Három magyar és két román halt meg, 278-an megsérültek. Tiszta képet az eseményről még húsz év alatt sem sikerült alkotni. 1990 március 20-án Marosvásárhelyen a rendszerváltást kísérő eufória végérvényesen elmúlt. A Fekete március eseményeire azóta politikai karrierek épültek - ugyanakkor a résztvevők közül is van már olyan, aki szerint tévedés volt utcára vonulni, még ha a tüntető magyarok jogos követeléseiket akarták is érvényesíteni.
„Folyton rajtavesztünk igazunkon”
Nem fontos, kinek van igaza, az a fontos, hogy ki szerez érvényt neki - mondja dr. Csiki Csongor, aki húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen átélte és szereplője volt a Fekete március eseményeinek. Szerinte ott, Marosvásárhelyen elkezdődött egy olyan „pofozkodás”, amin az erdélyi magyarság folyton rajtaveszt. Az orvos, aki tíz éve Csíkszeredában él, úgy gondolja, hogy az embereket akkor nem kellett volna az utcára vinni, mert annak a politizálásnak van esélye a sikerre, amelyik nem azt nézi, hogy kinek van igaza, hanem azt, hogy bizonyos cselekvéseknek milyen konzekvenciái lehetnek. Ugyanakkor a politikai elit, amely az akkori eseményekre építette karrierjét, még mindig adós az ott lezajlott események és következményeik nyílt kimondásával.
- A marosvásárhelyi márciusi eseménysor sarokpontja volt Románia, és benne a magyar közösség forradalom utáni pályájának. De mielőtt erről beszélnénk, elevenítse fel az akkor ott történteket, ahogy egy résztvevő azt belülről látta.
- Amikor az utcai megmozdulások megkezdődtek, a katonaság lezárta a várost. Nem tudom, mennyire ismert, de például a görgényhodákiak és a libánfalviak megérkezésekor a katonaság és a rendőrség között ellentét tört ki, ugyanis amíg a rendőrök irányították be a románokat szállító buszokat, addig a katonaság megpróbálta feltartóztatni őket. Kisebb harc is kialakult a beérkező románok és a katonák között, ez utóbbiakat végül megfutamították. A katonák visszavonulása és a tankok későbbi kivezénylése között zajlottak a tömegverekedések. Érdekes, hogy amint megjelentek a vidékről verekedni behozott tömegek, a vásárhelyi románok eltűntek a térről, csak a vásárhelyi magyarok és a verekedésre hangolt görgény-völgyi románok maradtak. Utóbbiak fel voltak szerelve mindenféle hevenyészett fegyverrel, és egyértelmű, hogy megverték a tüntetőket. Estére sikerült a szovátaiaknak bejutni a városba - legalábbis akkor úgy hírlett, hogy a szovátaiak jöttek be az erdőn keresztül - annak ellenére, hogy le volt zárva. Ennek hatására a románok megfutamodtak, a magyarok által előkészített Molotov-koktélokkal megdobálták a buszokat. A buszokban lévőknek meggyúlt a ruhájuk, úgy ugráltak ki onnan, és a magyarok botokkal „oltották” el a tüzet a hátukon. Ez a csata reggelig tartott, akkorra valahogy elmenekültek a verekedni behozott románok.
Azt nem tudom, ki és hogyan tudta meg, hogy melyik szállodában vannak elszállásolva a bujtogatók, nem tudom, ki ment be utánuk, de az biztos, hogy ott a szobák falai vörösek voltak a vértől, és a személyzeti lépcső, ahol kivitték őket, szintén véres volt. Érdekes, hogy nem tudni, hová vitték őket, mert a vásárhelyi kórházba nem kerültek csak vásárhelyi magyarok és vidéki románok.
Ezt mi így éltük meg annak idején. Lehet sokat elmélkedni a történteken... Ha úgy vesszük, a magyaroknak igazuk volt, hogy kimentek a főtérre tüntetni, és csendes felvonulással követelték a magyar iskolát. Ugyanakkor a görgényhodáki és a libánfalvi egyszerű románnak is igaza volt, mert az úgynevezett rövid magyar világ alatt őket sok atrocitás érte a magyar csendőrség részéről. Az öregek még emlékeztek, és amikor a pópa félreverte a harangokat, a rendőrök kimentek, hogy hozzák be őket, mert a „magyarok elfoglalták Vásárhelyt”, akkor neki is igaza volt, hogy bejött. Tudjuk, hogy az egészben mi volt a mozgatóerő: magyarok részéről elvett jogaink visszaszerzése, másrészt pedig a román állam szándéka, hogy nem veszíti el Erdélyt. Tény azonban, hogy nem a magyarok szándéka nyert. A verekedésből mi kerültünk ki győztesen, de ez egy hosszú veszteségsorozat kezdete volt.
A konfliktus akkor ott Marosvásárhelyen még legalább egy hónapig tartott. Bandák járták a várost, és amikor hallották, hogy egy román banda jön láncokkal meg egyebekkel felfegyverkezve, akkor az emberek levették a magyar névjegyet az ajtójukról, ahogy a románok is levették az övéket, amikor egy magyar banda járt arra.
- És Vásárhely elveszett...
- Igen. A tüntetés előtt már meg voltak egyezve az iskolaigazgatók, az Alexandru Papiu Ilarian iskola igazgatóját agyba-főbe verték pár nappal később, mert előtte beleegyezett, hogy az általa vezetett intézmény legyen a román, a Bolyai pedig a magyar iskola. Már elindult egy folyamat, ami ott akkor a véres eseményekkel megszakadt. Tudni kell a vásárhelyi románokról, hogy közülük nagyon sokan tisztelettel tekintettek Magyarországra, volt valamilyen vonzereje, státusa. Gazdaságilag erősebb és modernebb államnak számított - egy ilyen államban való életre áhítozott mindenki a kommunizmus alatt. A vásárhelyi románoknak fele ki is mondta hangosan, hogy a jobb élet reményében az sem lenne ellenére, ha Erdélyt Magyarországhoz csatolnák. Ezt a helyzetet változtatták meg a márciusi események.
- Helyreállították az „egészséges” román közgondolkodást Erdélyben ezzel az eseménysorral... Szerinte ez elkerülhető lett volna, mondjuk ha a magyarok nem mennek ki az utcára, nem adnak muníciót a provokátoroknak?
- Annak a politizálásnak van esélye a sikerre, amely nem arról szól, hogy kinek van igaza. A stratégiák kidolgozásakor arra kell figyelni, hogy az egyes cselekedeteknek milyen következményei lehetnek. Ha én tudom, hogy tettemmel lehetőséget teremtek egy nyílt utcai konfliktusra, felélesztem és elmélyítem a román-magyar konfliktust, és figyelembe veszem azt is, hogy Erdély lakossága messzemenően román többségű, akkor inkább megmaradok az igazammal, de azt teszem, aminek van legalább valamennyi esélye a sikerre. Nem tudom, hogy ki képzelte el azt - ismerve a romániai társadalmi valóságot -, hogy utcai megmozdulásokkal a magyarok elérhetik jogaik visszaszerzését. Súlyos hiba volt kivinni az embereket az utcára. Sokkal célravezetőbb lett volna a románokkal minél többet, minél több szinten kommunikálni, beszélni arról, hogy akarunk-e egy autonóm Erdélyt vagy sem, és ha akarunk, akkor az milyen kellene legyen. Akkor még szó lehetett volna egy autonóm Erdélyről is.
Olyan rosszul esett nekünk, hogy elvették az iskoláinkat, rosszul esett, hogy másodrendű állampolgárai voltunk Marosvásárhelynek, hogy érzelemből, dacból fakadó megközelítést adtunk a visszaszerzésnek, és a történelem bebizonyította, hogy tévedés volt.
- Sokan az eseményekben való részvételükre építették sikeres politikai karrierjüket, hogy akkor kiálltak, összefogták az embereket - ők nem tévedésként élték és élik meg ezt...
- Újra megismétlem: nem attól vagyok én valaki, hogy bebizonyítom igazamat, hanem attól, hogy érvényesítem azt - nagyon nagy a kettő között a különbség. De kit kellett meggyőzni, hogy igazunk van? Mi meg voltunk erről győződve. A konfliktusokat manipuláló román erők is meg vannak győződve arról, hogy nekünk igazunk van, egyébként nem félnének tőlünk. Éppen ezért nem az igazunkat kell bizonygatni. Persze, hogy erre politikai karrierek épültek, mert Romániában alapvetően érzelmek alapján szavaz a többség. És persze, azok a politikusok, akik akkor tevékenykedtek, amikor ezek az érzések fel voltak korbácsolva, a választásokon arattak.
- Levontuk-e az események konzekvenciáit, és úgy néz-e ki a politikai életünk, mint egy olyan közösségé, amely megértette és tanult az akkori eseményekből?
- Nem tudom, hogy egyének szintjén mennyire dolgoztuk fel. Abban azonban biztos vagyok, hogy a magyar politikusokból való kiábrándultság az ilyen és hasonló események miatt következett be. Az embereket most már alig lehet megmozgatni úgy, mint akkor, nemzeti érzelmeik szításával. Akkor úgy érezte a vásárhelyi magyarság, hogy másodrendű állampolgár, hogy a románok privilegizált helyzetben vannak a magyarokkal szemben. És abban a városban, ahol azok a politikusok váltak népszerűvé, akik a kilencvenes évek elején aktiváltak, és a konfliktusos helyzetet próbálták fenntartani, abban a városban, ahonnan az erdélyi magyar politika legnagyobb nevei indultak, tíz évvel később egy klinikavezető azt mondta a feleségemnek, hogy „téged kedvellek a legjobban az összes diákom közül, de nem kapod meg az állást, mert rossz a neved” - közben pedig a kórházigazgató az RMDSZ jeles képviselője volt. Feltevődik tehát a kérdés, hogy mit értünk el a kilencvenes évek alatt, mit értünk el azzal, hogy beszálltunk ebbe a konfliktuson alapuló politizálásba.
- Vagyis a márciusi események legalább tíz évre befagyasztották a román-magyar reális közeledési esélyeket?
- Teljes mértékben. Mai napig sem látok párbeszédlehetőséget kialakulni Marosvásárhelyen. Ténylegesen meg kellene győzzük a román felet arról, hogy semmivel nem rövidül meg, ha a magyarok egyenjogú állampolgárok lesznek ebben az országban. De a tévedések sorozatban követték egymást, ennek eredményeképpen román polgármestere lett a városnak. Ennek következtében annyi reményét veszített magyar elköltözött a városból, hogy a lakások árai egyik napról a másikra estek vissza akár ötven százalékkal is.
- Visszafordítható még ez a folyamat?
- Nagyon nehéz lenne, szinte lehetetlen visszafordítani. Elsősorban a matematika miatt: ha most még több magyar is lenne Vásárhelyen, mint román, a magyar közösség átlagéletkora sokkal magasabb, mint a román közösségé. Ezért az etnikai egyensúly pár évtized alatt drasztikusan megbomlik. Ezért többé nem lesz magyar többségű vezetése a városnak.
A románokkal való párbeszéd módozatainak megtalálása megmarad. Ilyen lehetőség mindig és mindenütt van. Az lesz az igazi vezető, aki ezt a párbeszédet újra elindíthatja, hogy induljunk el a jogaink visszaszerzésének útján. De nem azon kell elmélkedni, vagy azt a harcot folytatni, hogy kinek van több joga ehhez a földhöz. Ez az időszak lejárt, mindenkinek joga van itt élni, ezt el kell fogadni, egyébként csak veszíteni lehet. A célunk az kell legyen, hogy itt Erdélyben, ha kevesebben is vagyunk, de ne legyünk kisebbségben. A baj az, hogy például a vásárhelyi politikai eliten belül nincsenek meg azok a személyek, akik a városban elkezdhetnék ezt a párbeszédet.
- Országos szinten?
- Az RMDSZ vezetése próbál erre hangolni, de Vásárhelyen ez nem tükröződik, mert ott még mindig harcban áll a két közösség. És ez még mindig megvan országos szinten is a két etnikum között. Nehéz a kölcsönös sérelmeket megemészteni. De kell húzni egy vonalat, és azt kell mondani, hogy mától másként lesz, nem azért, mert be akarom hajtani valakin a sérelmeimet, hanem azért, hogy egyenjogú állampolgár legyek. Akkor márciusban Vásárhelyen elkezdődött egy olyan pofozkodás, amin azóta folyton rajtavesztünk.
- Kibeszéltük Vásárhelyt, megbeszéltük a közösség szintjén magunk között azt, hogy mi történt ott, és milyen konzekvenciái lettek?
- Nem, nem beszéltük ki ezt a témát, érdemben senki nem beszélt erről. Szerintem nem is beszélhettük ki, hiszen annak a véleményformáló rétegnek, amely Vásárhelyen tevékenykedik, ez tabu. A következtetés csak az lehet, hogy nem az igazunkat kell bizonygatnunk és verekednünk érte, hanem a jövőbe kell néznünk. Ez sokak számára igazságtalanul hangzik, és ezért nagyon nehéz kimondani.
Eseménykrónika
Az első hangulatkeltő szövegek 1990. február elején jelentek meg a sajtóban. A román nyelvű újságokban egyre több olyan híradást, tudósítást publikáltak, amely tendenciózus hangnemben közölte a magyarok „irredenta”, „revansista” és „revizionista” követeléseit, mint például magyar nyelvű oktatásra, a magyar feliratokra, az egyenlő jogokra vonatkozókat. Ezeket a híreket rendszerint olyan információkkal fűszerezték, miszerint a magyarok sarlóval vágják el a románok torkát, fosztogatják a románok házait, elüldözik őket. l Sütő András kezdeményezésére február 10-én több tízezer magyar vonul az utcákra anyanyelvi oktatást követelve némán, könyvvel és gyertyával a kézben. l Március elsején Ioan Judea, a hadsereg ezredese, a Nemzeti Megmentési Front helyi elnöke egy gyűlésen arról beszél, hogy a lakosságot fel kell készíteni, mert az ország területi egysége elleni támadás készül. Hat nappal később ülősztrájkba kezdenek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatói, mert a tanügyminisztérium képviselője elutasította az anyanyelvű oktatásra vonatkozó követeléseiket. l Március 15-én Erdély-szerte első alkalommal tartanak ünnepi megemlékezéseket a magyarok. A békés rendezvényeket több helyen is megzavarják a Vatra Românească hívei. A magyar zászló szinte mindenhol kicsapta a biztosítékot. A lobogó láttán a szélsőséges román szervezet vezetői levonták a mélyen szántó következtetést: a magyarok el akarják szakítani Erdélyt Romániától. l Egy nappal később a marosvásárhelyi Tudor negyed egyik patikájában magyarul is kiírják: gyógyszertár. Ezen több román is felháborodik, tömeg verődik össze, erőszakkal távolítják el a magyar feliratot, megkezdődnek a magyarverések. l 17-én az RMDSZ vezetősége nyilatkozatban tiltakozik a magyarellenes provokációk ellen. Közben a városban kisebb magyarellenes tüntetés zajlik. l Március 19-én már nagyobb magyarellenes tüntetést szerveznek a román soviniszták, a megmozdulások tetőpontja az RMDSZ helyi székháza megtámadása, ahol Sütő Andrást fél szemére megvakítják, amihez a rendőrség és a kivezényelt katonaság tétlenül asszisztál. Kincses Előd polgármester lemond tisztségéről. l Több ezer magyar vonult a főtérre március 20-án. Anyanyelvi oktatást, egyenlő jogokat, Kincses Előd visszatértét követelték. A késő délutáni órákra több száz, autóbusszal a Görgény-völgyéből beszállított, fejszékkel, husángokkal felszerelkezett román néz farkasszemet a magyar tüntetőkkel. A románok áttörik a két tábor között látszatból felállított rendőrkordont, és nekiesnek a fegyvertelen magyaroknak. Válogatás nélkül püföltek mindenkit, a magyarok előbb menekülésre fogják, majd menet közben a padokról rángatják le a léceket a bátrabbak, és azokkal verik vissza a románokat. A hírre reagálva a környékbeli falvakban a magyarok lezárják az utakat és több románt szállító autóbuszt nem engednek be a városba. A „harcba induló” románok közül többeket elvernek. A városban felvonul a hadsereg is, páncélozott járművekkel választják el a két tábort a főtéren. Ez azonban nem akadályozza meg a románokat abban, hogy újabb rohamot indítsanak. Támadásukat ismét visszaverik, elhúzódó utcai harc kezdődik, amelybe a cigányok a magyarok oldalán avatkoznak be. Ekkor hangzik el a Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok! - csatakiáltás. Késő este a nyárádmentiektől kap erősítést a magyar tábor, a románokat kiverik a főtérről. A tömeg elénekeli a magyar himnuszt és felhúzza a magyar zászlót a polgármesteri hivatalra. A rendet a városba vezényelt ejtőernyősök állítják helyre másnap reggelre. Az összecsapásokban öten, két román és három magyar veszti életét, 278-an megsérülnek. Egy héttel később létrejön a Román Hírszerző Szolgálat (SRI).
Papp Kincses Emese közíró 1999-ben, a marosvásárhelyi márciusi események tizedik évfordulójára jelentette meg a Virrassz velem című dokumentumregényét. A könyvben így emlékszik vissza az akkor történtekre: „Tizenkilencedikén este a televízióban mutatták, hogy Iliescu meglátogatta Sütő Andrást, borzalmasan nézett ki, a szemén fehér kötés, a karja, arca fekete volt az ütlegektől, valami olyasmit ígértek, hogy megbüntetik az agresszorokat, máris letartóztattak közülük egy néhányat, ettől egy kicsit megnyugodtunk, senki sem gondolta, hogy másnap ugyanaz megismétlődhet, a rádiót hallgattuk, a vásárhelyi magyarok tüntetését helyszíni közvetítésben, délután szinte az egész város kint volt már a téren, mindnyájan éreztük a veszélyt, a tömeg nyugtalansága egyre nőtt, kitették a rádiót az ablakba, hogy hallja mindenki, mi történik, várják Iliescut, a katonaságot, a rendőrséget, nem lesz összecsapás, aztán hat óra körül, amikor a hodákiak támadtak, elszabadultak itt is az indulatok, a férfiak azonnal indulni akartak buszokkal, autókkal Vásárhelyre segíteni, ordítottak, sírtak tehetetlenségükben, egy férfi megragadott, menjünk tanárnő, haljunk meg együtt, a gyergyóiak, udvarhelyiek is indulni akartak, ma sem tudom, hogyan sikerült a kétségbeesett és elszánt székelyeket itthon tartani.”
