Tisztelt Uram!
Amióta az eszemet tudom, mindig azt hittem, hogy én vagyok Románia legközelebbi és legmegértőbb szomszédja (ezt hangsúlyozta egyébként a két világháború között egyik ragyogó politikus is), ezért aztán nem vártam volna, hogy olyan ember részéről érjen támadás, aki akkor, amikor még ifjú hajóskapitány volt, gátlástalanul kihasználta bájaimat.
Ön akkor bezzeg csábítónak, kellemdúsnak és adakozónak látott engem, mivel behunytam szép fekete szememet, és eltekintettem a matróz-csempészettől, amikor romantikus hevületben rajtam himbálózott, és Kent-kartonokat, whiskyfolyókat, farmernadrághegyeket álmodott. Annyira azért nem voltam naiv, hogy azt higgyem, majd élete végéig őrzi párnája alatt első szerelme fényképét, de arra nem gondoltam, hogy mihelyt szárazföldi elnökké válik, olyan hálátlanná lesz, hogy engem egy koszos lavórhoz fog hasonlítani, amelyben néhány száz éve az oroszok a kapcájukat mossák.
Mindent összevetve: a szerbekkel már nincsenek komaságban, a bolgárok sem imádják magukat, a magyarok még magyarigazolványt sem adnak románnak, a besszarábiaiak makacsul ragaszkodnak a moldvai nyelvhez, az ukránok megfúrják magukat alulról, így néhány éve csak én maradtam, hogy hűségesen a lábaikhoz dörgölőzzek, mint egy hülye.
És akkor jön maga, a nagyokos matróz, és orosz pocsolyának merészel nevezni engem, a nagy Fekete-tengert!
Szégyellje magát, maga szamár! Ettől arrafelé többé ne számítson rám, ne higgye, hogy én is olyan vagyok, mint a pártelnök Boc, akit maga akkor szed ki dugóhúzóval a piás üvegéből, amikor erre kedve szottyan!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése