Horthy Miklós hosszú utat járt be az Adriától az Országház térig. Ötven éves volt, tengerészként beutazta a fél világot, fényes katonai karrier állt mögötte, amelynek csúcspontján elérte a legmagasabb beosztást: hazája hadiflottáját vezette. 1919. november 16-án a Budapestre fővezérként bevonuló Horthyt hatalmas ünneplő tömeg fogadta, világossá téve, hogy a közvélemény nagy része tőle várja az ország sorsának jobbra fordítását. A kormányzóválasztásra március 1-jén — 90 éve — került sor, azonban a Nemzetgyűlés küldöttségének legnagyobb megdöbbenésére Horthy először nem fogadta el a felajánlott államfői címet. (Balogh Gábor cikke a Nagy Magyarország történelmi magazin idei első számában jelent meg.)
Amikor Horthy Miklós 1919. november 16-án bevonult Budapestre, hivatalosan a Nemzeti Hadsereg fővezéreként lovagolt végig a Kelenföldi pályaudvartól az Országház térig. Ám személye ekkor az ország közvéleménye többségének szemében már jóval többet jelentett, mint pusztán egy magas rangú katonatisztet. A fővezért vonulási útvonala mentén több tízezer ünneplő sorfala fogadta. A marxista történetírás könyvtárnyi negatív mítoszt gyártott a „kihalt fővárosról és az üres utcákról”, ám elég egy pillantást vetnünk a korabeli fényképekre, hogy belássuk ezek abszurditását. Még ennél is virulensebb legenda, amely szerint a tömeget „kivezényelték”, erőszakkal kényszerítették az ovációra. Kérdéses azonban, hogy pontosan ki is szegezte volna a szuronyt az éljenző emberek hátának, hiszen a románok már kivonultak a fővárosból (s egyébként sem volt érdekük a számukra megbízhatatlan főtiszt kultuszának építése), a hadsereg pedig Horthy mögött menetelt. Az igazság minden bizonnyal sokkal inkább az, hogy a több mint egy éve káoszban fuldokló, kudarcot kudarcra halmozó országban sokan a higgadtságát, erélyét és szervezőkészségét már a háborúban is több alkalommal bizonyító altengernagyban látták a kibontakozás és újjáépítés egyetlen lehetséges levezénylőjét.
Horthy Miklós hosszú utat járt be az Adriától az Országház térig. Amikor 1918. október 31-én, a Monarchia flottájának utolsó parancsnokaként IV. Károly utasítására kénytelen volt átadni minden hajóját a születőben levő délszláv államnak, úgy döntött, visszavonul kenderesi birtokára. Ötven éves volt, tengerészként beutazta a fél világot, fényes katonai karrier állt mögötte, amelynek csúcspontján elérte a legmagasabb beosztást: hazája hadiflottáját vezette. Emlékirataiban évtizedek múltán is büszkén szögezi le: ezt a flottát soha, senki nem győzte le, vesztét is csak az állami keretek összeomlása okozta. Horthy minden bizonnyal úgy tervezte, hogy a Központi Hatalmak egyik legsikeresebb hadvezéreként — akit semmilyen felelősség nem terhel a vereségért — nyugállományba vonulva memoárja írásának szentelheti hátralevő életét. Károlyi Mihályék politikáját természetesen ő is felelőtlennek és gyengekezűnek tartotta, ám fegyelmezett katonatisztként nem szólt bele a közéletbe. Többször járt Budapesten, de az egyre elviselhetetlenebb körülmények konstatálásán túl más lépésre egyelőre nem szánta el magát. Magára erőltetett vidéki nyugalmának az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel vetett véget. Bécsben Antibolsevista Comité, Szegeden ellenforradalmi kormány alakult. Május végén érkezett gróf Károlyi Gyula miniszterelnök hívása, hogy foglalja el a hadügyminiszteri posztot. Horthy rövid gondolkodási idő után elvállalta a tárca vezetését, és Szegedre utazott. Alig több, mint egy hónapos működés után azonban a kabinet lemondott, s a helyébe lépett, P. Ábrahám Dezső vezette kormányban már nem kapott szerepet. Helyette azonban kinevezték az alakulóban levő, független magyar antikommunista haderő, a Nemzeti Hadsereg fővezérévé, s ezt a szerepet minden bizonnyal testhez állóbbnak érezte, mint a direkt politizálást.
A tanácskormány lemondása és elmenekülése után néhány napra hatalmi űr keletkezett az országban. Horthy időben mérte fel, hogy a fővárost már menthetetlenül megszállják a Tisza vonalától lényegében ellenállás nélkül előrenyomuló románok, akik minden bizonnyal ráteszik a kezüket a Dunántúlra is, ha ott nem találnak szervezett magyar haderőt. A Nemzeti Hadseregnek jóformán szöknie kellett a szerbek és franciák uralta Szegedről, hogy titokban átkelhessen a Dunán. Szigorúan titokban, kisebb csoportokra osztva hagyták el a várost, majd a román és szerb csapatok közötti szűk sávban navigálva mozogtak nyugati irányba. A franciák a Szegedről való elvonuláshoz még hallgatólagosan hozzájárultak, viszont azt már határozottan ellenezték, hogy átkeljenek a Dunán. A fővezér a megállásra utasító „kérést” tolmácsoló Troismont hadnagynak megígérte, hogy nem vonulnak tovább. Ám ő — szárnysegédje, Magasházy László százados kíséretében — augusztus 13-án repülőgépen Siófokra utazott azzal a szándékkal, hogy ellenőrzése alá vonja és a Nemzeti Hadsereggel egyesítse az ország nyugati részében, Lehár Antal ezredes vezetésével működő ellenforradalmi csapatokat. A megingathatatlanul legitimista Lehár — miután meggyőződött arról, hogy Horthy is hűséges dinasztiához — elfogadta a fővezér parancsnoklását. Így a Nemzeti Hadsereg létszáma mintegy 4500 főre növekedett (bár Halsey E. Yates amerikai ezredes ennek csaknem a duplájára becsülte a haderő létszámát). Ez ugyan reménytelenül kevésnek tűnt a fővárost megszállva tartó mintegy 36000 román katonával — pláne az őket támogató balkáni francia hadsereggel — szemben, ám még így is az ország messze legnagyobb magyar fegyveres erejének számított…
A néhány napos működés után megbuktatott szociáldemokrata színezetű Peidl-kormány helyébe lépő, Budapesten székelő Friedrich István vezette kabinet vegyes érzelmekkel szemlélte Horthyék működését. Tartottak attól, hogy a magát már augusztus elején minden más civil hatalomtól függetlennek nyilvánító haderőt képtelenek lesznek ellenőrzésük alá vonni. Hogy aggodalmuk nem volt alaptalan, az már az első hetekben kiderült. Friedrichék — nyilván román nyomásra — megtiltották a Dunán való átkelést, de Horthy lényegében válaszra sem méltatta őket. Később a Nemzeti Hadsereg a Dunántúl egyes részein kezébe vette a polgári hatalom gyakorlását is, s Budapest ekkor is hiába tiltakozott. A fővárosi kabinet vesztét mégsem a Horthyékkal való nézeteltérések, hanem sokkal inkább a harcias legitimista nyilatkozataik okozták. Friedrichék — a kommunista rémuralom bukása után szinte azonnal Budapesten termett — József főherceget ismerték el az államfői jogok gyakorlójának. Ezzel egyértelműen hitet tettek a Habsburg-restauráció mellett, amely viszont elfogadhatatlan volt az antant, különösen az újonnan alakult utódállamok számára.
A kormány ellehetetlenülésével párhuzamosan a győztes nagyhatalmak számára egyre fontosabbá vált Horthy, akit egyébként szegedi „szökése”, illetve a románokkal való folyamatos dunántúli konfrontációja miatt meglehetősen bizalmatlanul kezeltek. Más komoly erőt felmutatni képes vezető akkor nem lévén az országban, mégis kénytelenek voltak rá és a Nemzeti Hadseregre támaszkodni a konszolidáció folyamán.
A fővezér mindenekelőtt világossá tette, hogy csak és kizárólag akkor hajlandó szerepet vállalni a kibontakozásban, ha a románok kivonulnak a fővárosból. A megszállók azonban egyelőre még szívesen maradtak volna, hiszen éppen gőzerővel folyt az okkupáció sújtotta terület minden ingó vagyonának elszállítása, a Duna–Tisza közének és Budapestnek szisztematikus kifosztása. Horthy radikálisabb tisztjei — élükön Prónay Pállal — már azt követelték, hogy a Nemzeti Hadsereg fegyveresen szabadítsa fel a fővárost. A pattanásig feszült helyzetet végül a nemzetközi környezetben beállott hirtelen változások oldották meg. A csehszlovákok megrettentek szövetségesük túlzott megerősödésétől, s így sajátos módon egy ponton túl Prágának lett a legsietősebb Budapest kiürítése. Álláspontjukat az angolok is támogatták, így a franciáknak sem maradt más lehetőségük, mint arra kérni román védenceiket, hogy mégiscsak hagyják el a fővárost. Ez november 14-én meg is történt, s két nappal később Budapestet birtokba vehette a Nemzeti Hadsereg. A bevonuló Horthyt hatalmas ünneplő tömeg fogadta, világossá téve, hogy a közvélemény nagy része tőle várja az ország sorsának jobbra fordítását. A fővezért az Országház előtt fogadta a kormányfő, akinek üdvözlését lóhátról hallgatta végig, ezzel is jelezve a valós erőviszonyokat. Horthy válaszbeszéde is sokkal inkább hasonlított egy politikai vezető szónoklatára, mint egy katonatiszt szikár helyzetjelentésére. Pontosan tudta, hogy a Friedrich-kormány napjai meg vannak számlálva, s, hogy a helyébe lépő, Huszár Károly vezette — polgári liberálisokat és szociáldemokratákat is magában foglaló — „koncentrációs” kormány sem nélkülözheti a Nemzeti Hadsereg támogatását.
Mindazonáltal a fővárosba érkezve Horthy nem sietett a politikai élet sűrűjébe vetni magát. Amikor az egymással civakodó pártok a különböző pozíciók betöltése feletti viták miatt képtelennek bizonyultak a megegyezésre, a fővezér rendre váratlan megjelenésével, és „hazafias kötelességükre” való erélyes figyelmeztetéssel teremtett „konszenzust”. Konkrét kormányhivatalt azonban nem vállalt, a közvéleménnyel — néhány exkluzív interjút kivéve — lényegében csak hadparancsaiban kommunikált. A sajtó és az értelmiségi elit azonban hamar ráébredt, hogy a fővezér nyilvános katonai utasításaira érdemesebb odafigyelni, mint a politikusok dagályos szónoklataira, hiszen végeredményben úgyis mindig az történik, amit a Nemzeti Hadsereg feje akar. Ezzel természetesen ő maga is tisztában volt. A marxista történetírás kedvelt paneljei közé tartozott a későbbi kormányzónak már ekkor is megnyilvánuló „hatalomvágya”. Valójában egyszerűen arról volt szó, hogy az ország egyetlen ütőképes katonai erejének birtokában Horthy felismerte, hogy a hadsereg, amely bénultan figyelte az ország összeomlásához vezető forradalmakat, most meghatározhatja az események irányát. A fővárosba érkezvén – szembesülve a kommunistákat felváltó régi-új politikai elit kisstílű pozícióharcaival és tehetetlenségével — hamar meggyőződésévé vált, hogy kötelessége valamilyen mederbe terelni, s ha kell, hatalmi szóval lezárni a parttalan, meddő vitákat. 1919 végére a közvélemény nagy része mindenféle hivatalos titulus nélkül is egyfajta pártpolitikai vitákon kívül, illetve felül álló, konszenzusteremtő, stabilitásgarantáló szerepkört tulajdonított neki — pontosan olyan attribútumokat, amilyenekkel egy államfő rendelkezik.
Az államforma meghatározása hosszú hónapokig szinte megoldhatatlan feladatnak látszott. Az előző egy esztendő folyamán végzetesen lejáratódott köztársaság fenntartását gyakorlatilag senki sem támogatta. Kikiáltását, mint illegitim lépést lényegében „zárójelbe tették”. Így azonban a politikai elit kimondatlanul is a jogfolytonosság álláspontjára helyezkedett. Ennek alapján a királyra felesküdött tisztek és tisztviselők jelentős része azt tartotta volna természetesnek, ha IV. Károly egyszerűen hazatér és átveszi a hatalmat. Az antant azonban már 1919 augusztusában-szeptemberében világossá tette, hogy a Habsburg-ház nem foglalhatja el a trónt, így ennek a megoldásnak nem volt realitása. Az ellenforradalmi csoportok egy — jórészt a protestáns függetlenségi hagyomány emlőin nevelkedett — része ugyanakkor úgy vélte, az eckarstaui nyilatkozattal az uralkodó lemondott jogairól, s így a királyválasztás joga ezzel visszaszállt a nemzetre. Nekik azonban nem sikerült felsorakozniuk egyetlen konkrét uralkodójelölt mögé sem, így köreikben hamar általánossá vélt az a nézet, hogy a királykérdés a nemzet válságos állapotában pusztán megosztó tényező, amelynek rendezését a konszolidációt követő időkre kell halasztani. A legitimációs patthelyzet ilyetén értelmezése már a „karlisták” nagy részének számára is elfogadható volt. 1920 elejére így lényegében konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a magyar történeti alkotmány egyik rég nem használt intézményéhez, a kormányzósághoz visszanyúlva találnak ideiglenes megoldást. A kormányzó személyét tekintve azonban ekkor még nem volt teljes az egyetértés.
A legitimisták úgy vélekedtek, ha már a trónra egyelőre nem ülhet egy Habsburg, legalább az átmeneti államfő szerepét töltse be valaki a dinasztiából. Erre a legalkalmasabbnak József főherceg tűnt, aki már a tanácskormány bukását követő napok óta a fővárosban volt, és igen jó kapcsolatokat ápolt Friedrich Istvánnal. A politikus ugyan kénytelen volt lemondani a miniszterelnöki pozícióról, ám továbbra is a kormány tagja és a legbefolyásosabb politikai erő, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke volt. Horthy emlékiratai szerint az antant budapesti missziója több alkalommal figyelmeztette őt, hogy az egykori uralkodóházból senkit, még Józsefet sem hajlandóak elismerni akár csak ideiglenesen is az ország első emberének. Ez az elképzelés tehát még azelőtt hamvába holt, mielőtt bármilyen plénum elé kerülhetett volna. A szabad királyválasztók körében ugyanakkor egyre szélesebb konszenzus alakult ki a fővezér személye körül. A bolsevizmussal és a „destrukcióval” vaskézzel leszámoló, ám a pártharcok szaggatta konzervatív elit között is hatalmi szóval rendet tevő, erős, de megfontolt vezető képe lényegében találkozott a széles közvélemény igényeivel. A szervezőkészségével már ekkor kitűnő Gömbös Gyula országos kampányt indított Horthy kormányzóvá választása érdekében. Jó politikai ösztönnel ráérzett arra, hogy a kezdeményezést nem a fővárosban, hanem vidékről, mintegy „alulról szerveződve” érdemes útjára indítani. A sort — nyilván nem minden célzatosság nélkül — a legitimizmus fellegvárának számító Vas vármegye közgyűlése nyitotta, amely február elején kinyilvánította, hogy egyedül Horthy Miklósban látják a kormányzói poszt betöltésére alkalmas személyt. Két nappal később Somogy, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun tett hasonló nyilatkozatot. Horthy memoárjában azt írja, nem szívesen vállalta az államfői tisztet, s sokkal jobban örült volna, ha helyette mást választanak meg. Huszonöt viharos év, számtalan megpróbáltatás és jó néhány kudarc után, portugáliai száműzetésében utólag talán így is érezte. 1920 elején azonban valószínűleg ő maga sem tudta kivonni magát a személye körül kialakult kultusz hatása alól. Az elmúlt hónapokban sokszorosan meggyőződhetett arról, hogy rajta kívül senki sem képes összefogni az ország politikai, gazdasági és szellemi elitjének legalább a nagyobbik részét. Február folyamán egymás után hívták különböző vidéki városokba, s mindenhol azt láthatta, hogy hatalmas várakozásokkal tekintenek személyére. A hónap végére — ha korábban voltak is fenntartásai vagy félelmei a rá váró feladattal szemben — minden bizonnyal meggyőzte magát, hogy nincs más választása: el kell fogadnia a kormányzói posztot.
A január 25-26-án (a meg nem szállt területeken lezajlott voksolás alapján) megválasztott Nemzetgyűlés első feladatának az ideiglenes államfő megválasztásáról és jogköréről szóló törvény megalkotását tartotta. A hosszas vita eredményeként megszületett javaslatot február 24-én fogadta el a parlament. E szerint a törvényhozás által megválasztandó kormányzó lényegében a király történelmi jogköreit gyakorolhatja, kivéve a főpapok kinevezését illető főkegyúri, illetve a nemesítési jogot. A választásra március 1-jén került sor. Friedrich és köre Apponyi Albertet jelölte kormányzónak, azonban — előre sejtve a köztiszteletnek örvendő agg politikus számára megalázó vereséget — a szavazás előtt visszalépett. A volt miniszterelnök engesztelhetetlen ellenszenvet táplált Horthy iránt, elsősorban neki tulajdonítva lemondatását. Széles körben terjesztette, hogy a fővezér megválasztása véres katonai diktatúrát fog eredményezni, s így azt mindenképpen meg kell akadályozni. Egyes vélemények szerint Somogyi Béla és Bacsó Béla baloldali újságírók február 17-i megöletése mögött is ő állt, hogy ezzel is alátámassza Horthy elleni vádaskodásait. (A bűncselekmény háttere máig nem tisztázott megfelelően.) Az bizonyosnak látszik, hogy a gyilkosok Ostenburg-Moravek Gyula tiszti különítményéhez tartoztak, aki ekkor még feltétlenül hű volt Horthyhoz. Ugyanakkor azt még a legelfogultabb marxista kutatók sem állítják, hogy a Népszava két munkatársának „likvidálására” Horthy adott parancsot. Az eset ugyan komoly botrányt okozott, ám — mivel a fővezér érintettségét senkinek sem sikerült bizonyítania — ez nem akadályozta meg megválasztását. 141 képviselő közül 131 szavazott Horthy Miklósra, heten „csakazértis” Apponyira voksoltak, míg hárman érvénytelen szavazatot adtak le. Gyakran megfogalmazott vád, hogy a procedúra kimenetelére befolyást gyakoroltak az Ostenburg-különítmény tagjai, akik a szavazás ideje alatt az Országgyűlés épületében, illetve annak környékén tartózkodtak, sőt több képviselőt igazoltattak is. A túlbuzgó katonák eljárása sokakat — teljes joggal — felháborított. Ám meglehetősen történelmietlen túlzás azt állítani, hogy a napokkal korábban, háttérmegbeszélések sokaságán eldöntött kérdés végkimenetelére a szavazás előtt fél órával érdemi hatással lehetett néhány tucat egyenruhás fontoskodása.
Maga a győztes nem is ment el az ülésre, a végeredményt a Nemzetgyűlés Prohászka Ottokár püspök vezette küldöttségétől tudta meg a Gellért Szállóban. A delegáció legnagyobb megdöbbenésére azonban a felajánlott államfői címet nem fogadta el. Döntését a kormányzó számára fenntartott jogkörök szűkösségével indokolta. Horthy minden bizonnyal pontosan tudta, hogy a jogszabály milyen kereteket szab az ideiglenes államfő számára, így meglepő lépését egyértelműen okos taktikai húzásnak tekinthetjük. Nyilván tisztában volt azzal, hogy a Nemzetgyűlés előzetesen nem egyezett volna bele a kormányzói jogok bővítésébe, megválasztása után azonban nem volt más lehetőségük, mint hogy engedjenek neki. A küldöttség nem is teketóriázott sokat, Rakovszky István házelnök egyszerűen papírt és tollat ragadott, majd Horthyhoz fordult: „Kérem, diktálja a feltételeit! A Nemzetgyűlés teljesíteni fogja.” Az újdonsült államfő mindenekelőtt két kikötéssel élt: kapja meg a törvényhozás feloszlatásának, berekesztésének, vagy elnapolásának, illetve a hadsereg — utólagos parlamenti hozzájáruláshoz kötött — határon túli bevetésének jogát. Később e két feltétellel is előszeretettel illusztrálták Horthy „hataloméhségét”. Valójában az adott helyzetben azért ragaszkodott e két jogkörhöz, mert a közeli jövőben meglepetésszerű támadások sorát tervezte a szomszédos utódállamok ellen, s ezekhez elengedhetetlenül szükséges volt a sziklaszilárd, rövidtávon semmilyen kontrollnak alá nem vethető kormányzói hatalom. Tény, hogy amit magának követelt, nem csekély befolyás volt, ám ezzel országlása alatt nem élt nyakló nélkül. Negyed évszázadon át a hozzá hasonló jogkörrel rendelkező európai vezetők között példátlan mértéktartással alkalmazta hatalmát.
Amikor Horthy Miklós 1919. november 16-án bevonult Budapestre, hivatalosan a Nemzeti Hadsereg fővezéreként lovagolt végig a Kelenföldi pályaudvartól az Országház térig. Ám személye ekkor az ország közvéleménye többségének szemében már jóval többet jelentett, mint pusztán egy magas rangú katonatisztet. A fővezért vonulási útvonala mentén több tízezer ünneplő sorfala fogadta. A marxista történetírás könyvtárnyi negatív mítoszt gyártott a „kihalt fővárosról és az üres utcákról”, ám elég egy pillantást vetnünk a korabeli fényképekre, hogy belássuk ezek abszurditását. Még ennél is virulensebb legenda, amely szerint a tömeget „kivezényelték”, erőszakkal kényszerítették az ovációra. Kérdéses azonban, hogy pontosan ki is szegezte volna a szuronyt az éljenző emberek hátának, hiszen a románok már kivonultak a fővárosból (s egyébként sem volt érdekük a számukra megbízhatatlan főtiszt kultuszának építése), a hadsereg pedig Horthy mögött menetelt. Az igazság minden bizonnyal sokkal inkább az, hogy a több mint egy éve káoszban fuldokló, kudarcot kudarcra halmozó országban sokan a higgadtságát, erélyét és szervezőkészségét már a háborúban is több alkalommal bizonyító altengernagyban látták a kibontakozás és újjáépítés egyetlen lehetséges levezénylőjét.
Horthy Miklós hosszú utat járt be az Adriától az Országház térig. Amikor 1918. október 31-én, a Monarchia flottájának utolsó parancsnokaként IV. Károly utasítására kénytelen volt átadni minden hajóját a születőben levő délszláv államnak, úgy döntött, visszavonul kenderesi birtokára. Ötven éves volt, tengerészként beutazta a fél világot, fényes katonai karrier állt mögötte, amelynek csúcspontján elérte a legmagasabb beosztást: hazája hadiflottáját vezette. Emlékirataiban évtizedek múltán is büszkén szögezi le: ezt a flottát soha, senki nem győzte le, vesztét is csak az állami keretek összeomlása okozta. Horthy minden bizonnyal úgy tervezte, hogy a Központi Hatalmak egyik legsikeresebb hadvezéreként — akit semmilyen felelősség nem terhel a vereségért — nyugállományba vonulva memoárja írásának szentelheti hátralevő életét. Károlyi Mihályék politikáját természetesen ő is felelőtlennek és gyengekezűnek tartotta, ám fegyelmezett katonatisztként nem szólt bele a közéletbe. Többször járt Budapesten, de az egyre elviselhetetlenebb körülmények konstatálásán túl más lépésre egyelőre nem szánta el magát. Magára erőltetett vidéki nyugalmának az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel vetett véget. Bécsben Antibolsevista Comité, Szegeden ellenforradalmi kormány alakult. Május végén érkezett gróf Károlyi Gyula miniszterelnök hívása, hogy foglalja el a hadügyminiszteri posztot. Horthy rövid gondolkodási idő után elvállalta a tárca vezetését, és Szegedre utazott. Alig több, mint egy hónapos működés után azonban a kabinet lemondott, s a helyébe lépett, P. Ábrahám Dezső vezette kormányban már nem kapott szerepet. Helyette azonban kinevezték az alakulóban levő, független magyar antikommunista haderő, a Nemzeti Hadsereg fővezérévé, s ezt a szerepet minden bizonnyal testhez állóbbnak érezte, mint a direkt politizálást.
A tanácskormány lemondása és elmenekülése után néhány napra hatalmi űr keletkezett az országban. Horthy időben mérte fel, hogy a fővárost már menthetetlenül megszállják a Tisza vonalától lényegében ellenállás nélkül előrenyomuló románok, akik minden bizonnyal ráteszik a kezüket a Dunántúlra is, ha ott nem találnak szervezett magyar haderőt. A Nemzeti Hadseregnek jóformán szöknie kellett a szerbek és franciák uralta Szegedről, hogy titokban átkelhessen a Dunán. Szigorúan titokban, kisebb csoportokra osztva hagyták el a várost, majd a román és szerb csapatok közötti szűk sávban navigálva mozogtak nyugati irányba. A franciák a Szegedről való elvonuláshoz még hallgatólagosan hozzájárultak, viszont azt már határozottan ellenezték, hogy átkeljenek a Dunán. A fővezér a megállásra utasító „kérést” tolmácsoló Troismont hadnagynak megígérte, hogy nem vonulnak tovább. Ám ő — szárnysegédje, Magasházy László százados kíséretében — augusztus 13-án repülőgépen Siófokra utazott azzal a szándékkal, hogy ellenőrzése alá vonja és a Nemzeti Hadsereggel egyesítse az ország nyugati részében, Lehár Antal ezredes vezetésével működő ellenforradalmi csapatokat. A megingathatatlanul legitimista Lehár — miután meggyőződött arról, hogy Horthy is hűséges dinasztiához — elfogadta a fővezér parancsnoklását. Így a Nemzeti Hadsereg létszáma mintegy 4500 főre növekedett (bár Halsey E. Yates amerikai ezredes ennek csaknem a duplájára becsülte a haderő létszámát). Ez ugyan reménytelenül kevésnek tűnt a fővárost megszállva tartó mintegy 36000 román katonával — pláne az őket támogató balkáni francia hadsereggel — szemben, ám még így is az ország messze legnagyobb magyar fegyveres erejének számított…
A néhány napos működés után megbuktatott szociáldemokrata színezetű Peidl-kormány helyébe lépő, Budapesten székelő Friedrich István vezette kabinet vegyes érzelmekkel szemlélte Horthyék működését. Tartottak attól, hogy a magát már augusztus elején minden más civil hatalomtól függetlennek nyilvánító haderőt képtelenek lesznek ellenőrzésük alá vonni. Hogy aggodalmuk nem volt alaptalan, az már az első hetekben kiderült. Friedrichék — nyilván román nyomásra — megtiltották a Dunán való átkelést, de Horthy lényegében válaszra sem méltatta őket. Később a Nemzeti Hadsereg a Dunántúl egyes részein kezébe vette a polgári hatalom gyakorlását is, s Budapest ekkor is hiába tiltakozott. A fővárosi kabinet vesztét mégsem a Horthyékkal való nézeteltérések, hanem sokkal inkább a harcias legitimista nyilatkozataik okozták. Friedrichék — a kommunista rémuralom bukása után szinte azonnal Budapesten termett — József főherceget ismerték el az államfői jogok gyakorlójának. Ezzel egyértelműen hitet tettek a Habsburg-restauráció mellett, amely viszont elfogadhatatlan volt az antant, különösen az újonnan alakult utódállamok számára.
A kormány ellehetetlenülésével párhuzamosan a győztes nagyhatalmak számára egyre fontosabbá vált Horthy, akit egyébként szegedi „szökése”, illetve a románokkal való folyamatos dunántúli konfrontációja miatt meglehetősen bizalmatlanul kezeltek. Más komoly erőt felmutatni képes vezető akkor nem lévén az országban, mégis kénytelenek voltak rá és a Nemzeti Hadseregre támaszkodni a konszolidáció folyamán.
A fővezér mindenekelőtt világossá tette, hogy csak és kizárólag akkor hajlandó szerepet vállalni a kibontakozásban, ha a románok kivonulnak a fővárosból. A megszállók azonban egyelőre még szívesen maradtak volna, hiszen éppen gőzerővel folyt az okkupáció sújtotta terület minden ingó vagyonának elszállítása, a Duna–Tisza közének és Budapestnek szisztematikus kifosztása. Horthy radikálisabb tisztjei — élükön Prónay Pállal — már azt követelték, hogy a Nemzeti Hadsereg fegyveresen szabadítsa fel a fővárost. A pattanásig feszült helyzetet végül a nemzetközi környezetben beállott hirtelen változások oldották meg. A csehszlovákok megrettentek szövetségesük túlzott megerősödésétől, s így sajátos módon egy ponton túl Prágának lett a legsietősebb Budapest kiürítése. Álláspontjukat az angolok is támogatták, így a franciáknak sem maradt más lehetőségük, mint arra kérni román védenceiket, hogy mégiscsak hagyják el a fővárost. Ez november 14-én meg is történt, s két nappal később Budapestet birtokba vehette a Nemzeti Hadsereg. A bevonuló Horthyt hatalmas ünneplő tömeg fogadta, világossá téve, hogy a közvélemény nagy része tőle várja az ország sorsának jobbra fordítását. A fővezért az Országház előtt fogadta a kormányfő, akinek üdvözlését lóhátról hallgatta végig, ezzel is jelezve a valós erőviszonyokat. Horthy válaszbeszéde is sokkal inkább hasonlított egy politikai vezető szónoklatára, mint egy katonatiszt szikár helyzetjelentésére. Pontosan tudta, hogy a Friedrich-kormány napjai meg vannak számlálva, s, hogy a helyébe lépő, Huszár Károly vezette — polgári liberálisokat és szociáldemokratákat is magában foglaló — „koncentrációs” kormány sem nélkülözheti a Nemzeti Hadsereg támogatását.
Mindazonáltal a fővárosba érkezve Horthy nem sietett a politikai élet sűrűjébe vetni magát. Amikor az egymással civakodó pártok a különböző pozíciók betöltése feletti viták miatt képtelennek bizonyultak a megegyezésre, a fővezér rendre váratlan megjelenésével, és „hazafias kötelességükre” való erélyes figyelmeztetéssel teremtett „konszenzust”. Konkrét kormányhivatalt azonban nem vállalt, a közvéleménnyel — néhány exkluzív interjút kivéve — lényegében csak hadparancsaiban kommunikált. A sajtó és az értelmiségi elit azonban hamar ráébredt, hogy a fővezér nyilvános katonai utasításaira érdemesebb odafigyelni, mint a politikusok dagályos szónoklataira, hiszen végeredményben úgyis mindig az történik, amit a Nemzeti Hadsereg feje akar. Ezzel természetesen ő maga is tisztában volt. A marxista történetírás kedvelt paneljei közé tartozott a későbbi kormányzónak már ekkor is megnyilvánuló „hatalomvágya”. Valójában egyszerűen arról volt szó, hogy az ország egyetlen ütőképes katonai erejének birtokában Horthy felismerte, hogy a hadsereg, amely bénultan figyelte az ország összeomlásához vezető forradalmakat, most meghatározhatja az események irányát. A fővárosba érkezvén – szembesülve a kommunistákat felváltó régi-új politikai elit kisstílű pozícióharcaival és tehetetlenségével — hamar meggyőződésévé vált, hogy kötelessége valamilyen mederbe terelni, s ha kell, hatalmi szóval lezárni a parttalan, meddő vitákat. 1919 végére a közvélemény nagy része mindenféle hivatalos titulus nélkül is egyfajta pártpolitikai vitákon kívül, illetve felül álló, konszenzusteremtő, stabilitásgarantáló szerepkört tulajdonított neki — pontosan olyan attribútumokat, amilyenekkel egy államfő rendelkezik.
Az államforma meghatározása hosszú hónapokig szinte megoldhatatlan feladatnak látszott. Az előző egy esztendő folyamán végzetesen lejáratódott köztársaság fenntartását gyakorlatilag senki sem támogatta. Kikiáltását, mint illegitim lépést lényegében „zárójelbe tették”. Így azonban a politikai elit kimondatlanul is a jogfolytonosság álláspontjára helyezkedett. Ennek alapján a királyra felesküdött tisztek és tisztviselők jelentős része azt tartotta volna természetesnek, ha IV. Károly egyszerűen hazatér és átveszi a hatalmat. Az antant azonban már 1919 augusztusában-szeptemberében világossá tette, hogy a Habsburg-ház nem foglalhatja el a trónt, így ennek a megoldásnak nem volt realitása. Az ellenforradalmi csoportok egy — jórészt a protestáns függetlenségi hagyomány emlőin nevelkedett — része ugyanakkor úgy vélte, az eckarstaui nyilatkozattal az uralkodó lemondott jogairól, s így a királyválasztás joga ezzel visszaszállt a nemzetre. Nekik azonban nem sikerült felsorakozniuk egyetlen konkrét uralkodójelölt mögé sem, így köreikben hamar általánossá vélt az a nézet, hogy a királykérdés a nemzet válságos állapotában pusztán megosztó tényező, amelynek rendezését a konszolidációt követő időkre kell halasztani. A legitimációs patthelyzet ilyetén értelmezése már a „karlisták” nagy részének számára is elfogadható volt. 1920 elejére így lényegében konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a magyar történeti alkotmány egyik rég nem használt intézményéhez, a kormányzósághoz visszanyúlva találnak ideiglenes megoldást. A kormányzó személyét tekintve azonban ekkor még nem volt teljes az egyetértés.
A legitimisták úgy vélekedtek, ha már a trónra egyelőre nem ülhet egy Habsburg, legalább az átmeneti államfő szerepét töltse be valaki a dinasztiából. Erre a legalkalmasabbnak József főherceg tűnt, aki már a tanácskormány bukását követő napok óta a fővárosban volt, és igen jó kapcsolatokat ápolt Friedrich Istvánnal. A politikus ugyan kénytelen volt lemondani a miniszterelnöki pozícióról, ám továbbra is a kormány tagja és a legbefolyásosabb politikai erő, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke volt. Horthy emlékiratai szerint az antant budapesti missziója több alkalommal figyelmeztette őt, hogy az egykori uralkodóházból senkit, még Józsefet sem hajlandóak elismerni akár csak ideiglenesen is az ország első emberének. Ez az elképzelés tehát még azelőtt hamvába holt, mielőtt bármilyen plénum elé kerülhetett volna. A szabad királyválasztók körében ugyanakkor egyre szélesebb konszenzus alakult ki a fővezér személye körül. A bolsevizmussal és a „destrukcióval” vaskézzel leszámoló, ám a pártharcok szaggatta konzervatív elit között is hatalmi szóval rendet tevő, erős, de megfontolt vezető képe lényegében találkozott a széles közvélemény igényeivel. A szervezőkészségével már ekkor kitűnő Gömbös Gyula országos kampányt indított Horthy kormányzóvá választása érdekében. Jó politikai ösztönnel ráérzett arra, hogy a kezdeményezést nem a fővárosban, hanem vidékről, mintegy „alulról szerveződve” érdemes útjára indítani. A sort — nyilván nem minden célzatosság nélkül — a legitimizmus fellegvárának számító Vas vármegye közgyűlése nyitotta, amely február elején kinyilvánította, hogy egyedül Horthy Miklósban látják a kormányzói poszt betöltésére alkalmas személyt. Két nappal később Somogy, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun tett hasonló nyilatkozatot. Horthy memoárjában azt írja, nem szívesen vállalta az államfői tisztet, s sokkal jobban örült volna, ha helyette mást választanak meg. Huszonöt viharos év, számtalan megpróbáltatás és jó néhány kudarc után, portugáliai száműzetésében utólag talán így is érezte. 1920 elején azonban valószínűleg ő maga sem tudta kivonni magát a személye körül kialakult kultusz hatása alól. Az elmúlt hónapokban sokszorosan meggyőződhetett arról, hogy rajta kívül senki sem képes összefogni az ország politikai, gazdasági és szellemi elitjének legalább a nagyobbik részét. Február folyamán egymás után hívták különböző vidéki városokba, s mindenhol azt láthatta, hogy hatalmas várakozásokkal tekintenek személyére. A hónap végére — ha korábban voltak is fenntartásai vagy félelmei a rá váró feladattal szemben — minden bizonnyal meggyőzte magát, hogy nincs más választása: el kell fogadnia a kormányzói posztot.
A január 25-26-án (a meg nem szállt területeken lezajlott voksolás alapján) megválasztott Nemzetgyűlés első feladatának az ideiglenes államfő megválasztásáról és jogköréről szóló törvény megalkotását tartotta. A hosszas vita eredményeként megszületett javaslatot február 24-én fogadta el a parlament. E szerint a törvényhozás által megválasztandó kormányzó lényegében a király történelmi jogköreit gyakorolhatja, kivéve a főpapok kinevezését illető főkegyúri, illetve a nemesítési jogot. A választásra március 1-jén került sor. Friedrich és köre Apponyi Albertet jelölte kormányzónak, azonban — előre sejtve a köztiszteletnek örvendő agg politikus számára megalázó vereséget — a szavazás előtt visszalépett. A volt miniszterelnök engesztelhetetlen ellenszenvet táplált Horthy iránt, elsősorban neki tulajdonítva lemondatását. Széles körben terjesztette, hogy a fővezér megválasztása véres katonai diktatúrát fog eredményezni, s így azt mindenképpen meg kell akadályozni. Egyes vélemények szerint Somogyi Béla és Bacsó Béla baloldali újságírók február 17-i megöletése mögött is ő állt, hogy ezzel is alátámassza Horthy elleni vádaskodásait. (A bűncselekmény háttere máig nem tisztázott megfelelően.) Az bizonyosnak látszik, hogy a gyilkosok Ostenburg-Moravek Gyula tiszti különítményéhez tartoztak, aki ekkor még feltétlenül hű volt Horthyhoz. Ugyanakkor azt még a legelfogultabb marxista kutatók sem állítják, hogy a Népszava két munkatársának „likvidálására” Horthy adott parancsot. Az eset ugyan komoly botrányt okozott, ám — mivel a fővezér érintettségét senkinek sem sikerült bizonyítania — ez nem akadályozta meg megválasztását. 141 képviselő közül 131 szavazott Horthy Miklósra, heten „csakazértis” Apponyira voksoltak, míg hárman érvénytelen szavazatot adtak le. Gyakran megfogalmazott vád, hogy a procedúra kimenetelére befolyást gyakoroltak az Ostenburg-különítmény tagjai, akik a szavazás ideje alatt az Országgyűlés épületében, illetve annak környékén tartózkodtak, sőt több képviselőt igazoltattak is. A túlbuzgó katonák eljárása sokakat — teljes joggal — felháborított. Ám meglehetősen történelmietlen túlzás azt állítani, hogy a napokkal korábban, háttérmegbeszélések sokaságán eldöntött kérdés végkimenetelére a szavazás előtt fél órával érdemi hatással lehetett néhány tucat egyenruhás fontoskodása.
Maga a győztes nem is ment el az ülésre, a végeredményt a Nemzetgyűlés Prohászka Ottokár püspök vezette küldöttségétől tudta meg a Gellért Szállóban. A delegáció legnagyobb megdöbbenésére azonban a felajánlott államfői címet nem fogadta el. Döntését a kormányzó számára fenntartott jogkörök szűkösségével indokolta. Horthy minden bizonnyal pontosan tudta, hogy a jogszabály milyen kereteket szab az ideiglenes államfő számára, így meglepő lépését egyértelműen okos taktikai húzásnak tekinthetjük. Nyilván tisztában volt azzal, hogy a Nemzetgyűlés előzetesen nem egyezett volna bele a kormányzói jogok bővítésébe, megválasztása után azonban nem volt más lehetőségük, mint hogy engedjenek neki. A küldöttség nem is teketóriázott sokat, Rakovszky István házelnök egyszerűen papírt és tollat ragadott, majd Horthyhoz fordult: „Kérem, diktálja a feltételeit! A Nemzetgyűlés teljesíteni fogja.” Az újdonsült államfő mindenekelőtt két kikötéssel élt: kapja meg a törvényhozás feloszlatásának, berekesztésének, vagy elnapolásának, illetve a hadsereg — utólagos parlamenti hozzájáruláshoz kötött — határon túli bevetésének jogát. Később e két feltétellel is előszeretettel illusztrálták Horthy „hataloméhségét”. Valójában az adott helyzetben azért ragaszkodott e két jogkörhöz, mert a közeli jövőben meglepetésszerű támadások sorát tervezte a szomszédos utódállamok ellen, s ezekhez elengedhetetlenül szükséges volt a sziklaszilárd, rövidtávon semmilyen kontrollnak alá nem vethető kormányzói hatalom. Tény, hogy amit magának követelt, nem csekély befolyás volt, ám ezzel országlása alatt nem élt nyakló nélkül. Negyed évszázadon át a hozzá hasonló jogkörrel rendelkező európai vezetők között példátlan mértéktartással alkalmazta hatalmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése