelméről és a megkülönböztetés elleni politikákról a bővítés utáni Európában.

Annak érdekében, hogy ne a közös nevező minimalista logikája érvényesüljön csupán, kezdeményezni lehetne talán, hogy az Európai Unió „best practices”-típusú ajánlást is kiadjon, amellyel általa sikeresnek tekintett uniós gyakorlatokat nevez meg (a tagállami gyakorlatokból, nyilván).

A Székely Nemzeti Tanács javaslata a „régió” fogalmát az őshonos közösségek által lakott földrajzi terület, majd az ennek megfelelő sajátos státusú régió fogalmaként használja, ez azonban nem azonos a „területi egységek” (territorial units) azon fogalmával, amelyekre az EU területi-regionális politikáját alapozza. Az EUMSZ 4.cikke (2) bekezdése szerint a „területi kohézió” az EU és a tagállamok között megosztott hatáskör. Ez gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy miközben a területi közigazgatás rendszerének kialakítása nemzeti hatáskör, a területi kohéziós politika eszközeiként alakított területi egységek alakításába már az EU is beviszi a maga normatív szempontjait a NUTS rendszer révén. A tagállam azonban saját hatáskörben eldöntheti, hogy a területi kohézió eszközeit (Romániában a „fejlesztési régiók” tartoznak ebbe) milyen mértékben építi be a területi-közigazgatási rendszerébe. Minthogy az SZNT sajátos jogállású régió közigazgatási területi egység kialakítására tesz javaslatot, és ez tagállami hatáskor, a Bizottság nem javasolhat jogi aktust erre vonatkozóan, következésképpen európai polgári kezdeményezés tárgya sem lehet.

Mindazonáltal elképzelhető a területi-kohéziós politika olyan átalakítása, amely ösztönzi azoknak a területi-közigazgatási egységeknek a kialakítását, amelyeknek lakói elsősorban az őshonos kisebbségek. Ezt támogató javaslatok lehetnek:

1) A NUTS-rendszer olyan átalakítása, amelyben a NUTS 2 és NUTS 3 szintű területi fejlesztési egységek kialakításánál a tagállamok vegyék figyelembe az illető terület kulturális-nyelvi sajátosságait (indoklása ennek: a területi kohézió társadalmi feltételei is javulnak ezáltal)

2) Az előbbi területi egységek kialakítását nagyban ösztönözné, ha a kohéziós alapok rendszerébe az EU beépítené olyan sajátos alapokat, amelyek a sajátos kulturális adottságokkal rendelkező területi egységek különös kultúrájának a fenntartását segítené.

Amennyiben a területi-kohéziós politika eszközrendszerét, az ennek megfelelő területi egységek kialakítását sikerül a nemzeti és őshonos kisebbségek létével számoló módon átalakítani, újabb kérdések is felmerülnek. Például: hogyan alakítható ki olyan kritériumrendszer, amelynek segítségével meghatározható, hogy mely területi egységek tarthatnak igényt a speciális uniós kulturális támogatásra? Elegendő-e e területek demográfiai-statisztikai leírása, vagy speciális intézményi feltételek is szükségesek lehetnek. Például, ha az illető területen (vagy területeken) a kisebbség kulturális autonómiával rendelkezik, akkor azok miképp válhat a támogatások címzettjévé, kedvezményezetté. A kulturális autonómia létezésének támogatási feltétellé tétele ösztönző lehet a tagállamok vagy azok közigazgatási régiói számára, hogy elősegítsék az ilyen kisebbségi kulturális autonómiák létesülését, mert annak az egész terület kulturális fejlődésére kihatása lehet. De emellett egész közigazgatási egységeknek is rendelkezniük kellene, sajátos státusuk alapján, azzal a lehetőséggel, hogy ilyen típusú támogatás kedvezményezettjei legyenek.

Látható tehát, hogy van lehetőség a sajátos közigazgatási régiók stratégiájának, valamint a kulturális autonómia előmozdításának kedvező, és ugyanakkor az európai szerződések keretébe illeszkedő, valamint a Bizottság javaslattevő hatáskörébe sorolható kezdeményezések megfogalmazására.

Minthogy ehhez legalább hét állam polgárainak az együttműködésére van szükség, az erdélyi politikai szereplőknek kezdeményezőkként, az egymás közötti egyeztetésén túl további európai kisebbségi képviseletek és önkormányzatok egyetértő támogatását is meg kell szerezniük, ami elsősorban a polgári kezdeményezés tárgyának közös kialakítását jelenti.

Ezt azonban úgy is lehet érteni, hogy akár több közös tárgyú uniós polgári kezdeményezést is érdemes indítani. Minthogy teljesen új eszközről és az Európai Bizottság számára is teljesen új mérlegelési helyzetről, kontextusról van szó, van értelme annak, hogy egyszerre több esélyes kezdeményezést is indítsanak az érintett és érdekelt kisebbségpolitikai aktorok. Tehát egyeztetés és elemzés tárgyává kell tenni akár a három, fennebb említett változat külön uniós polgári kezdeményezésbe való foglalását is, azaz a következők szimultán benyújtását: 1) uniós polgári kezdeményezés egy átfogóbb „európai kisebbségi keretszabályozás” megalkotásáért; 2) uniós polgári kezdeményezés az őshonos kisebbségek sajátos státusú régióinak kialakításáért; 3) uniós polgári kezdeményezés a területi-kohéziós politika olyan átalakításáért, amely a kisebbségek által lakott és a sajátos kultúrájú területek fejlesztéséhez külön forrásokat irányoz elő.

E kezdeményezések szervezői és támogatói csak részben fednék át egymást. Az 1. változat megfelelő kialakításában valóban fő partner lehet a FUEN, a 2. változathoz a támogatókat Európa erős etnoregionális önkormányzatai (Dél-Tirol, Katalónia stb.) nyújthatnának, a 3. változathoz pedig mindkét előbbi szereplőcsoport megnyerhető lenne talán.

Ezek szimultán kezdeményezésként való kezelése természetesen annak mérlegelését is tartalmaznia kell, hogy milyen politikai konzekvenciákat jelent, ha valamelyik elakad az Európai Bizottság szűrőjén.

Mindazonáltal, egy sikeres kezdeményezésnek történelmi jelentősége lenne. Az Európai Bizottság asztalára tenné annak a több évtizedes problémacsomagnak az európai eszközökkel való kezelését, amelyet az első és második világháborús békerendszer hagyott Európára. Az Unió tagállamaiban élő őshonos közösségek ügyét mindezidáig tagállami szinten kezelték (elfogadhatóbb vagy kevésbé elfogadhatóbb módon – az európai értékek nézőpontjából). Az őshonos nemzeti közösségek és népcsoportok, valamint azok tagjai számára biztosítandó európai minimum standard viszont nagymértékben hozzájárulna az Európa számára alapértéknek tekintett szociális kohézió és a gazdasági válságtól amúgy is sérülékeny társadalmi szolidaritás megerősítéséhez.

Konklúziók:

1. Az európai polgári kezdeményezés kevesebb esélyt nyújt általános kisebbségi keretszabályozás elfogadtatására, azonban néhány – elsősorban kulturális területet érintő – elv jogi aktusba foglalása, valamint egy „best practices” jellegű ajánlás kidolgozása jó részcélja lehet egy ilyen kezdeményezésnek.

2. Hasonlóképpen, kevés eséllyel kezdeményezhető olyan jogi aktus, amely a sajátos jogállású közigazgatási régiók közvetlen európai előírás alapján történő kialakítását tartalmazná.

3. Viszont van lehetőség a területi-kohéziós politika olyan módosítására, amely ösztönzően hatna olyan területi egységek kialakítására a NUTS rendszeren belül, amely számot vetne a területi egységek etnikai-kulturális jellegének megőrzésével (tehát – például – a székelyföldi fejlesztési régió kialakítása uniós ajánlással kaphatna támogatást egy európai polgári kezdeményezés eredményeképp). Ezeknek a stratégiai jelentősége abban rejlik, hogy a NUTS-régiók egy, kimondottan a tagállami hatáskörbe tartozó közigazgatási reform esetén fontos területi precedenst jelenthetnek a sajátos státusú régiók kialakításának folyamatában.

4. Javasolható – polgári kezdeményezés útján – olyan, a strukturális alapokon keresztül megvalósuló támogatási rendszer, amely elsősorban a sajátos kisebbségi és regionális kultúrák fenntartására és fejlesztésére irányulna a területi fejlesztési rendszer (európai regionális fejlesztés) átalakítása révén. Ebbe a rendszerbe eséllyel építhető be a kulturális autonómiák létrehozásának ösztönzése is.

5. A fentebbi lehetséges célok összeötvözése, az európai polgári kezdeményezés sikere mindenképpen nagyobb – ha lehet, nem csupán hét országra kiterjedő – nemzetközi együttműködést igényel. Ennek a stratégiai jelentőségét az adja, hogy a polgári kezdeményezés még sikertelensége esetén is (az Európai Bizottság nem jogszabály megfogalmazásával válaszol) alkalmas lehet arra, hogy a kérdést hangsúlyosabban megjelenítse az európai nyilvánosságban.